Kritika Szoren Edina Pertu c. könyvéről 2011/Tavasz számunk Bakon leső rovatából.

Különös feladat elé állítja az egyszeri befogadót Szvoren Edina Pertu című első novelláskötete. A szokatlanul nehezen olvasható elbeszélések értelmezése nem kizárólag a szinte oldalról oldalra megújuló, változatos narrációs technikák alkalmazása miatt problematikus, hanem azért is, mert Szvoren szövegeiben mindig található valami, ami szándékosan nem stimmel.

Már az első novellák megteremtik azt a nyomasztó, nyugtalanító légkört, amely a teljes kötetet belengi: „A fürdőszobában Mamama segítsége nélkül is sikerül kigöngyölnünk középső testvérünket a fűzőből. Fivérünk mellkasán a géz alsó és felső széle lemoshatatlan, kimasszírozhatatlan csíkot hagyott. Egyre terebélyesedő barna udvar veszi körül a kisebesedett, gyakorta gennyedző mellbimbót.” (Így élünk) Az ilyen és ehhez hasonló részletek, amellett, hogy viszolygást keltenek az olvasóban, azért is hatnak baljóslatúnak, mert egyszerűen nem értjük, hogy mi miért is történik. Nem értjük, miért van szükség rá, hogy testvérek gézzel kötözzék le egymás mellkasát, nem értjük, mit keres egy romos bérházban egy genetta genetta, vagyis közönséges petymeg (amely a Wikipédia tanúsága szerint egy Afrikában honos ragadozóféle), vagy hogy egy édesanya miért nem tér haza északi utazásáról egyre betegesebb kisgyerekéhez. A sort még hosszan folytathatnánk, tulajdonképpen nincs a kötetben olyan szöveg, amely hétköznapi észjárással feldolgozható lenne. Többek között ez teszi a Pertut igazán különlegessé: minden novella világa ismerős, valamennyire a realitás talaján létező közeg, valami mégis mindig kibillenti a hétköznapiságból őket. Ami pedig elmozdítja a nyugvópontról, vagyis az „egy-az-egyben” értelmezhetőségből ezeket a miliőket, az minden esetben valamiféle defektus, amely vagy a szövegek elbeszélésmódjában (mint például a Kedves, jó Ap szellemi fogyatékos elbeszélőjének belső monológjai), vagy előre nem sejthető, ám kizárólag tragikus eseményekben nyilvánul meg. Szvoren novellái egyszerre ismerősek és idegenek: szándékosan csonkán hagyja ismereteinket az adott elbeszélés tárgyáról, így a legtöbb esetben sötétben tapogatózunk, hisz nincs lehetőség rá, hogy a befogadói tudatban megképződjék valamilyen szilárd elképzelés az adott szöveg képét illetően. Hétköznapian úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem „látjuk”, mi történik az elbeszélésekben, mert nem kapunk megfelelő fogódzókat ahhoz, hogy pontosan áttekinthessük őket. Több novellában is találkozhatunk például azzal az eljárással, amely a magyar nyelv adottságait kihasználva elkerüli, hogy meghatározza szereplőinek nemét, aminek következtében állandó bizonytalanság lesz úrrá a befogadón, hiszen még az adott történet alapvető elemeit sem képes megismerni. (Az pedig csak hab a tortán, amikor az adott szereplő neme nemcsak a tudatos nyelvi játékosság folytán marad homályban, hanem mert maga az elbeszélő sincs teljesen tisztában vele, lásd a kötetnyitó Jojka főhősét: „…két kisgyerek pedig azon panaszkodott, vajon férfi vagyok-e, vagy nő. Nem volt merszük nyíltan megkérdezni.”)

