Versek 2011/Tavasz számunk Úti füzetek rovatából.

Olho azul

Születésük után az anyák, egyedül vagy közösen,
gyalog, ahogy ükanyjuk is, ide cipelik a sivatagon
és a kiömlött forró köveken át csecsemőjüket.

Ha a csecsemő belenéz, annyira elbűvöli
a sziklatorokban csillogó kék írisz,
hogy szemei azonnal elkékülnek.
Állítólag nem sírnak, nem nyögdécselnek,
csak bámulják gömbölyű szemekkel a kéket.

Amelyik anya este vagy hajnalban ér a hasadékhoz,
azoknak gyermeke zöldszemű lesz.
Itt a szigeten nem kel fel és nem nyugszik le a nap,
egyszerűen csak feljön és lemegy,
nincs más szín, csak szürke és zöld.
A zöldszemű gyerekek kevesebben is vannak,
mint ahogy rövidebb a reggel és az este,
mint az éjszaka vagy a nappal.

Azok pedig, akik esős évszakban születnek,
vagy anyjuk éjjel ér oda, vagy meghal vajúdás közben,
vagy oly messze laknak, hogy hiába indulnak el,
oda el nem érnek – öt nap általában,
ahány az ujjak száma az egészséges kézen –
az ő szemük sötét marad.

Aztán az anyákat összegyűjtik, éhen ne haljanak,
s kit-kit visszavisznek oda,
hol férje és családja már kíváncsian várják.

reménytelen soráthajlás

gyenge vagy, bizalomba menekülsz
minek, kiben, mennyire
magadban, másban, ki ígér, benne
nem lehetsz te, ugyan, saját hazádban
hiába bízol, emelkedel
saját hazádban, több mint ami lehetsz
gyenge vagy, bizakodsz, mindhiába
menekülsz előre, futsz, hátha
majd te leszel, aki több lehet
mint aki bárha lehettél volna

Vörös halakat vacsoráztunk

Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger,
szótlanul álltunk a fedélzeten, az egyik halásznak
zöld szeme volt, azonnal megkérte a fehér lány
kezét, csak pirult, súgta neki, hívja fel, keresse meg,
vigye el innen, ahogy a bennszülött lányokat
az európai férfiak.

Ekkor hánytam le a lábam,
a halászok röhögtek, összesúgtak, ahogy könnyes
szemmel megbántam megint a halászat ötletét,
kezembe nyomott egy fehér üveget, igyál, biztatott,
ittam, xixi de virgem, mondta, szüzek vizeletét
keverik pálinkával vagy szesszel, mikor hogyan.

Megveregette a vállam, létezik egy különös rák,
mondta, szerelemrák, azt már nem fogunk halászni, gyerekek,
az emberek mind kifogták, ahogy a teknősöket levadászták,
majd jött a Shell, sóhajtott, hálisten, bekerítette, vigyázza
az öblöket, szaporodjanak, éljenek, ússzanak, haljanak,
vigyáznak ránk is, hagynak halászni, szaporodni,
röhögött, ma vörös halak úsznak erre, ma vörös halakat
fogunk vacsorázni.

Teltek az órák, a nap lüktetett, fogtam
a hálót, guvadtra néztem a szemem, vártam a vörös halakat,
pilledt a fehér lány, mellém zavarták, dolog volt,
rengeteg, ahogy ültünk, énekeltek, karmos hangjukkal
karcolták a tengert, várták a halakat.

Mi csak fekete halakat
fogtunk, talán egy tucatot nagy sokára, fogyó lendülettel,
olyan formájuk volt, mint egy tágra nyitott szemnek,
röhögtek, gyerekek, ügyetlenek, legyintettek,
ők vörös halakat fogtak, nagy-kövér vörös halakat,
sokat, rengeteget, megtelt a hajó, jóllakottan recsegett,
ahogy indultunk zöldes szürkületben vissza, ittunk,
énekeltek, mintha beleszomorodtak volna, bámultam
a halakon remegő halakat, ittam, hogy öregedni nem
fogok, ahogy mások megöregszenek…

Hogy felriasszon,
megbökött a halászok egyike, mutatta, dobáljuk vissza
a fekete halakat, néztem, miért, csalódás árnya vetült,
rám se nézett, globális felmelegedés előtti babona, mondta.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz