Szécsi Noémit Nyugha-tatlanok című új regényéről Onder Csaba kérdezi.

Szécsi Noémi

A Nyughatatlanok rendhagyó történelmi regény. A forradalom Európában szétszóródó emigránsai közé, 1853-54 Franciaországába és Belgiumába vezeti az olvasót. Hősei nyughatatlan lelkek: két gyermekkori jó barát, egy hajdani rendőrspicli, egy szebb napokat látott skót nevelőnő, egy asztaltáncoltató magyar bárónő és médiumi képességekkel rendelkező francia komornája, egy szabadságharcosokért rajongó angol lady, két hűséges bajtárs – és a szabadságharc kísértetei.(részlet a könyv ajánlójából)

A 82. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Szécsi Noémi új regénye, a Nyughatatlanok az Európa Könyvkiadó gondozásában. Ebből az alkalomból beszélgetett a 2010-es VIDOR-fesztiválon folyóiratunk felolvasóestjén vendégeskedett írónővel Onder Csaba.

Nemrég fejeztem be a regény olvasását, és őszintén bevallom, még zavarban vagyok.  Egy olyan történet, amelyet a titkok, az elhallgatások és a spiritizmus szervez, szándékoltan ró nagyobb terhet az olvasóra. Jól gondolom?

Információ-visszatartásra alapuló történetet terveztem, ezért eleve az ú.n. Gothic fiction műveit tanulmányoztam. A „rém” jellegében egészen addig bizonytalan voltam, míg a tájékozódás szakaszában ki nem derült, hogy 1853-ban a magyarok különösen nagy lelkesedéssel fogadták az Amerikából indult asztaltáncoltatás divatját, sőt a dolognak az emigrációhoz is van köze, hiszen előszeretettel idéztek meg mártírokat, kérdezősködtek a haza sorsa után. Így aztán a spiritizmus szinte átvette az uralmat a történet felett, áthatotta a cselekményt, meghatározta az atmoszférát. Ez valahogy még akkor sem lenne vicces, ha könnyedén vennénk, hiszen a halálról, a túlvilágról kell gondolkodni, ugyanakkor én szándékosan nem akartam elviccelni a dolgot. Ha rémregény, legyen rémregény, rémparódiát már írtam a Finnugor vámpírban.

Mindig meglep, ahogyan az ismertnek vélt témákat kifordítod. A Kommunista Monte Cristo szatirikus „történelmi regénynek” volt tekinthető, amelynek hősére még hatással volt mindaz, ami ebben az országban történt. A Nyughatatlanok ugyan az 1849 utáni nyugat-európai magyar emigráció életébe enged bepillantást, de a regény főhősének, Aimeenek kifejezetten elege van a (magyar) történelemből. Elsősorban asztmás fia életéért küzd, s igyekszik elkerülni, hogy újabb gyereket szüljön férjének. Mitől válik ennyire blazírttá egy szabadságharcos feleség(e)?

Már a Monte Cristo befejezése óta vágytam rá, hogy megírjam ezt a 19. századi regényt, de sokáig nem találtam fogást a korszakon és a szoborrá merevedett történelmi alakokon. Sokat segített Adam Zamoyski Holy Madness című „hivatásos szabadságharcosokról” szóló könyve, egy Velencében osztrákokkal és ókonzervatív magyarokkal bálozó skót úrihölgy levelezése, vagy egyes emigránsok magáncélokra szánt iratai. Noha a magyar politika és történetírás a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy piedesztálra emelje az emigráció alakjait, és megfossza őket minden emberi vonástól. Ez olyan jól sikerült, hogy nem tudhattuk meg, hogy Batthyány búcsúlevelében sógornőjével folytatott viszonyáért kért bocsánatot feleségétől vagy hogy Egressy Gábor azért térhetett haza Törökországból, mert jelentett emigránstársairól. Mivel mindenképpen hősöknek kellett lenniük, esendő emberek nem lehettek. Amikor erre ráébredtem, akkor találtam meg kényszerpályán mozgó hőseimet, akik maguknak sem merik bevallani, hogy tévúton járnak és elvesztegetik az életüket, ha mégis megteszik, akkor sokkal nyomasztóbb erkölcsi elvárásokkal kell szembenézniük, mint a ma emberének. Az idegen, kiábrándult nő szemlélete azért kellett, hogy feszegesse azon emberek életének kereteit, akik természetesnek tekintik az önmagukra kényszerített szenvedést.

A regény bizonyos értelemben az egymásrautaltság metaforájaként is olvasható, akár férj-feleség, akár az emigráns magyarok viszonylatát nézzük. Aimee maga is praktikusan lázadó, groteszk „szabadságharcossá” kénytelen válni a férje által uralni akart diskurzusban. Valóban csak a süketség és a némaság hozhatja el számukra az áhított „hazatérést”?

Az egymásrautaltság pontos kifejezés, a párkapcsolat, a család, a haza szintjén egyaránt. A regényben a kérdés az, hogy meddig kell és lehet ezt fenntartani. Hol a határ egy pokoli házasság és nehéz élethelyzetbe került emberek házassága, zsarnoki család és összetartó család, a szülőföldhöz való kötődés és az „itt élned, halnod kell” között. Először életemben azt fontolgatom, hogy folytatást írjak egy regényemhez, mert érdekelne, hogy a felvetett dilemmákra milyen választ lehet adni: együtt maradhatnak-e, hazatérhetnek-e, miben változik a hazához való viszony?

A többnyelvű (skót, angol, francia, flamand, magyar) közeg miatt mintha többféle regényhagyomány metszéspontjában állna a Nyughatatlanok. Az aprólékosan megkomponált viktoriánus nyelvi és tárgyi környezetben – a mondatok szintjén is – brutális illúziótlanítás zajlik. Ismert humorod is kemény, kíméletlen. Mintha Aimee posztromantikus fásultsága lengené be mindezt. Vagy ez túlzás?

A regény hatásvadász műfajok – rémregény, kémregény és házassági melodráma – fúziója, ráadásul a kor retorikai eszközei is túlzóak, így muszáj volt hideg, szinte tárgyilagos narrációval hűteni az egészet. Nagyon nehéz volt koppanósnak megmaradni, mert írói énem folyton viszketett, hogy kitörjön a szűk mozgástérből. A Francia hadnagy szeretője lebegett a szemem előtt – mármint hogy értelmetlen lenne ugyanolyat írni – ezért is őrizkednem kellett az okoskodó kommentároktól. Arra tettem kísérletet, hogy megkerüljem az iróniát és újraértelmezzem a jó értelemben vett pátoszt. Talán fásultak ezek az emberek, de azért él még bennük az idealizmus valahol mélyen.