Kritika Csaplár Vilmos AEGON-díjjal jutalmazott regényéről 2011/Tavasz számunk A bakon leső rovatából.

Csaplár Vilmos legújabb könyve történelmi regény, amely a huszadik századi zsidó-magyar együttélés ábrázolását, és egyfajta történelemszemlélet kifejtését egy egészen egyedi elbeszélői módszer és regénystruktúra alkalmazásával hajtja végre. A Hitler lánya – ahogy a 2001-es Igazságos Kádár János, valamint bizonyos értelemben a 2003-as Vadregény is – egy történelmi korszak és a kollektív múlt megjelenítését két szempont érvényesítésével, következetes szem előtt tartásával hajtja végre: egyrészt a történelem elbeszélhetősége, a regényben közvetített kollektív tapasztalat létesülése a (tényszerű vagy fiktív) periférikus események felnagyításával, a történelmi jelentőségű cselekmények, fordulatok helyett azok vélt-valós körülményeinek középpontba helyezésével megy végbe. Az eljárás azonban (és ez szintén az utóbbi három regény közös tulajdonsága) nem követi a mikrotörténéseken alapuló történelmi regények hagyományos módszertanát, a fragmentumok, törmelékek egymás mellé helyezése révén nemcsak egy konstruktív történelemkép nem illeszthető össze, hanem a személyes sorsokra vonatkozó morális vagy kauzális tapasztalatok, általános érvényű „igazságok” sem fogalmazhatóak meg. Míg az Igazságos Kádár Jánosban a történeti narratíva szituálódását a címszereplő attribútumai, a mese, a mítosz és a megidézett korszak szegmenseinek keveredése teszi lehetetlenné, a Vadregényben pedig az egymást felülíró szövegek és szubjektív tapasztalatok toposza, a viszonyrendszerek elbizonytalanítása vezet hasonló eredményre, addig a Hitler lánya olyan kísérletnek tekinthető, amely a történelem elbeszélhetőségét és egyáltalán tapasztalhatóságát, a kollektív és személyes emlékezet relevanciáját az identitás azonosíthatósága (az önazonosság, a sors és eredet megismerése) kiiktatásával kérdőjelezi meg.

Ennek megvalósulását részben a cselekmények és a szereplők viszonyulási rendszere teszi lehetővé: a regény egymáshoz lazán kapcsolódó történetekből épül fel, amelyek egy része valós személyekkel megtörtént eseményeket idéz fel (ilyen a Pipás Pista- vagy a Kasztner Rezső-epizód), más részük pedig a felidézett időszak elemeihez illeszkedő, reális szituációkat teremt (mint a Tökfőzelék nevű magyar kifőzde Münchenben, Hitler vélt lányának fogantatása). A történetek között a személyek jelentenek kapcsolódási pontot: az egyes szereplők fel- majd eltűnnek a regényben, anélkül, hogy jelentőségük, felbukkanásuk a cselekmény előre haladása szempontjából jelentőséget nyerne vagy indokolt lenne. Éppen ezért nem beszélhetünk fő- és mellékszereplőkről: bár terjedelmi szempontból jelentős, és folytonosságát tekintve a Kasztner-vonat előkészítésének története a legkomplettebb, mégsem tekinthető a regény leghangsúlyosabb részének, Hitler pedig csak alkalmi szereplőként tűnik fel, valójában azonban a regényen végighúzódó eseménysorok elindításában, bonyolításában közvetve vagy közvetlenül szerepet játszik. Ezzel azonban nincs egyedül: a szereplők sok, ám többnyire önmaguk számára sem nyilvánvaló ponton kapcsolódnak egymáshoz, ezáltal létesül érintkezési felület az egyes történetek között, amely nem jelent kauzalitást: sokszor egy hely (Fanni és Jolán számára a folyópart), egy tárgy (a Kasztner-történetben a Holdfény-szonátát játszó szelence), vérségi kapcsolat (bárki bárkinek lehet a leszármazottja, így Hitlernek is lehet közös gyermeke egy zsidó nővel), de legtöbbször névazonosság teremt kvázi kapcsolatot a figurák között. A nevek szerepe kiemelt jelentőségű: egyrészt a megidézett korszak és társadalom sokféleségének jelzését segíti elő, másrészt a névváltás olykor a személyes sors alakulásában is szerepet játszik (Kucor-Ruckner Fanni lánya, Jolán például felveszi a Ruckner nevet, és majdnem deportálják).

