Az én háborúm – 3. rész.

A front továbbment ugyan, a háború azonban még sokáig nem ért véget a számunkra. Már nem ágyúztak, nem lőttek, Miska öcsém mégis majdnem odaveszett. Nem emlékszem, mennyivel a front után történt, de egy szombati napon édesanyámék elmentek a piacra, bennünket, gyerekeket itthon hagytak.

A Molnár kert a sarkon tulajdonképpen egy elhagyott, akácos, üres telek volt, amit nem művelt senki, teljesen benőtte a gyep. A disznókat gyakran kicsaptuk oda, mert nagyon szerettek arrafelé turkálni.

Miska még csak nyolc éves volt akkor, de már sok mindent rá lehetett bízni. Hajtsa be a malacokat, hagytuk meg neki Janival, de alighogy elment, egy nagy pukkanást és az ordítását hallottuk. Rögtön tudtuk, hogy nagy a baj. Rohantunk, ahogy csak bírtunk, és szempillantás alatt oda is értünk. A kert közepén találtunk rá, halálra váltan sírt és jajgatott, tenyerét a combjára tapasztotta, hiába, olyan erősen vérzett, hogy a nadrágja már teljesen átázott. „Mit csináltál?” – üvöltöttünk rá ijedtünkben. Fogalma sem volt, mi az a fémdarab, ami az egyik fa tövében a lába elé került – hebegte – a kezébe vette, megforgatta, és amikor a kiálló részt elkezdte tekergetni, felrobbant.

Azt hiszem, mi is visítottunk, mert nagyon gyorsan ott termett az átellenben lakó asztalos felesége, Erzsi néni, aki rögtön tudta mit kell tenni: a kötényéből hasított egy darabot, azzal szorította el az ütőeret.

Anyámék még nem értek haza, Jani elszaladt nagyapámért, én Erzsi nénivel Miskát őriztem. Hál’ Istennek nagyapám nagyon gyorsan odaért a szekérrel, feltette rá, mi mellé ültünk, nagyapám meg csak hajtotta, hajtotta a lovakat a kórház felé. Félúton találkoztunk édesanyámékkal.

Miska kis híján elvérzett még így is. Ketten mentették meg az életét: Erzsi néni, amikor elszorította az ütőerét, és Eisert Árpád, a híres szívsebész, aki akkor már itt praktizált nálunk. Úgy tudom, csupán véletlenül került hozzánk – amikor a csehek elől menekült, másutt nem fogadták be – ennek a véletlennek azonban az öcsémen kívül is nagyon sokan köszönhették az életüket.

Miska nagyon sok vért vesztett, meg kellett műteni. Eisert doktor a kezéből vett ki egy inat, azt ültette be a combjába. Vérátömlesztést is kapott, mert vérmérgezés is fellépett nála, úgyhogy nagyon sokáig volt kórházban. Mégis, ahhoz a sok gyerekhez és felnőtthöz képest, akik fel nem robbant akna vagy gránát áldozatai lettek, jóval a háború után is akár, ő szerencsésnek mondhatta magát, mert túlélte.

 

Miután a front elvonult a szovjet katonai parancsnokság, a kommendó uralma alá kerültünk. A parancsnok, valami magas rangú tiszt, a községházára fészkelte be magát, onnan utasítgatta a bírót, hogy a különféle munkákra hány embert és szekeret állítson ki. Ágyút vontattunk, az országútról sarat kapartunk, elástuk az elhullott lovakat, de a halottakat is nekünk kellett eltemetni.

A falu déli szélén ’44 nyarán a németek lövészárkokat ástak, és nagyon sok hadállást építettek ki, mert arról várták az oroszokat. Emlékszem, a magyarvégesi kertek alatt kettesével telepítették egymás mellé a géppuskafészkeket, németet és magyart vegyesen. Gyakran őgyelegtem arrafelé, és egy alkalommal olyan szerencsém volt, hogy belenézhettem a géppuska távcsövébe, az egyik magyar katona megengedte. A gémeskút, a legelésző libák az orrom előtt voltak, de teljesen tisztán látszott még a következő falu is. Ezekből az állásokból kiválóan be lehetett lőni a vidéket, és az oroszok valóban délről, a Széles rét felől jöttek be, úgyhogy arattak a géppuskák. A környéken – a malom alatt, a csatorna partján, az ócska kövesút árkában – különösen sok halott volt. A harcok kellős közepén nem temettek se a németek, se az oroszok, legfeljebb elkaparták az árokparton vagy a lövészárokban az elesetteket, és megjelölték, keresztet formáló két faággal, a helyüket. A kitöréskor azonban még erre sem maradt idő, otthagyták, ahol éppen érte a halál őket.

A temetetlen vagy hevenyészve elkapart holttestek már oszlásnak indultak, amikor az orosz parancsnok kirendelt bennünket. Két ökrös szekérrel hetekig jártuk a falut, a széleket, a határt, szedtük össze, akit találtunk, és vittük a temetőbe.

A megszállás elején még öreg Feri bátyám volt a bíró, aki azonban lemondott, mert nem bírta az orosz kommendó nyomását. Én így tudom, bár mások azt beszélték, hogy leváltották, de végül is ez teljesen mindegy már.

Az új bíróra maradt a feladat, de sokat ő sem tudott tenni a végtisztesség érdekében. A temetőben ásatott egy nagy sírt, amikor az megtelt, nyittatott egy másikat. Harangod, ami akkor hozzánk tartozott, zsidó birtok volt, és ott nagy dohánytermesztés folyt, mert a homokos talaj dohánynak kiváló. A zsidók deportálása után a hatalmas dohánypajták üresen álltak, jobb híján onnan hozatott deszkákat, az ácsokkal koporsókat csináltatott, egybe két, három katona maradványa is került. Volt, akinek csak a koponyája, más nem maradt belőle. Hogy milyen nációhoz tartoztak, lehetetlenség volt megállapítani, a legtöbbjéről hiányzott a csizma, a köpeny, a többi ruhaféle meg lefoszlott róla.

Számunkra mindegy volt, német, magyar, orosz vagy román katonát temetünk, akkor eszünkbe sem jutott, hogy köztük lehet az is, aki gyilkolt, zabrált és erőszakolt, szerencsétlen, oszlásnak indult holttestek voltak csupán.

Ezeknek, mint ahogy ’44 novemberében nem volt, úgy azóta sincs se nevük, se emlékük. De nincs a mieinknek sem. Hatvanhét év múltán a nevét sem tudja már senki azoknak, akik valahol a Don-kanyarban vagy a Kárpátokban estek el, a fogságba vagy a málenkij robotba pusztultak bele. Pedig ők is közülünk valók, éppen ezért úgy gondolom, elég nagy szégyen ez nekünk.