Nyíregyháza kapcsolatai 1753–1848 között – tanulmány lapunk 2011/Tavasz számának Útirány rovatából.

Napjaink infokommunikációs fejlődésének köszönhetően a mindennapi életünkben jelentős szerepet betöltő kapcsolati hálóink egyre sűrűbbé és többrétegűbbé válnak. A technikai fejlődés miatt a személyes találkozás mellett egyre nagyobb szerepet kap a kényelmesebb és gyorsabb telefon és az internet, amely számos lehetőséget biztosít a különböző szintű és mélységű ismeretségek kialakítására, fenntartására. Átalakult a régi kapcsolattartási formák legnépszerűbbike, a levelezés is. Ma már nem írunk illatos levélpapírokra több oldalas levelet, legfeljebb néhány soros e-mailt vagy sms-t, amit a tárhely beteltével kitörlünk. Kapcsolataink – amelyekről írott források így alig maradnak fenn – a jövő kutatói számára még kevésbé lesznek körvonalazhatóak, mint a múltbeliek. Pedig az érintkezési szintek, formák, a kapcsolati tőke legalább olyan meghatározó ma is, mint néhány száz évvel ezelőtt volt.

A 18–19. századi Nyíregyháza kapcsolatrendszerének feltárására a figyelmet a város átlagtól eltérő fejlődésének kutatása irányította. Arra a kérdésre, hogy az előrelépéshez szükséges információkhoz, a megvalósításhoz elengedhetetlen mintákhoz és módokhoz miként jutott hozzá a 18. század közepi újratelepítés során kialakult közösség, fel kellett térképezni azokat a kapcsolatokat, amelyek magukban hordozták mindezen ismeretek lehetőségét. A kutatás kiterjedt a migrációnak köszönhető személyes ismeretségekre, valamint a közösség státuszából adódó hivatalos élet, a gazdasági fejlődés, ill. a jogállásváltozás által indikált kapcsolatokra.[1] Szerencsére a város elöljárósága nagy gondot fordított az írásbeliségre, így fennmaradtak a hivatalos ügymenetre, a mindennapokra, a lakosok kapcsolataira is rávilágító közigazgatási, igazságszolgáltatási iratok, továbbá az egyházak matrikulái, jegyzőkönyvei, levelezései, emlékkönyvei, valamint fellelhetőek még a földesúri családok dokumentumai is.