A fent megfogalmazottak alapján nyilvánvaló lehet, hogy a Pertu szövegei nem lehetnének működőképesek a kellő nyelvi megalkotottság hiányában. Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, hogy mindegyik novella egy-egy elbeszélésbeli trükkre épül, s ha ez a trükk túl egyszerűen felismerhető lenne, a szöveg el is veszítené a varázsát. Szvoren azonban különösen erős ezen a téren: szövegei a fent taglalt elbizonytalanító elemeknek köszönhetően annyira sűrűek, hogy a legtöbb prózapoétikai lelemény, amelyet novelláiba belevisz, működőképesnek bizonyul. A magyar nyelv teljes eszköztárát beveti szövegei változatossá tételéhez, a szám-, személy-, mód- és időbeli egyeztetések elképzelhető összes kombinációját felhasználja a novellák elbeszélésmódjainak megalkotásakor, sőt egyes esetekben egyazon novellán belül is állandóan változik az elbeszélői pozíció. Ilyen például A szállásadónő rövid éjszakái, amely többes szám egyes személyű narrációval indít, ám furcsa módon a többes számot alkotó két személyt (egy férfit és egy nőt) nem hagyja egymástól nyelvtanilag „szétválasztani”, így, bár tudhatjuk, hogy az adott kijelentés melyikükre vonatkozik, a narrátor makacsul ragaszkodik a két személy egyként való kezeléséhez: „Egyikünk jobban megnézte ezt a Mettét [ti. a szállásadónőt]”,  „Egyikünk még szoptatott, de már csak olyankor, ha a fiunk akarta”, „[Mette] A hangsúlyt az utolsó előtti szótagra helyezve próbálgatta egyikünk nevét” stb. A novella felétől azonban változás következik be, hiszen a pár különválik, így nem lenne indokolt a többes szám használata, s E\1-ben folytatódik az elbeszélés. Ebből világossá válik az olvasó számára, hogy most már a pár hölgytagja beszél, az első részben pedig a férfi erőszakosságának következtében volt képtelenség őket nyelvtanilag külön kezelni egymástól, vagyis kvázi ő volt a többes szám első személyű elbeszélő. A szállásadónő rövid éjszakái elbeszéléstechnikailag az egyik legerősebb darab a kötetben, de felsorolhatnánk még jó néhány szöveget, amelyek figyelemreméltóak ezen a téren. A kötetbe felvett húsz novella közül nincs két olyan, amely ugyanarra a narrációs sémára épülne – éppen ez az, ami próbára teszi a befogadót, természetesen a szó pozitív értelmében. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy az összes elbeszélés számot tarthat az elismerésre, hiszen találkozhatunk pár olyannal is, amelyek szerkezetileg nem bizonyulnak működőképesnek. A helyenkénti szerkezeti problémák mellett némely szöveg tárgya miatt is előfordult, hogy motivációmat vesztettem az olvasásban. A kötet alapvetően sötét miliője ugyanis időnként annyira túlsúlyba kerül, hogy teljesen elidegenít egy-egy szövegtől. Ilyennek érzem például a Ha végeztél című novellát, amely az elbeszélő sérült édesanyjához fűződő ellentmondásos kapcsolatát dolgozza fel, a szöveg azonban nem lép túl egyfajta naturalisztikus, viszolyogtató kórleíráson, aminek hatására inkább hatásvadásznak nevezhetném, mint művészileg sikerültnek.

A kötet három ciklusból épül fel, ezek közül talán a harmadik (Percek egy sün életéből) különül el legélesebben a másik két szakasztól, amelyben a könyv korábbi részeinek valóságtól többé-kevésbé elrugaszkodott, esetenként Bodor Ádámot idéző poétikáját felváltja a szociografikus hangoltság, amely pedig inkább Tar Sándor novellisztikájára hajaz. Ezek a művek az első két ciklus allegorikus, mitológiai utalásokat (lásd Ió figurája) felvonultató szövegeitől eltérően valamiféle dokumentarista tényrögzítést tűznek célul maguk elé. Az utolsó szakaszból a már emlegetett Kedves, jó Ap az egyik, amely nyelvileg-stilárisan kiemelkedik nemcsak a ciklusból, hanem a teljes kötetből is: a történet egy apa és szellemi fogyatékos fia közös utazását mondja el, amelynek végcélja, hogy az apa volt feleségére, a fiú anyjára testálja a beteg gyerek nevelésével járó gondokat. A harmadik ciklus szociografikus alaphangja és a fent elemzett nyelvi leleményesség találkozása ebben a szövegben bizonyul a leggyümölcsözőbbnek, a három főszereplő bonyolult viszonyrendszere folyamatos nézőpontváltásokkal válik áttekinthetővé. A legsikerültebb kétségkívül a sérült fiú gondolatainak megjelenítése, aki egyáltalán nem látja át az őt körülvevő általános undort és ellenszenvet. A mentálisan károsult szereplők beszéltetése évtizedek óta foglalkoztatja a szépirodalmat, gondoljunk csak Faulkner A hang és a téboly-ának Benjyjére, vagy akár Tolnai Ottó Wilhelm-dalok című kötetének főhősére. Szvoren nemkülönben érvényes beszédmóddal áll elő hendikepes szereplőjének ábrázolásakor; a fiú annak ellenére, hogy a legkevésbé sem érti a vele történtek jelentőségét, megfigyelőképessége láthatólag teljesen egészséges: „Ap pénzt ajánl, hogy Anyádomhoz költözhessek. Rágcsálom a villamosszínű tallért, kortyolgatom az édeskés fehérbort. Anyádom ingerült. A második pohár után szédelegni kezdek, pedig kedves jó Ap meg se pofozott. A gombokat növekvő nagyságrendbe állítom. Ap szemgolyója besüppedve ül két sötét gödörben.”

Sajnálatos kortünet, hogy az elmúlt egy-két évtized regényáradata erősen visszaszorította a prózai kisformák megújításra irányuló kísérletező kedvet. Néhány szerző (mint például a már emlegetett Bodor Ádám) életművét leszámítva a novella abszolút másodrendű műfajjá fokozódott le, s nem is igen láthattunk törekvéseket e sajnálatos állapot megváltoztatására. Szvoren Edina azonban éppen ezt a műformát tartja a művészi kifejezés legmegfelelőbb eszközének: első kötete bővelkedik a prózapoétikai bravúrokban, s bár a gazdag írói eszköztár és az elbeszélés mondandója nem mindig kerül teljes összhangba egymással, a Pertut nemcsak figyelemreméltó első kötetként, hanem a közelmúlt legelőremutatóbb művei között érdemes számon tartanunk.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz