Csobánka Zsuzsa megjelenés előtt álló regényének részleteit 2011/Tavasz számunkból ajánljuk olvasóink figyelmébe.

 

A szex csak egy

 

Földváron nincsenek hattyúk. Nézem a vizet, a vitorlások egyikében ott vannak a kurvák, nappalra ki szokták engedni őket. Mintha paplant, párnát szellőztetnének, kisétálnak, kábák és másnaposak, gyűröttek, szúrja a szemüket a fény. Talán a D-vitamintól jobb lesz, visszanyerik a színt is, a természetes bőrét. A tat billeg, a hídon bizonytalanul lépkednek, mögöttük és előttük is éjszaka van, a híd csak átjáró, nem kell komolyan venni, építhetik a falakat, nem oszt, nem szoroz. Az egyik haja színe semmilyen, szerinte faszínű, de a kuncsaftok szeretik. Muterka előtt áll a sorban. Csak egészség legyen, panaszkodik az eladó, Vagy ha meg kell halni, forduljak le a székről. Muterka szeme kikerekedik, az eladó fiatalabb nála, szép és ápolt ötvenes barna nő, a szandált vizsgálja, kicsit koszosak a körmei, a bal nagylábujja gombás, alig múlt dél. Elfordítja a fejét, de lassú, a nő észreveszi, befordítja maga alá a gombásat, zavarban lehet. A seszínű mellett megáll egy hajléktalan, Adj pénzt, de ő nem reagál, mintha ott se lenn, Adj pénzt, te kurva, a kurva még mindig mintha ott sem lenne, mire a férfi meglöki, Muterka hátrál, aztán mégis előredől, megfogja a férfi kabátját, Az isten ezért nagyon-nagyon meg fog büntetni téged. A férfi ledermed, Muterkát nem vette észre, csak a csinos seszínűt, most meg a semmiből előjött ez a dög, ahogy iszkol, erre gondol, az isten nőkkel ver, azokban bújtatja az ördögöt, hogy rohadna meg a szíve. És komolyan gondolja, miközben menekül, újra fogadkozik, talál rendes állást, rendes alvóhelyet, Fogkefét kell először venni, és megáll, irigyen rácsodálkozik a járókelőkre, Ezek mind valahova tartanak, arra gondol, mégis egyszer az életben ő az, aki tudja, hol lakik a jóisten, senki más. Muterka fizet, a nő pakol, egy light Colát vett és valami kekszet, drága zabos holland csoda, Muterka felméri, vajon miből telik. A lába vékony, a combja inkább formátlan, egy kézzel átfogható, szinte gyerek. Magas is, a csípője furcsa íveket vesz, kitartja vagy magától ilyen, eldönthetetlen. Muterka nem tudja, hogy kurva. Nézi a melleit, aprók, az ilyenről azt gondolja, nem nőies, sose értette a férfiakat, akik mást mondtak. Az álla szép, tele lehet anyajeggyel a teste, az arcán és a nyakán is van több. Ez is idegen tőlem, gondolja, miközben már ő pakolja a két liter tejet. Az ő teste csupasz, csak a szeméremdombon van egy anyajegy. Nem tudja róla, hogy kurva, de azt látja, a füleire süket lehet, a seszínű hajra nem figyelt, ahogy beletúrt, unatkozhatott a déli hőségben, kivillantak a hallókészülékek. Nem látja a nő körül a férfiakat, sokan vannak, 30-asok, 40-esek, részegek vagy be vannak tépve, dohányoznak, hangosan nevetnek, miközben simogatják a csupasz melleket. Muterka nem látja, nem tudja, hogy fordulna fel a gyomra, ha látná, ahogy az ő embere is belemarkol egy puhába, mert szép, és mert Férfiember a szépet megnézi, megérinti, megkóstolja, ő meg arra gondol, ahogy most nem teszi, Vajon mit éreznél, ha a szemed láttára szopnám azt a faszt, mert szép, mert merev, mert a nő a legkicsinyesebb állat tud lenni, bosszút forral, a sorban arra gondolhatna, nézve a DVD-ket, A Kill Bill kutyafasza, mert ezek a férfiak nem tisztelnek semmit, mert a bokrot is leteperik, aztán alig letolt nadrág csak arra jó, hogy beledöfködje a nőbe, az meg hülye picsa, és részeg, el akarja hinni, hogy szerelmes, hogy a legcsodásabb, A fiam, gondolná Muterka, azt mondaná, Carissimae, pedig tudja ő is, mert megtanítottam rá, egyik nő sem különlegesebb a másiknál, mindegyik csak egy száraz pina, Figyelj, fiam, legyél kedves, hogy benedvesedjenek, különben idő előtt beletörik a faszod.