A nevek és rokoni kapcsolatok révén szerveződő mátrix azonban nem a megértést, a lineáris narratíva megalkotását segíti: állandó szereplő- és helyzetváltások jellemzik a regényt, amely révén – bár az időben előre haladunk (a narráció ezt több helyen határozottan jelzi) – egyfajta párhuzamos szerkesztésmód megvalósítása lesz jellemző: egy időben több esemény történik, az együttállások elbeszélése azonban – ellentétben egy „hagyományos” történelmi regénnyel – nem segíti a történelmi összefüggések megértését. Az epizódok összefűzése a filmes vágástechnikára emlékeztet, azonban nemcsak az, hanem az omnipotens, ám olykor ismereteit visszatartó narrátor megszólalásai is az olvasó eltávolodását segíti elő az olvasottaktól. A cselekmény a korszak minden borzalmát, devianciáját feltárja egy-egy vágókép erejéig (a tanyavilág sajátos moráljától és igazságszolgáltatásától a társadalmi, a politikai és katonai elit dilemmáin át az átlagos fiatalok vagy vidékiek életmódjáig), ám, ahogy a narrátor is szenvtelen hangon szól az eseményekről, nem moralizál, nem foglal állást, úgy az olvasó sem tud azonosulni a szereplőkkel (akkor sem, ha nyilvánvalóan vannak szimpatikus és kevésbé megnyerő figurák a reményben).

Ahogy a szereplők sem, úgy az olvasó sem lát rá a történelem evidenciákat feltételező motívumaira, a regény elveti azt a történelemtapasztalatot, amely a kauzalitásra épül, épülhet: mind a tematika, mind a narráció, mind pedig a szerkezet az ok-okozatiság és az ebből adódó egzisztenciális bizonyosság jelenlétét számolja fel. A szereplők nemcsak a történelem eseményeire nem látnak rá, hanem saját helyzetüket sem képesek felmérni, hiszen mind a származás, mind az eredet, mind pedig a múlt átörökíthetősége felülíródik a szövegben, és ennek kudarca voltaképp az első epizódban nyilvánvalóvá válik, amikor Lóránt Mihály nem tudja átadni meséjét, történeteit fiának, Éliásnak, Pipás Pista vér szerinti gyermekének. Az eredet nem feltárható, a történetek (családtörténetek) pedig nem az identitás rögzíthetőségét, hanem épp ellenkezőleg, annak elbizonytalanítását hajtják végre: a cselekményben való előrehaladás és a szereplők részletező megismerése csak újabb elágazásokhoz, kapcsolódási pontokhoz vezet. És ahogy a történetek egymásba játszanak, az egymástól látszólag távoli szereplők összekapcsolódnak egy-egy momentumban, úgy a képzelt eredetfájuk is fordított funkciót tölt be: épp a múlt feltérképezhetetlenségére szolgáltat bizonyítékot.

A rendkívül izgalmas, komplex kötet a fentebb említett szempontokon túl további olvasatoknak is bőven enged teret: a Hitler lánya olyan könyv, amely olvasóját a befogadói stratégia folytonos módosítására készteti, hiszen a regény minden újabb történetszála, mozzanata az aktuálisan központinak tekintett narratíva felülíródását, a hangsúlyok elmozdulását idézi elő. Mondhatni, Csaplár bevisz minket az erdőbe, miközben Hitler és a többi szereplő családfáját keressük, de ezt cseppet sem nehezményezzük: a bravúros szerkezet, a rendkívüli módon fordulatos cselekményvezetés és a szerző szenvtelen elbeszélésmódja révén különleges olvasmányélményben van részünk. Ezzel együtt azonban a szerző a holokausztról, a bűnről, a mítoszról és általában a történelemről való beszéd eredeti alternatíváját kínálja, ezáltal mind a hasonló tematikájú kortárs alkotások, mind pedig a Csaplár-életmű kontextusában különleges teljesítményt hoz létre.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz