Mester Béla vendégelőadói élményei Lipcséből – lapunk 2011/Tavasz számának Nyíregyháza+ rovatából.

A viharral kezdődött, még Kelenföldön. A magyarországi filozófia sanyarú állapotából adódó tavaszi intenzív helyben járás és mocsárdagasztás után, melyet persze némi egyéni lustaság is fűszerezett, az utolsó hétre maradt régóta szerkesztgetett könyvem utolsó korrektúrája, meg a névmutatója – a szerzői csináld magad mozgalom keretében. Úgy terveztem, hogy péntekre hagyom a legszöszölősebb és leginkább szemrontó munkát, abban az otthonos kelenföldi irodaházban, ahová pár éve telepítették az Akadémia filozófusait. (Vasbeton és műanyag, olyan formatervezéssel, ahogyan a hetvenes években elképzelték nálunk a modern világot. Viszont van éjjel-nappali portaszolgálat, soha nem zárják rád az épületet.) Hamar megvagyok, az első – na jó: a negyedik – éjszakai busszal már haza is érek, és kiborotválkozva indulhatok a nyíregyházi veterántalálkozóra, elsősorban a Morgóba költözött veteránok tiszteletére, majd onnan Lipcsébe. (Megéri azt a kis kerülőt. Nyíregyháza is, Lipcse is, a Morgó is.) Részemről ez az utolsó drótposta a kiadónak, a többit oldják meg, ahogy tudják, én kimegyek a világból kicsit. Mire visszajövök, már mehetek a példányaimért.

Azon a pénteken délután hatkor már dörgött az ég, innentől reggelig a szobában negyven fok párás meleg, de ablakot nyitni nem lehet, mert a szél kitépi a kezemből. Lelassulva, fél-kómában inzultálom a billentyűzetet, éjfél helyett másnap délre sem vagyok kész, örülök, hogy elérem a megbeszélt délutáni vonatot. (Ünneplő ing, borotválkozás feledve – megismernek még talán így is.) Veteránok: hogy vagy, mi van veled, mit mondana, aki már nem lehet itt; ki volt már Lipcsében, milyen az – sok a hétvégi orgonakoncert, persze van hozzá orgonájuk, meg a sültkolbász az utcán, az is jó, bár más, mint a miénk. Másnap vissza Zuglóba, kapkodó csomagolás, este indul a berlini vonat, a Keletiben már német vagonba szállok. Elkezdődött.

 

A hálókocsiban társam egy pályaelhagyó berlini kolléga. Következetesen úgy fogalmaz: filozófiát végeztem Berlinben (ebből lehet tudni, hogy már leszámolt vele). Nem firtatom, diploma óta mivel foglalkozik, ő sem nagyon kíváncsi, hogy mik a terveim a lipcsei egyetemen, ebben maradunk. Mély alvás, hajnali felriadás a cseh–német határon: a dĕčíni erdőt egyszer látnom kell (vannak helyek, ahol Rumcajsnak szólítanak). Utána Szász Svájc, órákig tapad a szemem az ablakon, bár nem lehetek még egészen ébren, hiszen csak arra tudok gondolni, hogy a legutóbbi nagy árvízkor a prágai állatkertből elszabadult, majd Drezdánál kifogott fóka is ugyanezen az úton úszott pár méterrel lejjebb, a folyóban, és a szemében közel ugyanaz a táj tükröződött. A drezdai pályaudvar rögtön felébreszt. Nagy terek, ember szinte sehol, jegy csak automatából, bizonyos bankkártya-típusokra. (Szerencsére van olyan nálam. Felső-szász nyugdíjas házaspár próbál mellettem eligazodni a terminálon. Úgy tűnik, ők is először szembesülnek a masinával; úgy tűnik, nem tőlük kellene először eligazítást kérnem, más ember meg nincs látótávolban.) Mire megfejtem a rendszert, megveszem a jegyet, már föl is lehet szállni a Saxonia Expressre. Az emeletes kocsik rosszabbak, mint otthon az elővárosi forgalomban használatosak és az „Express” szinte mindenütt megáll, viszont a pálya karbantartott, sima, haladunk rendesen. Lipcsében csak délután engednek be a szállásomra. Pályaudvari reggeli, csomagok a megőrzőben, megyek némi helyismeretet szerezni, mielőtt rá merem nyitni az ajtót valamelyik német filozófiaprofesszorra az egyetemen. A tulajdonképpeni belváros hamar bejárható, de nem mindenütt könnyen. Még most is mindig mindent újjáépítenek, felújítanak, gyakorlatilag az újraegyesítés óta folyamatosan, sokszor nem is csak az azt megelőző évtizedekben elhanyagolt karbantartást, hanem még a háború utáni újjáépítést pótolandó. Vagy már a háború utáni pusztítást kísérlik meg korrigálni, mint az Opera előtti téren az 1968-ban felrobbantott Pál templom helyén nemrég emelt Egeraat-épülettel. Az építkezések miatt nincs olyan pont, ahonnan a gyalogjáró át tudná tekinteni a régi piacteret, ehhez legalább a régi városháza emeleti múzeumának ablakába kell kiállnia, és az eredmény így is csak fél siker. Az egyiptomi múzeum is éppen költözködik. A német nemzeti könyvtár melletti könyvmúzeum, ebben a műfajban a világ egyik legjobbja is zárva van addig, amíg föl nem építik tágas új épületét. Az idetévedő bibliofil addig legföljebb az Ebner-papirusz restaurálásának filmjét csodálhatja meg a Bibliotheca Albertiana kiállítótermében. Három az egyben: könyvtörténet, egyiptológia és egy működő német könyvtár. A nyomdamúzeumot valamilyen meggondolásból a nemzeti könyvtárhoz képest a város átellenes negyedébe telepítették, mintha semmi köze sem lenne a nyomdának a könyvekhez. (Nem volt ez mindig így: régi várostérképeken látni, hogy a könyvtár, a könyvmúzeum és a nyomdaipari múzeum szinte egy komplexum volt egykor.) A kieső elhelyezésből adódóan pár nap múlva majd egyedül bolyongok az antik gépek között a karbantartó nyomdászmesterek kedvenceként, muszáj mindenütt próbalapot nyomtatnom, ahol észrevesz valamelyikük, és van erre beállított masina. Heil Gutenberg und heil der Kunst! – idézi a legrégibb eszközöket bemutató terem felirata a régi nyomdászdalt, de minden muzeológusi professzionalizmus dacára és a mai német nyomdaipar jól látható, derekas szakmai és anyagi támogatása ellenére inkább érezheti magát az ember a Gutenberg-galaxis síremlékénél, mint a virágzó nyomdászmesterségnek az elődök megbecsülését kifejező intézményében. De ez majd az egyetemi élmények után történik. Előtte még végig kell mérni a Ritterstrassét. Az első Saxonicum – a helyi ír pub. Hétfő van, így most még nem tudom, hogy szerda esténként a szomszédos új szenátusi teremben tartják összejöveteleiket a lipcsei filozófusok. Általában a vendégeiket hívják meg ide előadni, a kollokviumnak nevezett szeánszok pedig általában ebben a pubban fejeződnek be. Itt ér majd véget az én előadásom utáni beszélgetés is, szerencsétlenül egybeesve a német–ghánai meccsel. Ekkor azonban még azt sem tudom, hogyan fest a német nemzeti színekben fröccsöntött vuvuzela – látom később eleget. Tovább gyaloglok a Lovagok útján. Antikváriumok sora. Itt próbálom majd fölhajtani az NDK kibernetikai avantgardjának klasszikusait az e korszak filozófiatörténetével foglalkozó nyíregyházi kollégám számára – mérsékelt sikerrel. Az első antikvárium az egyetemi vendégház albérlője a Miklós-templom árnyékában. A templom volt az 1989-es ellenállás központja, a bejáratnál most is árulják az akkori parókus visszaemlékezéseit. A szász emlékezetben egyébként is az látszik fontosnak, hogy akkoriban melyik városban honnan hová, pontosan mennyien és hány órakor vonultak az emberek. Mindenütt ezt látni az utcán kiállított évfordulós fényképeken. Wir sind die Volk – olvasható még a transzparenseken, az egykori politikusi nyilatkozatokért és politológusi okoskodásokért már menjen könyvtárba, akinek gusztusa van rá. Ilyen fényképeket láttam a múlt Mikuláskor Varsóban is. Úgy tűnik, csak nálunk bizonyult a 1989 fordulata ábrázolhatatlannak, sőt, szinte már tévedésnek. (Efféléket olvashattam volna az utolsó, a Keletinél fölmarkolt magyar nyelvű lapokban, ha elég bolond vagyok megvenni valamelyiket.) A templom mellett a középkorban hozzá tartozó iskolaépület, ahová többek között Leibniz is járt. Az egyetemi vendégházban szobám ablakából éppen rálátni majd. Az épület kívül patinás ónémet stílt mutat, belül vas és beton, a betonban az egyetem nem nagy, de jól kiállított görög gyűjteménye. Gyakori megoldás a lebombázott német belvárosokban. Leibniz felső-szászországi iskolája mellett így járt alsó-szászországi lakóháza is Hannoverben: kívül históriai facade, belül konferenciaközpont vasból és üvegből. Kissé odébb, az egyetem új főterén, az egyetlen megőrzött régi tárgy Leibniz bronzszobra. Enyhe biccentés a kollégának – akkor még nem tudom, hogy az éppen aktív és jelenlévő lipcsei filozófusok közül ő az egyetlen, aki tényleg jártas a Kant előtti filozófiában. Forduló, újra a régi piactér, de már a másik vége, mögötte az édességárusok egykori terecskéje, középen bronz-Goethe gondolkodik erősen az Auerbach-pince bejáratát nézve. Egyedül érezheti magát a felszínen: a pince ugyan a Faustból vett freskókról híres, de ezen, meg legföljebb egy Mefisztóról elnevezett szolid teakeveréken kívül aligha emlékeztet rá valami is a városban. Bach óriásplakátjai, emléktárgyai mellett emléke mintha alig létezne. És itt is van a Tamás-templom. Éppen két nagyobb Bach-sorozat között vagyunk, így átlagban csak két nyilvános koncertet adnak naponta, így van idő csendben is megnézni az épületet belülről.

 

De akárhogy igyekszem elmerülni Lipcse nevezetességeiben, vészesen közeledem az egyetem filozófia intézetéhez. Előbb-utóbb azzal is törődnöm kell, amiért valójában jöttem. A Szellemtudományok Központja (Geisteswissenschaftliches Zentrum, GWZ) a Bibliotheca Albertinával éppen szemben fekszik, magában foglalva a bölcsészkar jó részét. Furcsán imitálja az iparcsarnokból kialakított kulturális üzemek küllemét: nyersbeton belső falfelületek, vaslépcsők, kívülről vörös téglafal. Átalakításról itt azonban szó sincs, a szellemtudományi központ masinériája eleve ilyennek épült. Fölfogható éppen az elmefilozófiai szemináriumok állandó illusztrációjaként is: aki itt volt diák, annak nem kell magyarázni, hogy miként bujkál a kísértet a gépben. A modern világról szóló elgondolás végül is ugyanaz, mint a kelenföldi hodály esetében, de ez valahogyan mégiscsak működik – látványként is, épületként is, szellemi műhelyként is. Attól is persze, hogy rendesen megépítették: a betonfelület nem kelt olyan érzést, mintha valami szétesne éppen, vagy megállna ugyan, de nem volna befejezve. (Annak idején Bán Ferenc szeretett volna hasonlót a nyíregyházi művelődési ház belső tereiben, de meglátván, hogyan készült el, jobbnak látta az egészet levakoltatni. Persze azok a szabolcsi mesterek is csak abból és azzal dolgozhattak, amit akkoriban kaptak hozzá.) A ház előtt biciklirengeteg, a földszinten menzába oltott büfé a felső-szász konyha remekeivel, bio-üdítőkkel, és a tartomány vezető sörével, az Ur-Kroschtizerrel. (Testes embert a sörkultúra dacára csak turistában és vendégoktatóban látni a városban.) Akklimatizálódási megfontolásból a kávét választom, mint a legtöbb délelőtti diák-vendég. A német hosszú kávéra azonban még nem visz rá a lélek, így megpróbálkozom azzal, amit a szász képzelőerő eszpresszónak gondol, és bátran így is nevez. Az élmény inkább kulturális, mint kulináris. Ugyanolyan műanyagpohárral a kezemben lézengek a folyosókon és a lépcsőházakban, mint a helyi filosz-populáció professzortól a gólyáig, és azzal áltatom magam, hogy sikerült elvegyülnöm. Ennek az illúziónak legalább addig ki kell tartania, amíg megtalálom, hogy hol fészkelnek a filozófusok – az ajtó előtt, a kopogás után meg már úgyis mindegy. Az iparraktárt imitáló labirintus elsőre könnyen megadja magát. Csak egyszer fordulok be véletlenül a szociológusok sikátorába, de rögtön korrigálok. (Most még büszke vagyok erre, de másnap kiderül, hogy csak úgy hibáztam rá, mint az egyszeri görög a larisszai útra Platón példázatában. Csak az utolsó napon sikerül majd egyenesen idetalálnom, de akkor meg a kijárat tűnik el majd néhányszor szemeim előtt. Befelé könnyen enged a Szellemtudományi Központ, visszafelé alig szabadulsz ki belőle. Valószínűleg túlságosan magabiztosnak tűnhetek; mert egy fordulóban a szemben jövő szász diák szólít meg teljes bizalommal, és tétovázás nélkül, mindjárt angolul érdeklődik az egyik szociológiai szeminárium módosult időpontjáról és helyszínéről. Mondom neki, hogy én a filozófusokhoz tartozom, közben elégedetten nyugtázom magamban, hogy itteni egyetemi ember tűnök, de azon belül is vendégtanár-fizimiskám lehet. Nem csoda, végül is az vagyok.)

Mire ezt végiggondolom, a labirintus következő sarkán befordulva váratlanul föl is tárul előttem Pangloss mester nyitott műhelye, az ajtóban egy férfiúval, akin nem látszik, hogy vendég vagy házigazda itt, és nem világos róla, hogy éppen kijön vagy bemegy. Félig kérdő hangsúllyal köszönök rá: Pangloss professzor (?) Ő az, némileg zavartan beinvitál, őszintén meglepődni látszik, hogy az egyetem vendégoktatói tényleg meg is jelennek az egyetemen. (És mindjárt hétfőn reggel.) Szobája két szemben lévő falán könyvespolcok, az egyiken kizárólag a kémia és a természettudományok misztikus előtörténetének klasszikusai, nagyalakú Paracelsus-kötet lóg ki feltűnően a sorból. Szemben viszont közkeletű német Platón-összes, Arisztotelész Politikája, mellettük sok Habermas és más kurrens német társadalomfilozófiai szerző. Pangloss mester szellemi életútja a két polc közötti út megtételével jellemezhető. Természettudományi diploma és némi kutatói tapasztalat után előbb a kémia filozófiájának terén munkálkodott, de régóta átváltott az itt társadalomontológiának nevezett diszciplínára, melynek ő látszik a felelőse lenni a mai lipcsei egyetemi életben. (A társadalomontológiát „relatíve új tudományágként” hirdeti, és amennyire a mesterképzősöknek tartott műhelyszemináriumból pár nap múlva majd kiderül, van iránta érdeklődés, tájékozottak, aktívak és a téma iránt elkötelezettek a hallgatók. A legjobb talán egy török srác. Itt fejezem majd be a kaland szakmai részét a kollektív jogok mellett és ellen érvelve, közben népszerűsítve a kolozsvár–nagyvárad–szeged-i Kelléket, amelynek különszámában pár éve körbejártuk a kérdést. Sok érdekes dolog elhangzik majd, de azt az egyet soha nem fogom megtudni, hogy mitől új ez a filozófiai diszciplína.)