Az 1753-tól formálódó közösség életének, kapcsolatainak alakulásában meghatározó volt a migrációs hatás. A gazdálkodásra, igazgatásra vonatkozó hozott információk, a felvidéki kiváltságos városok ismerete rányomta a bélyegét a nyíregyháziak mindennapjait meghatározó elöljáróság gondolkodására, elképzeléseire. Természetes volt, hogy a föld műveléséhez a mintát a jó gazda hírében álló, Békés megyéből érkezettek korábbi lakóhelyeitől vették, míg pénzügyekben a módos felvidéki ismerősökhöz fordultak. A folyamatosan betelepülők hozták magukkal korábbi lakóhelyeiken vagy migrációjuk során szerzett ismereteiket, személyes kapcsolataikat. Az „evangélikus tót sziget”-et alkotó nyíregyházi közösség azonban környezete felé is megtette az első jelentősebb nyitást már az 1760-as évektől, amikor a jól jövedelmező állattenyésztés kiterjesztése érdekében a szomszédos pusztákat kezdte bérelni. Így kerültek a nyíregyháziak kapcsolatba a megye igazgatási és gazdasági elitjébe tartozó nemes családokkal: a Kállayakkal, Elekekkel, Ibrányiakkal, Patayakkal, Szathmáry Király József alispánnal, az Eördögh, a Bay famíliával, Bek Pállal. Az egri káptalan és Debrecen városa pusztáit is több alkalommal megszerezték a liciteken. A bérlettel kapcsolatos utánjárás (árverés, szerződéskötés, bérleti díj lerovása) során új emberekkel és új szituációkkal találkozott a város vezetősége. A kialakult kapcsolati tőkét igyekeztek továbbhasznosítani a gazdasági és jogi előrelépéshez szükséges pénzek előteremtésére. Kisebb kölcsönöket főként a földesúri tisztektől és a megyebeli birtokosoktól már az 1770-es évektől is vettek fel, de a 19. század elején a szabad királyi várossá váláshoz szükséges örökváltsághoz eddig soha nem látott összegre volt szükségük. Ajánlóleveleket és kis összegű kölcsönöket kaptak a megyebeli potentátoktól. Ezen kívül azonban több száz, a lakosok, az egyházi méltóságok és megyei hivatalnokok által ajánlott, az ország minden részében lakó ismerőst és ismeretlent kerestek meg személyesen vagy levélben azzal a kéréssel, hogy nyújtsanak számukra kölcsönt vagy adjanak információt mindazokról, akik hajlandóak lennének Nyíregyházának hitelezni. A megváltakozás 20 éve[2] alatt a nyíregyháziak hitelspirállal közel egy millió forintnyi kölcsönpénzt forgattak meg.[3] A hosszú lejáratúak törlesztésére rövid lejáratúakat vettek fel, a kamatok megnyerése érdekében pedig a felvett hiteleket nagyobb haszonnal kölcsönözték tovább. A hitelt nyújtók között volt Rácz Demeter, a birtokos Károlyi család teljhatalmú megbízottja, az uradalmi ügyész, Mittuch Ferenc, továbbá a bécsi De Ligne hercegnő. Rendszeresen nyújtott kölcsönt még Ganzaug Zsigmond Bártfáról, Újházi József Budamérről, Duronelli András Gölnicről, Hommer Friderika Késmárkról, Czölder Mihály Wagendrüsselből, Kálmán János özvegye Ladányi Julianna, Pétzeli József, Márton József Debrecenből, Hám János kanonok és Tóth Pál Egerből, Lányi Márton, Darvas József, Kovács Gábor, Dolenszky Katalin, Joan Georg Brozs patikárius Nagykárolyból, valamint a nagyváradi káptalan és árvapénztár. A kölcsönfelvételt és -törlesztést a városi megbízottak mellett felkért idegenek intézték. Főként olyan kereskedőkkel álltak kapcsolatban, akik sorra járták az országos vásárokat, így alkalmuk volt a nagy távolságra élő hitelezőknek is elvinni a törlesztő részletet, az írásos szerződéseket. Ilyen úton került a bécsi kancelláriáról Nyíregyházára az 1837-es kiváltságos mezővárosi címet adományozó privilégiumlevél is, amelyet Megyasszay István nagykereskedő hozott el a császárvárosból a debreceni nagyvásárra, ahonnan aztán már könnyebben hozhatták haza a nyíregyházi kereskedők. A város jó adós hírében állt, mivel kínosan ügyelt a pontos törlesztésre még annak árán is, hogy kis összegű kamatokat vivő küldötteit költséges útra kellett indítani.[4] Ezeket az utazásokat igyekeztek igazgatási és gazdasági tapasztalatszerzésre felhasználni: meglátogatták az útba eső, mintának tekintett településeket, uradalmakat, amelynek során újabb és újabb ismeretségeket is kötöttek.

A kereskedelem szintén jó kapcsolatgenerálónak bizonyult. Az 1790-es évektől az országos vásárokon, a hetipiacokon sokan megfordultak a gazdasági régióból.[5] Ezek az alkalmak nemcsak az árucserére, hanem a multikultúra közvetítésére is lehetőséget teremtettek.[6] Voltak a városban boltok is, amelyekbe az árut (és vele a legújabb divatra vonatkozó információkat) Pozsonyból, Bécsből szerezték be a helybeli kereskedők. A kocsmáltatás során a város állandó partnere volt több, az egész országot bejáró pálinkaszállító, a nagyszámú tenyésztett állat helybeli értékesítésére pedig ide hívták a világjáró tőzséreket. Az 1840-es években a gazdaság új szektorainak képviselői is megjelentek Nyíregyházán: a Székesfehérváron alakult első magyar kölcsönös életbiztosító intézet helyben nyitott ügynökséget,[7] Glacz József pesti nagykereskedő pedig a város részvényvásárlását segítette.[8]

A nyíregyházi gazdasági kapcsolatháló sok ponton épült rá a házassági és kulturális hálóra. Az 1753 után létrejött evangélikus „tót” közösség évtizedeken át elég népes voltak a belülről való házasodáshoz. A 19. század elejétől azonban mind több házastárs érkezett a korábbi migrációs kiindulóhelyekről: Gömör, Liptó, Sáros megyékből, és néhány a szabolcsi filiájukból, Geszterédről és Hugyajból (ma Érpatak). A többi felekezetbeliek már a 18. század közepétől inkább rá voltak kényszerülve az exogám házasságra. A római katolikusok házasfelei a közeli és távoli megyékből származtak. (Abaújból, Árvából, Barsból, Békésből, Beregből, Biharból, Borsodból, Esztergomból, Gömörből, a Hajdú kerületből, Hevesből, Komáromból, Krassóból, Liptóból, Nógrádból, Nyitrából, Pestről, Pozsonyból, Sárosból, Szatmárból, Szepesből, Tornából, Trencsényből, Túrócból, Ugocsából, Ungból, Zarándból, Zemplénből, Zólyomból).[9] A görög katolikusok és reformátusok általában Szabolcs megyei házastársat választottak.

Az ország minden részéből inasnak, legénynek érkezők közül többen kötöttek nyíregyházi lánnyal házasságot, ezáltal jogot nyertek a letelepedésre, lakossá válásra. Akik nem találták meg itt életük párját, azok továbbállva vitték a város jó hírét, mint ahogy tették azt a Felvidékről rendszeresen idénymunkára érkezők, sőt azok a vándortársulatok is, amelyek főként német nyelvű előadásaikkal többször megfordultak Nyíregyházán.[10]

 

A kultúra helyi letéteményesei, a papok és tanítók az iskolaközpontokkal fenntartott jó kapcsolatra alapozott személyes információ útján, a helybeli gyülekezett megbízottai által kiválasztottan kerültek a városba. Az evangélikusok főként a felvidéki iskolaközpontokat preferálták – ide küldték gyermekeiket, innen hívtak tanítót, itt kértek tanácsot a papválasztáshoz. Néha egy-egy helybeli ifjú eljutott Pestig, Bécsig is, mint ahogy az orvosi tanulmányokat folytatott Suták Mihály. A német nyelv tanulásához általában késmárki vagy lőcsei iskolát, a magyar nyelv elsajátításához leginkább a reformátusok által kiemelten kezelt debreceni vagy a sárospataki kollégiumot választották a nyíregyháziak, volt azonban olyan is, aki Nagykállóban „magánháznál” tanult magyarul.

Az értelmiségiek többsége közfeladatot ellátóként szintén személyes ismeretség alapján érkezett határozott időre a városba. Egy-egy jó hírű pap meghallgatása és meghívólevélének átadása érdekében a gyülekezetek megbízottai akár többszöri, hosszabb utat is felvállaltak. Az 1830-as években a városi elöljáróság által Miskolcról hívott számvevőt is ismerősök ajánlása alapján fogadták fel.

A betelepült kézművesek, értelmiségiek között több nemes is volt. A 18. század közepétől rangrejtve érkezők földművelőkel együtt számuk meghaladta a százat. Bár előjogaikkal csak korlátozottan élhettek, megtalálták helyüket a többezres városban. Elöljáróként, nagy tekintéllyel bíró városi lakosként saját ismeretségüket, társadalmi kapcsolataikat többször latba vetették az örökváltságnál és a nemesi vármegyével való jogegyeztetésnél.[11]

Nyíregyháza, mint minden más település, a többi törvényhatósággal, a vármegyével a korabeli hivatalos kapcsolattartási formák szerint érintkezett. A közösség vezetői, a bírák és a nótárius minden érdemleges dologról levélben adott tájékoztatást feletteseinek. Az alispán ritkán, a járási szolgabírák néha személyesen is megfordultak a városban, hiszen a megváltakozástól ők képviselték a tisztújításokkor a vármegyét. A közeli és távoli falvaknak, városoknak átiratokban adtak információt a vándorlókról, így értesítették egymást a bírák az illetékességet érintő hagyatékolásokról, sőt sokszor kértek segítségét a végrendeletek végrehajtásához szükséges helybeni intézkedések megtételére, a jobbágyi vagyonkák zár alá vételére, megosztására, átadására is. Nyíregyházán a királyi kiváltságlevél elnyerése alkalmából 1837-ben először rendeztek olyan nyilvános ünnepséget, amelyre személyesen meghívták több olyan település elöljáróságát, akik segítették a privilégium elnyerését.[12]

A helység földesuraival ritkán találkoztak a lakosok.[13] Nyíregyháza sem a Palocsayak, illetve örökösük, a Dessewffyek, sem a Károlyiak ősi családi birtoktestéhez nem tartozott, így nem laktak a földesurak a településen, sőt majorságot sem tartottak itt fenn. A telepítési pátens által meghatározott évi adót a bírák szedték össze és juttatták el a bérletbe adott haszonvételek szerződésbe foglalt árával együtt a tiszttartóságokhoz.[14] Kérelmeiket, gazdálkodásukat érintő megállapodásaikat a megbízottal, az uradalmi tiszttartóval vagy ügyésszel intézték, mint ahogy az úriszéken is ezek a tisztségviselők gyakorolták felettük az igazságszolgáltatás jogát, ill. ők képviselték a földesúri joghatóságot a tisztújítások alkalmával. Közvetítő révén kerülhettek kapcsolatba az országos nagyságokkal is. Amikor az örökváltság megkötése, elismertetése érdekében a helytartótanácshoz, majd a kancelláriához kellett fordulni, akkor a feladatra – a kor szokásainak megfelelően, ismerőseik javaslata alapján – ágenst fogadtak. Budán Sok Jánost, Bécsben pedig Biermann Mihályt levélben kérték ügyük képviseletére. Az évek folyamán velük néhányszor találkoztak személyesen is a város küldöttei: leginkább akkor, amikor a támogatók kereséséhez „kedveskedő ajándékokat” vittek. A város jogi ügyletei a megváltakozás után megszaporodtak, képviseletüket a csődperekben Benyovszky Péter pesti ügyvéd, egyéb más ügyekben Soltész József budai ügyvéd látta el. A Dessewffy-perben Barkassy Imre udvari ágens képviselte a várost 1844-ben.[15]

 

Hivatalos feladatellátáson alapuló kapcsolat kötötte a lakosságot a beszállásolt katonasághoz – ez ekkor még csak tehertételt, konfliktusforrást jelentett és semmilyen kulturális vagy mentalitásbeli mintát nem adott. A lakosok a városi elöljáróság által meghatározott rend szerint látták el a házukba beköltöztetett katonákat és lovaikat. A közösségnek pedig azon túl, hogy állandó és nagy kiadást rótt rá a tiszti lakok, istállók, magtárak építése, javítása, a fuvarozás és a katonaállítás, valamint az ezzel járó – tisztekkel és mesterekkel való – egyeztetések sora, számolni kellett a közösség békéjét és erkölcsét romboló kocsmai verekedések, a szállásadókkal való torzsalkodások, paráználkodás, szökések és szöktetések hatásával is.

Nyíregyháza betelepítés utáni évszázadában a város és lakosai feltárható, forrásokkal igazolható, illetve a fennmaradt iratokban rejlő információk alapján kikövetkeztethető kapcsolatrendszere kiterjedt volt. Hogy egy-egy időszakban a mindennapok melyik szegmensében, vagy a földrajzi tér melyik részén vált sűrűbbé a háló, azt számtalan és változó ok determinálta. A kapcsolati tőke ismeretben, életszemléletben, de akár kézzelfoghatóan a kölcsönügyletekben is tetten érhető. A gráfok irányultságában, a módokban és az intenzitásban 1753–1848 között szerepet játszott az impopuláció, a folyamatos migráció és a megváltakozással járó gazdasági–jogi kihívásokra való válasz megtalálására való törekvés. Ez a kapcsolatrendszer a 19. század második felétől jelentősen megváltozott, alkalmazkodva az új történelmi szituációhoz, az átalakult helyi társadalomhoz, a közösség céljaihoz. Ennek feltárása, az impopulációs évszázadéval való összevetése, az új kapcsolatok hatékonyságának és jelentőségének vizsgálata még a jövő feladata.

 

 

 


[1] A kapcsolati rendszer különböző aspektusból történő vizsgálatára lásd Barabási Albert-László: Behálózva – a hálózatok új tudománya, Budapest, 2003.; Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Budapest, 1996.; Szvetelszky Zsuzsanna: A társas mezőktől a hálózattudatig. Magyar Tudomány, 2006/11 1353. p. http://www.matud.iif.hu/06nov/11.html; Szende Katalin: Sopron kapcsolatai közeli és távoli városokkal a késő-középkorban. In: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk. Turbuly Éva. Sopron, 2002. 56. p.; Csányi Gábor – Szendrői Balázs: Szociális hálózatok. http://beszelo.c3.hu/04/0708/12_5csanyi.htm; Kujbusné Mecsei Éva: Az újratelepült Nyíregyháza kapcsolatrendszere (1753–1848). In: Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv, III. Főszerk. Á. Varga László. Budapest, 2008. 347–361.

[2] A Dessewffy család tagjai 1803-ban elfogadták a város ajánlkozását, a Károlyiakkal azonban csak 1824-ben sikerült megegyezni az örökváltság összegéről és formájáról.

[3] A hitelezők a kölcsönöket általában hat, ritkábban öt százalékos kamatra adták. A hitelkiegyenlítésre az 1811–1817 közötti infláció jó lehetőséget biztosított. Részletesen lásd Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága. Nyíregyháza, 1974.

[4] A személyes kapcsolaton, a jó ajánláson és bizalmon alapuló hitelszerzés fontos záloga volt az önkéntes örökváltságnak. A 19. első felében ugyanis több település is tett kísérletet arra, hogy pénzen megváltsa földesúri terheit, sikertelenül. Kossuth Lajos pl. 20 olyan helységről tudott, amelynek a hitelhiány miatt hiúsult meg a megváltakozása. Lásd Varga János: Az engedőleges örökváltság mérlege. In: Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis 10. B. Történettudomány. Szerk. Hársfalvi Péter, Takács Péter. Nyíregyháza, 1985. 22–25.

[5] Nyíregyháza 1786-ban kapta meg az újratelepítéskor megígért mezővárosi címmel együtt a négy országos és egy hetivásár tartásának a jogát.

[6] A megye vásározó helyei közül a 19. század első harmadára Nyíregyháza a leglátogatottabbá, azaz elsődleges piacközponttá vált. Lásd részletesen Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984.

[7] V. A. 11. Nyíregyháza Mezőváros Választott Hites Közönségének iratai (a továbbiakban V. A. 11.) 18/18. No. 181. 1847. márc. 12.

[8] A Lánchíd részvényből 50 pengő forintnyit vettek. Az új típusú tevékenységhez új típusú ismeretekre volt szükség: ismerni kellett a részvényfizetési határidők miatt az újságokban megjelenő hirdetményeket. A világgal való kapcsolattartásnak ehhez a formájához elengedhetetlenné vált az újságrendelés- és olvasás. A Pesti Hírlapot 1841-ben több tanácstag is olvasta, dicsérte, így a pertaxából megrendelték a tanácsnak. A városházán lehetett olvasni, majd a levéltárba tették a már régebbi számokat. Hogy le ne maradjanak semmilyen fontos, az újságok által közölt információról, 1847-ben „Kobilitz Dániel Casino elnök vállalta a hírlapolvasást”. Lásd V. A. 11. 19/19. No. 671. 1847. dec. 6.; No. 188. 1847. márc. 22.; V. A. 12. Nyíregyháza Mezőváros Tanácsának iratai. 10/90. No. 1853. 1841. jan. 11.

[9] Kujbusné Mecsei Éva: Migráció és peregrináció Nyíregyházán (1753–1848). In: Nyíregyháza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 2003. 95–115.

[10] Többek között megfordult itt aradi és pesti színészeivel, valamint német feleségével Szlávik Károly társulata, a svédországi Pratte testvérek színtársulata, valamint Latabár Endre színtársulata is.

[11] A nemesség szerepét Hársfalvi Péter vizsgálta, de kapcsolatrendszerük hatékonyságának feltárása még a jövő feladata.

[12] Az 1837-es januári hideg és a nagy hó miatt csak néhány város vállalkozott arra, hogy deputátusait elküldi Nyíregyházára.

[13] Különleges megtiszteltetésnek tartották a lakosok és sokáig emlegették, hogy a betelepítés utáni években Károlyi Ferenc többször meglátogatta őket, sőt még házaikban is megfordult.

[14] A Dessewffyeknek Tarcalra, a Károlyiaknak Nyírbátorba vagy Nagykárolyba vitték az adókat és a bérleti díjakat.

[15] V. A. 11. 17/17. No. 341. 1845. júl. 4.; V. A. 11. 18/18. No. 482. 1845. szept. 15.