A király beszéde filmen és könyvben – esszé 2011/Tavasz számunk Forspont-rovatából.

Az elmúlt hónapokban A király beszéde című film szinte minden lehetséges fórumon számos díjat gyűjtött be, többek között négy Oscar-, hét BAFTA- és egy Golden Globe-díjat; a VI. Györgyöt alakító Colin Firth elnyerte a legjobb férfiszínésznek, a filmet jegyző Tom Hooper pedig a legjobb rendezőnek járó elismerést. Ez a díjeső kétségtelen várakozásokat kelt a reménybeli nézőben, annak ellenére, hogy nem csodálkozunk, hogy egy ilyen témájú és olyan színészeket, mint Colin Firth, Helena Bonham-Carter, Michael Gambon vagy a Büszkeség és balítélet 1995-ös feldolgozásában szintén Firth partnereként játszó Jennifer Ehle-t felvonultató alkotás szinte biztos sikerre számíthat. Betekintést nyerünk egy privilegizált kör életébe, ráadásul a film arról az 1937 és 1952 között trónon lévő angol uralkodóról szól, akinek esendősége, fogyatékossága legalább olyan megindító, mint annak idején Diana hercegnőé volt: VI. György ugyanis szinte képtelen úrrá lenni dadogásán, ami egy ilyen magas rangú közéleti személyiség életében egyenesen katasztrófa, főleg a harmincas években egyre nagyobb befolyásra szert tevő tömegmédia korában. A film „üzenete” így akár abban a nem túl magasröptű megállapításban is összefoglalható, hogy a király is ember, akit ráadásul egy ausztrál közembernek kell „megmenteni”.

Csaknem a filmmel egy időben, bár attól függetlenül jelent meg Mark Logue és Peter Conradi tollából A király beszéde című könyv, tehát a film tulajdonképpen nem a könyv feldolgozása. Mark Logue, a királyt kezelő logopédus unokája lelkiismeretesen összegyűjtötte a rendelkezésre álló dokumentumokat, naplójegyzeteket, nagyapjának orvosi feljegyzéseit, a hercegtől, majd később az uralkodótól kapott leveleit, történelmi visszaemlékezéseket, és a könyvben elénk tárja a „közönséges gyarmatos” (17), Lionel Logue és a beszédhibás királyi sarj kapcsolatának alakulását. Szinte filmszerű technikával villantja fel először az 1937-ben lezajlott koronázás napját, majd ráközelít a két főszereplőre, ismertetve addigi életpályájukat.

Az ausztrál gyarmatos egy sörfőző fiaként született Adelaide-ben, 1880-ban, és autodidakta módon kezdett szónoklattannal, beszédtechnikával és -terápiával foglalkozni, ezen kívül színielőadásokat is szervezett, és maga is amatőr színjátszó volt. A Logue-házaspár 1910-ben indult világkörüli útra, és a következő év májusában érkezett Angliába, ahol később letelepedtek. Az első világháború után nagy szükség lett Logue empirikus módon elsajátított tudására, hiszen a légnyomás vagy más harctéri sokk következtében katonáknál előállt beszédzavarok gyógyítására akkoriban nem létezett kipróbált módszer. Az ausztrál logopédus terápiáját elsősorban arra a megfigyelésre építette, hogy a szavalás vagy éneklés egyáltalán nem esik nehezére a dadogóknak, következésképp a gyógyulás kulcsa szerinte a páciens figyelmének elterelése, illetve ritmusérzékének fejlesztése (a Logue-gal kapcsolatban sokat emlegetett vulgárfreudista módszerről a könyvben nem sok szó esik).

Az angol herceg teljesen más közegben mozog: neveltetésére rányomja bélyegét a királyi család nyomasztó légköre. Mint abban az időben a legtöbb felső-középosztálybeli és arisztokrata fiú, Albert is rideg, viktoriánus szellemben nőtt fel, amelynek középpontjában a mértékletesség, az érzelmek elfojtása, a spártai életmód és általában az önfegyelem állt – bár apját, V. Györgyöt Viktória királynő fia, VII. Edward már liberálisabb szellemben nevelte, reakcióképpen a merev, viktoriánus szigorra, így „a királynő minden egyes találkozáskor elszörnyedt unokái helytelen viselkedésén” (64). A két testvér, David és Albert nem tartoztak a kiemelkedő tanulók közé. Albert hagyományosan a haditengerészethez került, igazán ebben a közegben érezte jól magát, a gyakorlati és műszaki tudományokban igen jól kiigazodott, végül gyomorbaja tette képtelenné a tiszti pályára. Beszédhibája 1925-ben vált végképp kínossá, amikor meg kell nyitnia a Wembley-stadionban a Birodalmi Kiállítást. A beszéd, amelyet egyébként a Logue-házaspár is végighallgatott, csúfos kudarcba fulladt. Ezen a ponton találkozik Albert herceg és Lionel Logue életútja.

Egy ilyen jellegű, körülbelül dokumentumregény műfajú könyv írójának számos nehézséggel kell szembenéznie. A téma kecsegtető: az olvasónak bepillantást enged az angol kultúra egyik legkényesebb körébe, amelyet mindig hálásan ki lehet aknázni. Adott egy esendő, dadogó herceg, szemben az életerős apjával, akinek egy csepp nehézséget sem okoz a nyilvános megszólalás, szemben bátyjával, a jóképű Daviddel, és szemben az egész ránehezedő családi hagyománnyal (a film emlékezetes pillanata, amikor uralkodóvá válásakor a királyi tanács előtt mondott beszéd közben az „ősök”, II. György, IV. Vilmos, Viktória királynő és V. György arcképei tekintenek le a zavarban lévő VI. Györgyre). Albert volt a vonakodó herceg, aki soha nem gondolta, hogy uralkodó lesz belőle, de az 1936-ban trónra lépett VIII. Edward lemondása miatt vezető szerepre kényszerült. A dokumentumregény szervező ereje tehát egyrészt az ellentét keltett feszültség: a gyenge herceg szemben az életerős testvérrel és egyéb felmenőkkel, bizonytalan uralkodó szemben a válságokkal terhelt harmincas évekkel, királyi sarj szemben a „közönséges gyarmatossal”. Ugyanakkor a „cselekményesítés” érdekében szükség lenne egyfajta drámai fokozásra, ami ilyen jellegű könyv esetében igen nehezen kivitelezhető, ugyanis az vagy a történelmi tények megerőszakolásához, vagy legalábbis a nagyon partikuláris főszál, a dadogós király kúrálásának a szélesebb panorámájú történelmi eseményekhez való hozzáigazításához vezet, és sajnos az író egyik megoldásból sem jöhet ki jól. Ráadásul egy percig sincs okunk kételkedni abban, hogy Albert herceg igenis meggyógyul, a monarchia megmenekül, ami némiképp a „Ryan közlegény megmentése”-típusú vonalvezetést juttatja eszünkbe. Miután a kezelés elkezdődik, Logue szakértelmének és Albert kitartásának köszönhetően folyamatos javulás áll be, nagyobb visszaesések nem történnek. Az olvasó körülbelül a könyv felénél azzal szembesül, hogy a királyi sarj tulajdonképpen meggyógyult (vagy legalábbis tünetmentes), rendszeresen gratulálnak neki jól sikerült beszédeihez, és innentől kezdve gyakorlatilag az ismert történelmi események felmondása marad hátra. A tizenegyedik fejezettől kezdődik az igazi történelmi kitekintés, a krízisekkel teli harmincas évek végének bemutatása, ami azonban nem teljesen kockázatmentes. Ugyanis nagyon csábító a gondolat, hogy Albert hercegnek a beszéddel való küzdelmét kapcsolatba hozzuk Britannia háborús erőfeszítéseivel, és ebben a tekintetben az olyan fejezetcímek, mint a „Vihar előtti csend”, „Út a háborúhoz”, „Fordul a kocka”, „Győzelem” egyben az uralkodó beszédtechnikai viaskodásainak állomásait és győzelmét is jelezhetik. Ebben pedig a könyv szerkezete és hatásmechanizmusa szempontjából némi veszély rejlik. Hiszen ha például arról olvasunk, hogy VI. György első háborús beszéde után Logue gratulál a beszéd sikeréhez (a filmben meg is tapsolják), és azzal biztatja az uralkodót, hogy „Számítok rá, hogy még sok ilyet fog elmondani”, a királyné pedig „Ez jó volt, Bertie!” (196.) szavakkal dicséri meg a férjét, akkor egyre nyilvánvalóbbá válik a történet aránytévesztése. Nem mondható természetesen, hogy a szerzők nem fektetnek elég hangsúlyt a világháború előestéjének és magának a háborúnak, az azalatt átélt szenvedéseknek, veszteségeknek, a nélkülözéseknek a megfestésére, ugyanakkor ha már ilyen kényszer adódik, akkor egyre nehezebb kimászni a téma és háttér ellentétének csapdájából. Anglia 1940-es villámháborús bombázásáról azt olvassuk, hogy Coventryre több mint ötszáz tonna robbanóanyagot dobtak le a németek, és csaknem hatszáz ember vesztette életét. „Erre nincsenek szavak”, írja a király Logue-nak. Majd mikor a király a parlamenti megnyitó beszédét gyakorolja, úgy somolyog Logue-ra, „akár egy iskolás fiú”, és így szól a logopédushoz: „Logue, alaposan begyulladtam!” (213.) Egy másik példa az antiklimax-szerű ellentétre: a 233. oldalon értesülünk a németek V-1-es és V-2-es rakétáinak ledobásáról 1945-ben, a kilátástalan háború utolsó évében folyó, embertelen és válogatás nélküli pusztításról, a következő „vágóképben” pedig megtudjuk, hogy „noha Logue sok éves segítségével a király komoly előrehaladást mutathatott fel, messze volt attól, hogy tökéletes szónok legyen”. A kontraszt legalábbis zavarba ejtő.

Az elmondottakból következik, hogy A király beszéde mint dokumentumregény nem rendelkezik – talán nem is rendelkezhet – megfelelő fókusszal. Végül is kiről vagy miről szól ez a könyv? Logue sikeréről? A király sikeréről? A monarchia „megmentéséről” vagy „megmentőjéről”? (Ez azért túlzás lenne.) VIII. Edward lemondásáról? A harmincas és negyvenes évekről? Az 1930-as évek Nagy-Britannia és egész Európa életében kétségtelenül az egyik legválságosabb időszak volt, rengeteg, immár vizuálisan is megfogható ikonnal. Csak hogy a legjellemzőbbeket említsük, amikből a harmincas évek mozaikjai összeállnak: gazdasági és politikai válság, a totalitárius hatalmak és eszmék előretörése, Hitler tömegeket megigéző beszédei, elvtelen kompromisszumok, éhségmenetek, barnaingesek, feketeingesek masírozása, kígyózó sorok a munkaközvetítő irodák előtt stb. Ezekből a képekből nem sokat kapunk Mark Logue könyvében. Az egyetlen igazán jellemző megállapítás az, amikor ezt olvassuk: „Az úgynevezett dunkerque-i szellem sokak számára megtestesíti azt a brit tulajdonságot, hogy amikor a nemzet veszélyben van, azonnal összefognak” (211.). Ez valóban így is történt, a dunkerque-i evakuálás, majd London bombázása idején, csak éppen ebből összefogásból, illetve úgy általában az „egyszerű emberekből” nem sok jelenik meg a könyvben (a filmben is csak a király rádióbeszédének hallgatóiként tűnnek fel). Nem szeretnék olyat számon kérni a művön, ami annak nem célja, de tény, hogy ebben a formában Mark Logue műve igencsak steril marad.

Ami a fordítást illeti, Bihari György alapvetően jó munkát végzett, azonban maradtak a szövegben pontatlanságok. (A kerek zárójelben lévő oldalszámok a fordításra, a szögletesben lévők az eredeti műre utalnak.) A fordító Logue apját „kocsmárosnak” (17.) (az eredetiben „publican” [17.]) nevezi, holott később azt tudjuk meg róla, hogy sörfőzdében dolgozott könyvelőként, majd italmérési engedélyt kapott (26.). A „civillista” (118.) nem megfelelője az angol „Civil List”-nek [100.], ami a köztisztviselők összességét jelenti. A British Commonwealth of Nations magyarul Brit Nemzetközösség, amit a fordító általában helyesen is ír (195, 255, 257.), de egy helyen „Brit Nemzetek Szövetségére” magyarítja (140.). Logue egyik fiáról, Valentine-ról azt tudjuk meg, „cselédkönyves (!) sebészként dolgozott a vizsgái előtt” (192.), ami igen nehezen egyeztethető össze a kórházban bennlakó sebészorvossal („resident surgical officer” [159.]). Néha értelmetlen mondatok is kerülnek a szövegbe, például: „Borzasztó nehéz fenntartani a Nyírfaligetet, mivel nincs munka”, panaszkodik Logue egy levelében (224.). Ha nem akad munka, akkor miért nehéz fenntartani? Inkább munkaerő („as there is no labour” [184.]) nem áll rendelkezésre a háború alatt. Szimpla elírásként vehető, amikor a dadus azelőtt „ette meg” (64.) a kis herceget, mielőtt kikocsiztak a rázós hintóban.  Helyenként stílusidegen szavakon döccen meg az olvasás. Például karácsonykor a király „elbájoló”(167.) („lovely” [139.]) zafírtiarát ad a királynénak; a királyné „szédületes” (179.) volt barna toalettjében, ami az angolban „striking” [147.]; a háborús gyakorlatok kapcsán a „sziránák kísérteties jajongásáról” (191.) („ghastly wailing of sirens” [157.]) olvasunk; a jövendő II. Erzsébet és Fülöp kapcsolata „románccá lombosodott” (250.) („turned into a full-blown romance” [206.]), ami esetleg „terebélyesedett” lehetne; és abban sem vagyok biztos, hogy az angolhoz hasonlóan a magyarban elterjedt lenne egy olyan rövid szó, mint a „nagyon” rövidítése, mint a „n. biztos mandátum” (244.) („v. safe seat” [201.]). Ennek ellenére alapvetően gördülékeny, szöveghű fordítást tart a kezében az olvasó.

Számos film foglalkozott már angol uralkodók magánéletével, de ezek az alkotások ritkán dolgozták fel huszadik századi királyok, királynők életét. Született már sok film VIII. Henrikről, III. György őrültségéről, az ifjú Viktória királynő is volt főszereplője filmváltozatnak, de mindeddig A királynő (2006, rendezte: Stephen Frears) című alkotás mutatta be színvonalasan egy huszadik századi uralkodó életének egy epizódját. A király beszéde, a számos rangos díjat elnyert filmváltozat akár irreális várakozásokat is kelthet bennünk, de ha valaki arra számít, hogy a királyi család legféltettebb titkairól, elfojtott problémáiról tud meg valamit, annak csalódnia kell. Természetesen szembesülünk a királyi család helyenként nyomasztó légkörével: a gyermek Albertet erőszakkal jobbkezességre szoktatták; apja, V. György rárivall felnőtt fiára, mivel az nem képes rendesen beszélni; az idős uralkodó halálakor az anyakirálynő nem öleli meg a zokogó Davidet (aki persze azért zokog, mert tudja, hogy választania kell a kétszeresen elvált amerikai Mrs. Simpson és a trón között); trónra lépése után pedig két kislánya őfelségének szólítja VI. Györgyöt, és pukedlizik előtte. Nem tudunk meg tehát titkokat, és mivel a film végkimenetele már kezdettől fogva világos, elégedetten hátradőlhetünk, és élvezhetjük a paloták, nehéz drapériák, elegáns ruhák keltette légkört, közben és voyeurködhetünk a kínoktól gyötört, láncdohányos Albert herceg szorongásain, majd végső sikerén, és persze figyelhetjük a színészek kiváló alakítását.

Nem véletlen, hogy többek között Colin Firth, Helena Bonham-Carter, Jennifer Ehle, Geoffrey Rush, Michael Gambon és Derek Jacobi viszi a főbb szerepeket. Láthattuk őket számos regényfeldolgozásban és ún. „heritage”, kosztümös-nosztalgikus angol alkotásban (Büszkeség és balítélet, Szoba kilátással, Szellem a házban, Gosford Park, Kis Dorrit, Édesek és mostohák, A galamb szárnyai, Elizabeth, stb.). Ennek persze az az ára, hogy a film befogadása is meglehetősen szűk csatornába terelődik, ugyanis az ikonikussá vált, a karót nyelt arisztokrata Darcyt alakító Firth, vagy az E. M. Forster regényeiből készült feldolgozásokban gyakran szereplő Bonham-Carter neve egyértelműen kijelöli azt az utat, amelyen A király beszéde recepciója során végig kell haladnunk, ez pedig tulajdonképpen a „történjék bármi is, de a monarchia és a hagyomány rendíthetetlen” feliratú útjelző tábla. A színészek kiválóan alakítják a szerepüket. Colin Firth (akinek például mára már sikerült megszabadulnia az érzelmeit elfojtó arisztokrata imázsától, lásd például A Single Man vagy Az igazság fogságában című filmeket) hitelesen játssza az elfojtásaival, beszédhibájával és ebből következőleg ingerlékenységével küszködő, de feleségét és kislányait túlcsordulóan szerető uralkodót; Helena Bonham-Carter igen megindító a férjéért aggódó, őt mindenben támogató, de karakán királyné szerepében, és igen jól ellenpontozza a nagyvilági VIII. Edward és Wallis Simpson alakját; a történetesen ausztrál születésű Geoffrey Rush pedig a kérlelhetetlen és a módszereihez ragaszkodó ausztrál logopédus alakját nagyszerűen formálja meg.

Általában szőrszálhasogatásnak tűnik azt bogozgatni, hogy mi marad ki egy filmváltozatból, illetve miért úgy van benne a könyvhöz képest, ahogy van. Mivel ebben az esetben a film nem a dokumentumregény adaptációja, az összehasonlításnak nem sok értelme van, mégis egy mozzanat figyelemreméltó. A filmben nyoma sincs Logue tisztelettudó távolságtartásának, amit a királyi családdal, illetve az uralkodóval kapcsolatban gyakorol. Mark Logue dokumentumregényében sokkal nagyobb tisztelet, ebből következően sokkal simulékonyabb viszony mutatkozik meg a logopédus és Albert herceg viszonyában: rendszeresen leveleznek, ajándékokat küldenek egymásnak (Logue például minden karácsonykor egy könyvet). Egy jellemző idézet: „A következő hónapban Logue találkozott az impozáns Mária királynéval, aki a hetvenes évei elején járt. Miközben a kanyargós folyosón a királyhoz tartott, észrevette, hogy a fordulóban az egyik inas merev vigyázzba vágja magát. Két nő közeledett, az egyik botra támaszkodva. Logue szíve a torkában dobogott, amikor rádöbbent, kit lát. »A falig hátráltam. Ők elhaladtak mellettem, aztán megálltak. Attól féltem, hogy a szívem követi a példájukat«” (178.). A film természetesen bőven kiaknázza a „közönséges gyarmatos” és a trónörökös majd király közti, származásukból adódó feszült viszonyt, és azt a dinamikát, amelynek során a hajlíthatatlan Logue ráveszi páciensét a terápiára, fittyet hányva a kettejük közti hatalmas különbségre: „Itt egyenlők vagyunk” – mondja a rendelőjéül szolgáló lakásban „őkirályi fenségének”.

A könyvhöz hasonlóan a film is némileg vákuumban mozog, ami a történelmi háttér felvázolását illeti. Csakúgy mint a király, aki bevallja, hogy gyakorlatilag a logopédus az első közember, akivel személyesen találkozik, mi is csak néhány villanás erejéig láthatjuk a „közembereket”, mármint Logue-on és családján kívül. Ha megjelennek, pusztán a lelkes tömeg részei a Buckingham-palota előtt vagy a király rádióbeszédének hallgatói a kocsmákban, a hajógyárakban vagy kinn a fronton. Tehát a hiányérzet abból fakad, hogy némileg homályban marad, hogy kikhez is beszél a király. Nemigen látjuk a harmincas évek válságának jeleit, attól eltekintve, hogy Stanley Baldwin lemond, valamint Hitler ordítva delejezi a tömegeket a nürnbergi pártnapokon, vagyis nem látható a tét, amiért a királynak jól kell beszélnie, és mozgósítania kell a népét. A film angolosan tapintatos marad a lemondott király és felesége náci kapcsolatait illetően; azt látjuk, hogy VIII. Edward lemondása után ő és Wallis Simpson száműzetve, kényelmes szobában hallgatják az öcs első háborús beszédét. Mindezek ellenére gyors ritmusú, megmosolyogtató jelenetekben és torokszorító pillanatokban gazdag filmet élvezhetünk, és észre sem vesszük, hogy két óráig hallgattuk-néztük A király beszédét.

(Mark Logue, Peter Conradi: The King’s Speech: How One Man Saved the British Monarchy. New York, Sterling, 2010. – Mark Logue, Peter Conradi: A király beszéde, fordította: Bihari György, Budapest, Gabo, 2011. – A király beszéde, rendezte: Tom Hooper, 2010.)