Angolul leveleztünk, most is határozottan így indítom a szót, más közös nyelvünk persze nem is igen lenne. Ő finoman utal rá, hogy éppen a szemeszter végi hajrában vannak, és azok közül, akikkel találkoznom kellene, többen máshol is érdekeltek, messziről utaznak. (Valójában még most sem nagyon van helybeli a tanszéken. Az intézetvezető nevét éppenséggel az egyetemi szállás egyik postaládáján fedezem majd föl, a hozzám hasonló, de nálam hosszabban maradó vendégeké között. A tanítványaik viszont, akikből nyilván az utódaik is kikerülnek majd, zömükben tartománybeliek, meg néhány félénk török diák, főleg lányok. Török fiút csak egyet láttam, aki viszont a két-három legértelmesebbnek tűnő koponya egyikének tűnt Pangloss mester tanítványai között.) Én először azt próbálom elmondani, hogy nálunk már befejeződött a félév, és éppen ezért tudok különösebb egyeztetés nélkül itt lenni, majd következik a nehezebb feladat, tudományos identitásom tisztázása. A német egyetemen hagyományos kérdés – Herr Doktor versus Herr Professor – ugyan csak majd a negyedik napon, akkor is idézőjelező félmosollyal hangzik el a nyilvános előadásomkor esedékes bemutatásom kapcsán: meg kell tudnia a moderátornak, hogy hogyan szólíthat hivatalosan a hivatalosságok előtt; helyzetemet azonban nehezebb meghatározni, mint rangomat. Az ELTE küldött, ahol nincs állásom, csupán a doktoriskola bejegyzett oktatója vagyok, az MTA Filozófiai Kutatóintézete viszont, ahol egyelőre van állásom, azonban nyilván nem delegálhatott a kizárólag egyetemek számára létrehozott ERASMUS programba. Viszont eleven pesti filozófust sem láttak még itt a program létrejötte óta, mint ahogy Pesten sem lipcseit: pár éve ugyan partner a két egyetem, és a hallgatók járnak rendesen ide is, oda is, de tanáraiknak eddig valahogy nem sikerült eljutni, legalábbis vendégtanárként, a másik egyetemre. Én vagyok tehát az első a magam fönt vázolt intézményes hátterével, amelyhez mindig hozzáírom a nyíregyházi filozófia tanszéket is, hátha az tisztábbá teszi a rólam alkotott képet. Pangloss mester végighallgat, majd mindenesetre körbevezet a szellemtudományi labirintus filozófusoknak kiutalt bugyrain, megmutat a titkárságon – ennek az embernek kell majd a papírjára pecsét és aláírás a hét végén –, majd bemutat nyilvános előadásom moderátorának. Már csak a harmadik megtartandó órám kurzusgazdáját kell másnap becserkésznem, de addigra már ismerem a koordinátáit. A professzor asszony a filozófia népszerűségét hozza föl az ismerkedő vizit beszélgetési témájaként. Mondja, maga sem érti, miért ilyen népszerű a szak. Vigasztalom, hogy nálunk is így volt ez a kilencvenes években, de majd elmúlik. Ebben maradunk. Csak majd később, közvetlenül az óra előtt kérdezi meg, hogy a tanulmányaik elején tartó hallgatói, akiket a közép-európai latin nyelvű Kant-bírálatok hatodik mellékágával boldogítok majd angolul, esetleg föltehetik-e a kérdéseiket németül. Az egyik igazán patinás német egyetem Kant-kurzusáról van szó, de ez a szempont a kérdésben föl sem merül, csupán alapképzéses hallgatói érdekében szól. Gondolkodás nélkül, minden szabadkozást mellőzve rávágom, hogy a kérdések is legyenek csak angolul, mintha ez lenne a természetes, majd a reakcióból megértem, hogy itt tényleg ez a természetes. Szeretem a német egyetemet.

 

Az ismerkedési délelőtt formális szakasza letudva. Még egy kör a kávézóban, benyomások a bioüdítők ízéről és a hallgatói tekintetekről. Egyik sem lehangoló. A szellemtudományok központja és a Bibliotheca Albertiana között, az amszterdami léptékű bicikliparkolóban a legbotrányosabb jelenetnek leszek a szemtanúja, amit valaha is láttam a szászok földjén: valaki beállt a mozgássérültek parkolójába. Ha már szabálysértés, legyen alapos, gondolhatta az elkövető, így saroktól sarokig, a négyzet alakú parkolóhelyet átlósan metszve tette le a kerékpárt. Az utca végéről is kivirít a sűrű glédába állított szabálykövető filozopterek járművei közül, ki is szúrják a rendőrök. Négyen intézkednek körülötte. Arrébb persze nem teszik, de lefényképezik, jegyzőkönyvezik. Körülbelül annyira respektálják a pofátlan biciklist, mint máshol egy tilosban járó kamiont. Nem várom meg, míg előkerül a kerékpárokhoz rendszeresített kerékbilincs – kell hogy legyen ilyen –, eltűnök az egyetemi könyvtár labirintusában. Eltájékozódni, hogy mi merre van, meg a kiállító-teremben elbámulni az Ebner-papirusz helyreállításán, ez elég szellemi program mára. Csomagjaim elkerülnek a pályaudvarról a lovagok utcájának második emeleti lakrészébe, élelmiszerkészlet hamarosan feltöltve. Most újra előttem a város, de más, aki nézi. Annak a délelőtti embernek a csomagmegőrző kulcsa lapult a zsebében, emennek lakáskulcs, amaz kíváncsian figyelte, mi tárul föl előtte, ha befordul a sarkon, emez már odaszemtelenedett, hogy kedvenc utcasarkai és útvonalai kezdenek lenni. Amaz óvatosan derítette föl az idegen várost, emez úgy mászkál benne, mint aki pontosan tudja, hogy mi a dolga benne. Mint ahogy tudja is. Persze őt is érhetik meglepetések. Amint a sarkokat, házakat rendeltetésszerűen használni is igyekszik a nézelődés után és közben, kiderül, hogy mégis huncut a német, legalábbis a szász! Bármilyen ötletes fantázianevekkel ellátott helyi jellegű tömény szesszel igyekszik ugyanis megalapozni a kései ebédet, mindegyikről kiderül, mire kitöltik a pohárba, hogy a köményes valamely álcázott változata. Ez már így lesz mindörökké, amíg itt vagyok – egy hetes öröklét. Kedvenc épületek, sarkok, néha ízek, háttérben még az egyetemi kötelezettségek is kellemesek: választ adnak arra a ki nem mondott kérdésre, hogy mit keresek itt. Turistaként nem is érezném jól magamat: minek mennék oda, ahová nem is hívtak, és nem is küldtek. Az idegeneknek szóló mutatvány és a helyiek saját életének a határvonalát képezi a zenei élet, különösen az a része, amely az operán és a koncerttermen kívül, a belváros templomaiban zajlik. A Tamás-templomban persze az aktuális Bach-sorozat soros darabja következik éppen; a mester korai műveiből játszik értőn a brémai muzsikusok egyike. Invenciózus, egyben tudós játék, de az egész inkább tűnik a zenemúzeum jól sikerült kiállításának az újonnan restaurált leletekből, mint élő zenének. Úgy tűnt, a közönség is ezt élvezte a produkcióban, és a maga módján tényleg élvezte. Átballagva a Miklós-templomba még kényelmesen elérhető a lipcsei konzervatórium három hallgatójának közös koncertje, az előbbinek éppen ellentéte: élet, lelkesedés, művészet – ötödannyiért.

 

Mire az óráimra sor kerül, már ismerősként fordulok rá a vöröstéglás épületben a megfelelő vaslépcsőre. A vendégelőadást itt komolyabban veszik, mint másutt. Öt óra a kötelező, de inkább hatot szerveznek nekem, hogy bizonyosan meglegyen annyi, amennyi kell, és mindenki mindig a lelkemre köti, hogy hagyjak időt a diszkusszióra, mert föltétlenül kérdezni, vitatkozni akarnak. (Ha a hallgató hallgat, majd diskurál velem a kurzusvezető tanár az ő okulására.) Az alapképzéses kurzuson nagyon vendégnek érzem magam. Ügyes-bajos dolgaikat intézik előbb: vizsgára jelentkeznek, megbeszélik, hogy dupla órával pótolják az előző heti órát, amikor engedelmet kértek ebben az időben tüntetésre menni, és ehhez hasonlók. Olyan, mintha véletlenül rányitottam volna egy idegen társaságra, vagy a tükör mögül leskelődnék. De éppen ez az egyik cél: nem konferencián, levelezés révén vagy szövegei által megismerni a kollégát, hanem „természetes környezetében”, a rá jellemző tevékenység közben megfigyelni. Antropológiai munka: résztvevő megfigyelés. Előbb a megfigyelést gyakorlom, a részvételt inkább az utolsó napon, a mesterképzősök műhelyszemináriumán, ahol egy pillanatra valóban egy lipcsei filozófiai műhely része vagyok. A metódus pedig a nyilvános előadás utáni sörözéskor tudatosul: miután érthető módon én mutatkozom a legérdektelenebbnek a német–ghánai meccs kilátásai iránt, és némi csodálkozást árulok el a német nemzeti trikolór színeiben gyártott vuvuzela népszerűségén, a filozófiai kollokviumot moderáló kolléga mondja ki ön-ironikusan a varázsszót: vegyem föl az antropológiai megfigyelő pozícióját, így érdekesek lesznek nekem az egzotikus szász viselkedésformák. Ha tudná, hogy egy hete ezt művelem velük!

 

Csomagok újra az állomáson, kulcs visszadobva a gyűjtőládába, ismét a barátságos Saxonia Express emelete. Egy napot szánok a tartományi székhelyre, ez már színtiszta örömködés, a készpénzben maradt eurók szisztematikus elverése. A Zwinger egyik legfrekventáltabb termében telefonál rám egyik kollégám, hogy másnap a Keletiből rögtön menjek Kelenföldre, viharos megbeszélés várható, kellene a szavam és a voksom. (Közben balról japán, jobbról orosz turistacsoport közeledik pisszegve, szemből szász biztonsági őr, némán.) A kelenföldi viharral kezdődött, azzal is kell zárulnia.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz