Gerliczki András versei a SZIRT Szindbád Törzsasztala élőfolyóiratának City-zen c.  felolvasóestjén hangzottak el.

City-Zen

Málló épület,
elhagyott fecskefészek,
örök vasbeton.

Idejöttem a
gatyás varjakat nézni
de elröpültek.

Jár a nyomomban.
Kenyérmorzsát kunyerál.
Városi galamb.

Kockakövet rejt
a forró aszfalt. Kihűl,
s feledem én is.

Az óraüzlet
kirakatát bámulom.
Megállt az idő.

Utcalámpához
láncoltam biciklimet,
gyalogos lettem.

Fiatal nyírfát
láttam a belvárosban,
verebek lakják.

Gazdanaptár (tizenkét haiku)

Itt a január.
Fagyott csipbogyókból
nem főzhetsz teát.

Itt a február.
Szállíttass a kertedbe
istállótrágyát.

Itt a március.
Épp ideje benéznem
a gazdaboltba.

Itt van április.
Sietek a piacra
palántát venni.

Május is elmúlt,
ideje permetezni
bordói lével.

Itt van június.
Már csak jövőre vetek
répamagot.

Itt van július.
A fekete cseresznye
lepotyogott.

Itt van augusztus.
A peronoszpóra az
nem tréfadolog.

Itt a szeptember.
A talajmunkálatok
koraiak még.

Itt az október.
A direkttermő szőlő
nem való bornak.

Novembert írunk.
A kerti eszközöket
rakd fedett helyre.

Itt van december.
Várjunk a fejtéssel, még
ne igyunk újbort.

Gerliczki András: Hősök tere

 

A térről akartam írni. Fotókat is készítettem. Többször tértem vissza a géppel, mint később rájöttem, mindig ugyanarra a talpalatnyi helyre. Az első visszatérés még véletlen volt. Aztán észrevettem, ugyanazon a helyen állok harmadszor is. Pontosabban minden mást észrevettem, vagy észre akartam venni. A helyet, ahol állok, viszont nem vettem észre, hiszen a teret akartam leírni, a hely, ahol állok, eszembe sem jutott. Csak a teret láttam, olyannak akartam leírni, amilyen. Ehhez kellettek a fotók, melyeket meg se néztem aztán. Elkészültek, megnyugodtam. Nélkülük kezdtem írni. Ragaszkodtam a pontossághoz. Hogy pontosabb legyek, gondoltam, visszajövök mégis, újabb fotókat készíteni. A képeken régi dolgok lesznek, gondoltam. Többnaposak már, amikor majd visszagondolok a készültükre. Nem a fotókról akarok majd beszélni. Talán ezért tértem vissza újra. Hogy ne a fotókról, hanem a térről beszéljek. De hogy tisztábban írjak, hogy az is megmaradjon, amit majd elfelejtek, újabb fotókat kellett készítenem. Hogy még pontosabban megőrizzem magamban a teret. Hogy mindent meglássak majd, mikor a fotókat otthon újra megtekintem. Sohasem néztem meg őket aztán. Sem először, sem újra. Most azonban, mikor mindez messzi múlt, mégiscsak jó lenne megnézni őket. Nem vagyok benne, persze, biztos, hogy a képek a teret ábrázolnák. Sehol a hősök szobra például. Igaz, a gépemmel a tér másik felében álltam, de nem olyan messze, hogy a hősök ne látszódjanak. Egyetlen város főtere sem lehet olyan nagy, hogy a szobrok ne látszódjanak, bárhol is álljak. Nem biztos, persze, hogy a hely, ahonnan körbenézek, a város főtere. Arra sem emlékszem, hogy a hősök, akikről fotót akartam, a keresőben megjelentek volna. Fák, fatörzsek közelről, messziről, azok igen. Nyírfácskák, öreg nyírek főleg, azok igen. Havas ágak, vesszők fehér függönye igen. A hősöket nem lelem sehol. Pedig az irányt megtaláltam. Ott a szoborrá fagyott villamoskocsi, ott lógnak a rozsdálló szerelmes lakatok a rozsdamentes rácson, mellette padok, néhány fokkal arrébb ott a hótól megroggyant bokor. Minden-minden. Pedig csak a hősöket kerestem. Hogy ők látszódjanak, azt akartam, úgy fotóztam. De csak a szürkésre taposott ösvény a hóban, a letört ágak, a csenevész bokor. Újra és újra más irány. A fotók majd jól mutatják, ahogy fokonként kattintva, látványt keresve gépemmel lassan körbefordulok, gondoltam akkor. Én mozdulok csak, minden más marad, gondolom majd, miközben körbefordulok. Mintha egy kész fotóban állnék, gondolom megállítva fordulásom, e talpalatnyi helyről megint a hősök szobrának irányába nézve. A havon, a járda peremén túl, megint csak fordulás nyoma. Kistraktor lehetett, ipszilonfordulás, gondolom, látva az abroncsok nyomát. A szobor felől jöhetett, innen fordult vissza. Üresen érkezett, üresen távozott, a hófehér, száraz, grízesen pergő csillámot a négy kerék alig nyomta meg. Jó volna nyomába szegődni, utána menni, követni a tér közepéig legalább, a szoborhoz közel megállva, a hősökig legalább, hogy lássam őket majd a képen, ha újabb fotókat készítek onnan is. Hogy még pontosabban írjam le őket aztán, a hősöket, gondolnám a szobrokat fotózva. Az abroncsok nyoma a járda haván fut végig, a nyírfánál kanyarodik, onnan már nem látni, a kép széle ködbe vész. Csak a kistraktor itthagyott melegét, a füst illatát képzelem, még mindig, pedig rég fotóztam, több napja már, azóta újra havazott, azt is láthatom majd a képeken. Fehér, amerre nézek. Minden alszik, képzelem, a hóesésben a tér síkja szétterül, messze kúszik, s ahol széle volna, ott semmi sincsen, hacsaknem csontfehér, fátyolos ködök.

Gerliczki András: Krúdy udvar, körfolyosó

 

látom a szennyes üvegen át az ablakon túl a lassú fény falra vetül galambok ülnek a villanyórán porlik a koszos műanyag nem mozdulnak a számok miféle szerkezet áram helyett madarak súlyát méri hallgat mint minden a folyosón képzelt szárnysuhogás növeli a csendet csak képzelem a zajt léptek hiánya nevetés hiánya az idő finom szemcséi a porban ugyanaz a minta végig a falon festőhenger lenyomata réteges jelen látom a megvakult ablakon át árnyékok mozognak az üres kereten túl csak foltok csak körvonalak járnak az üres folyosón a kőkockákon tompa árnyak hiányzik valami még hiányzik valami már üres folyosó nem érem ésszel bezárult ajtók poros kilincsek hiányzó ujjnyomok csak a szárnysuhogás százéves galambok csak az idő csak a hiányzó léptek a porban közönyös felmosóvödör benne a rongy porlad a fény emléke nedves csillogásé vizes kőkockák ragyogása szemcsés idő szürke por pereg hámlik a fal tűnik a vakolat galamb az ablak négyszögében száll a kőpor ragyog a fényudvar a folyosón néma árnyak az ablakon esők kiszáradt nyoma fölötte fönt leszakadt bádogeresz megrepedt tetőcserép benne fűcsomó hiába fúj a szél lesimítja fölmered lesimítja fölmered makacs fű mint hajszálak a gyermek borzas fején a folyosón léptek hiánya százéves kisfiú kezében forró bögre cukos tej togyogva lépked nesztelen szomszéd nénike édes mosolya árnyék a megkopott fotón madarak röpte pihe száll párnatoll puha álom

Gerliczki András: City-Zen

 

Málló épület,

elhagyott fecskefészek,

örök vasbeton.

 

Idejöttem a

gatyás varjakat nézni

de elröpültek.

 

Jár a nyomomban.

Kenyérmorzsát kunyerál.

Városi galamb.

 

Kockakövet rejt

a forró aszfalt. Kihűl,

s feledem én is.

 

Az óraüzlet

kirakatát bámulom.

Megállt az idő.

 

Utcalámpához

láncoltam biciklimet,

gyalogos lettem.

 

Fiatal nyírfát

láttam a belvárosban,

verebek lakják.

 

 

Gerliczki András: Gazdanaptár (tizenkét haiku)

Itt a január.

Fagyott csipbogyókból

nem főzhetsz teát.

 

Itt a február.

Szállíttass a kertedbe

istállótrágyát.

 

Itt a március.

Épp ideje benéznem

a gazdaboltba.

 

Itt van április.

Sietek a piacra

palántát venni.

 

Május is elmúlt,

ideje permetezni

bordói lével.

 

Itt van június.

Már csak jövőre vetek

répamagot.

 

Itt van július.

A fekete cseresznye

lepotyogott.

 

Itt van augusztus.

A peronoszpóra az

nem tréfadolog.

 

Itt a szeptember.

A talajmunkálatok

koraiak még.

 

Itt az október.

A direkttermő szőlő

nem való bornak.

 

Novembert írunk.

A kerti eszközöket

rakd fedett helyre.

 

Itt van december.

Várjunk a fejtéssel, még

ne igyunk újbort.