De ez a lány mégis szép, Muterka csak ezt látja, nem, hogyan markolnak az apró mellekbe, hogyan fogják át az öklömnyi combokat, a lány hagyja, kacag, Elhittem, hogy élvezi, meséli majd másnap a bimbókba harapó, mintha ő lenne süket, nem hallja a lány sikoltását, Muterka cinikusan felhorkanna, Hja, két elbaszott süket, pedig neki fájna a legjobban, mert Martin lenne az, a fia. Martin koccint, Péter barátja svédül szólal meg, Martin nem érti, csak a végét, szex, erre visszakérdez, Mi van, mire Péter kifejti, A szex csak egy rag, maga sem érti, mit beszél, Martin ismétel, A szex csak egy rag, mindenki felnevet, a nők kicsit harsányabbak, hallják, de csak a süket lány érti, Egészségedre. Martin megjegyzi magának a sort, és megjegyzi a lány is, az az ukrán kurva, Kárpátalja messze van, a Fekete-Tisza és a Fehér most benne találkozik, alig van már rajta ruha, a férfit az ágyra löki, valami megváltozik benne, ahogy a szobába lép. Martin ittas, a lány a hídra gondol, gonoszan elmosolyodik, de csak épp annyira, hogy a részeg szemek démoninak lássák, Martin felhorkan, mint egy disznó, röfög, van benne valami állati, később a ferdefények alatt, amíg otthon a gyerekek alszanak, Marlának emiatt rándul össze a gyomra. Anya és szerető így érnek össze, Fekete-Tisza, Fehér-Tisza, a kurvák szomorúsága feledhetetlen, Marla mindenek fölötti kín. A lány megáll, mintha tétovázna, pedig csak lecsatolja a készülékeket, Martin csak később döbben rá, ezek nem ékszerek, klipszek, a lány az odaadását csatolta le. Innentől nem hall, és sötét is lesz, artikulálatlanul formálja, Élvezz, de sátáni a kacaja, tudja, ő diktál. Martin gerincén átfut a hideg, de már végképp elgyengült, csak arra vár, hogy megbaszhassa végre a finom, selymes szőrű combokat, aztán a hasára fektethesse, és kitekerhesse a kezét. Azt akarja, hogy fájjon neki, nem tudja, de igazából Marla miatt büntet, nagyon fáj. A lány azonban erősebb, fekszik, mint egy darab fa, A kurva az kurva, jut eszébe Martinnak Muterka, és akkor belátja, végérvényesen elveszett. Ő a híd előtti és a híd utáni éjszaka is, a lány lépked, billeg a tat, végre bólint, becézni kezdi a kurvát, beszél hozzá. Lassan hajnalodik, Marla a másik oldalára fordul, a Fésűembert a kanapén nyomta el az álom, Marla rajta, furcsán kifacsarva a két test, a férfi hóna alatt a nő, az asztalon ékszerek, levetett szemüveg, össze ne törjön. Muterka álomból ébredt, a hűtőhöz megy ki, felbontja a tejes dobozt, azonmód beleiszik, cicabajusz a szája körül, ezen felnevet, Ha most látnának, mint egy gyerek. De nem hallja senki, seszínű haja kócos, eldugítja a járatokat.

 

Utólag hitel

 

A szeretők neve Éva. Marla nézi az anyajegyeket, a nő kulcscsontjait, aztán megszólítja, nem hezitál. Tudod, Éva, van hála, és van megbocsátás is. Éva ránéz, nem jön zavarba, később kiderül, az elmúlt pár hónapban ez nem az első ilyen beszélgetése. Azzal kicsit meglepi, hogy megköszönik, amit tett. Muterkámra gondol Marla, és egy kicsit Martinra, hogy lesz, amikor őt évázzák le, neki köszönik. Nézem, és arra gondolok, ez az a pont, amikor már mindegy. Nem emlékszem, mennyire fájt, arra sem, gyűlöltem-e akkor. Nyilván, biztos fájt is. Most csak a kert van, szemben a fenyők, a fű, az erkély hideg. Marla nézi az arcát, a szeme szép, meleg. Úgy mondom, mintha olvasnám, gondolja Marla, Tudom, hogy erős vonzalom volt köztetek. Nem mentegetőzik, Ezt az ember érzi, amikor válaszol, bólint, Marla mosolyog, biztatja Évát. Muterkára gondolok, és Martinra, Szofka megbocsát, mint álmomban, gondolja Marla, és igaza lesz.

Érzem az ízét, Éva édes, összenevetünk, ő cigit kér, a férfi arca borongós, neki csak annyit mondok róla, Nekem ő rossz. Szeretné, de nem hiszem, hogy érti. Úgy képzelem, mondja is, benne még van szeretet. És rákérdez, miért tűntem el az életéből. Nincs mit beszélnünk, Ja persze, mondja, az már egyfajta intimitás. Ezt most tényleg értheti. A fákat nézem, eldől ez a történet is, kivágják, a balta nyele ugyanaz az anyag. Az új feleség a jegygyűrűt dobálja, és dühöng, a férj egy matracon ráfekszik Éva telefonjára, benyomódik, magától kezdeményez hívást. Akaratlan, ez jár a fejemben, ő megint beszél, el akarja még azt is mondani, hogy Víz alól jöttem fel. A felszín alatt páran még lebegnek, csupa női név, lehetnének bárkik, valakik, aztán senkik, de a víz erősebb, szétáznak az ujjak, rongyosak lesznek a talpak. Egy férfi lent a mélyben arra vár, eldőljön, kire van szüksége, azt hiszi, nem hazudik, holott igazat mondani egyszerűen képtelen. Gyönyörűek vagytok mind. És nem akarok választani. Na erre mondja Marla, hogy ez rossz. Ő az. Mert nincs félrekúrás. Ha félrekúrsz, akkor vége van. Erős leszek, mert van, ami megbocsáthatatlan, bármennyire fáj. Nem te voltál az egyetlen, Nem én voltam az egyetlen, mondja Éva, hátradőlök, rágyújtok, látom lebegni, ázni a testeket. A füst könnyű, mérgez, hirtelen azt érzem, tudnék ütni is. Mert nincs rá szó, honnan ez a mélység, hogy honnan tör fel ennyi szar belőlem, nézem az arcát, mondom, a szeme lehetne szép is, csontos nő ő is, mint Marlán kívül mind. Dögölj meg, biztat valaki hátul, mondjam ki, Képtelen vagyok megbocsátani.  De nem igaz, neki megtudok. A szemem szűkül, jobb lenne félreállni, elhinni, amit mond, Utólag is lehet hitelt adni bárminek. Nézem, és nem hiszem, van bűn, és nem bocsátható meg minden, a messzeség ellenére élesek a fények, elvakítanak. Gyere közelebb, mondja Muterkám, belenézek a szemébe, összetöppedek, fáradt és apró ember az emberben, a fák hallgatnak. Elhallgatják a sövény mellett a sikolyokat, a nők csilingelő kacaját, csend lesz. Éva elnéz, azt hiszem, szépnek látom. Muterkát átölelném, tudni kellene, merre menjek haza. Otthon állatok laknak, párduc és róka, csupa nagyvad, gyors, sebes testű gerincesek. Emeld fel a szíved, magától úgyse fog, nem vagy szent, se isten, és rohadtul egyedül vagy. Fekszem az ágyban, nincsen benne senki, áthurcolkodnak lassan belém a nők, akikkel megcsalt. Szomorúszemű férfi a sarokban, gubbaszt, onnan néz, és szánalmas, azt hiszi, ellát odáig, ahol fekszem, pedig hiába fekszem az ágyban, nincsen benne senki. A női én vagyok, azt mondja, én vagyok a végzet, de én nem látom a szemét. Hazudik. Éváról mesél, hogy amíg én dolgoztam, ők többször találkoztak, séták a parkban, fotózott is, mert érdekeset talált. Éva elmosolyodik, bennem hang kattan, jön a következő csontos és szőke, villan a monitor, a képen egy lány széttárt lábakkal pózol a fürdőszobában, a csempe fehér, a zuhanytálca fehér, és fehér az arcom is, visszatükrözi a szőrtelen szemérem.

Kinyalnálak, Ezt nem értem, Nem vágysz egy hatalmas faszra? Kösz, elvagyok. Hasítana belém újra, hogy innen menni kell, mert az ember állat, mert a monitor villog, ők írnak, én olvasok, első elemi, lennék bár analfabéta, de lassan elvakít a fény. A fák messze vannak, Éva messze van, Megbocsátható vagy, hogy megbocsátható legyek én is, így döntöttem, írja, én olvasom, gondolja Marla. A csípőm megemelem, a hasam elemelkedik az ágytól, befurakszik a lábaim közé, puhán indítja, felhorzsolja nyelvvel, szétrobbanok, szétfeszít, hogy ezt nem kellene hagyni, de egyre durvább, Bassz meg, ordítok rá, fogadkozik, hogy azt sose tenné, hazudik megint, a szeme a lábaim között. A fák némák, susognák, hogy el innen, de nem hagyja, hogy elrugaszkodjak, vissza-visszaránt. Ilyenekre emlékszem belőle. Azt mondhatta később, Igen, van feleségem, de mindegy, Éva egy könyvben visszakérdez, Ezt mégis hogy érted, de itt néma, mint  a fák. Azt akarja, az ő hasa emelkedjen el, azt akarja, beléfurakodjanak, őt harapdálják a fogak, ezért fogja, és a pinájához húzza a férfi kezét. Nincsen rajta bugyi. A ruha könnyű nyári, Éva sugárzóan szép, mert tudja, győzött. A körút csendes, magasan vagyunk, Három emelet magasra viszlek fel, ha bírod, de ne lihegj. A férfi döntött, mert olyan nincs, ahogy mondja, Hagytam a kezem, megfogta, magához húzta, én meg elgyengültem. Folyamatok vannak, döntéshelyzetek. A kéz után a gombok, abból van több is, a gomb után a bújás, kibújni, hogy a másikhoz érhess. Levetkőzik, lassú minden mozdulat, széttöri, ami elé került, rálép, közben nedves, egyre nedvesebb, Muterkám, nézz rám, már megint naiv voltam, és elhittem, szerethető. Közben mindenhol állatok, a párduc és a róka, valahol messze csapatostul jönnek, némák. Itt a falka, a monitoron a meztelen nők, a női kezek, amint a gombot kattintja, jobban nézem, tükörbe fotóz, valahol ki is sül a kép, a vaku kiégeti. Nincs megbocsátás, a bűnökre csak hátradőlni lehet, ezek a székek öblösek, karfásak. Utóbb nem az Évákkal van baj, azoknak nincs nevük, arctalanok, szép mélybarna szemük káprázat, kiégethető. Aki van, messze visz, odébb a fák közé bújok el, ne engedd, hogy megint elhiggyem, a test csak testre húz.

Ha van undor, undorodom tőled, ha van gyűlölet, azt is érzem, Muterka, ezt te megértenéd. A terasz hűvös és nedves, nemrég állt el az eső. Oldalt a nyugágy összehajtogatva, Vannak szabályok, amiket be kell tartani, lent egy férfi mászkál, kiderül, a focival lehet kapcsolatban mindez, amiről beszél. Visszafele a csikket hamarabb nyomom el, a folyosón jön Éva, elnevetem magam, ahogy azt mondja, unja az előadást, ez is csak a szexről szól. A terasz mögöttem, mögöttem a kitördelt nyugtatók, évekre vannak, nem vettem be, kiszedték a számból, elhajították, Hülye picsa vagy, én meg tudom, hogy erre vágytam, hogy végre kimondja, hogy végre az lehessek, amire vágyik. A kaviccsal felszórt úton eláztak a szemek, a szobaszámot elfelejtem, ahonnan a teraszra léptem, ahova utánam jött. Gyere haza, Muterkám, olvass újra bennem, mondd, mit vétettem, hogy hagyom, hogy bántsanak. Muterka persze néma, az Évák messze, megbocsáthatók. A férfi lépked, úgy hallom, reggel korán kel, autóba ül, meg sem áll Pestig.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz

Az időközben megjelent regényhez kapcsolódó kritika a Vörös Postakocsi szerkesztőitől: Langyos bűnök