Szépirodalmi szerkesztőnk kritikája Pál Dániel Levente verseskötetéről a 2011/tavaszi lapszámunk Bakon leső rovatából.

Pál Dániel Levente kötetének címszereplője az első, még ciklusokon kívül álló tételben teremtődik meg – alakja azonban valahogy körüllengi az egész kötetet már messziről. Nehéz lenne megmondani, hogyan, vagy hogy miért is. Hiszen a szerzőportré helyén álló kép nemigen azt a keménygalléros-mandzsettás alakot illusztrálja, aki a napját percre pontosan megtervezve költő. A könyv mégis rávall pedig: gondosan négy, évszámmal is jelzett ciklusba rendezett versek, a fülszöveg ígérete szerint négy történet, számos elbeszélő – vagyis csupa olyasmi, amire a koncepciózusság bélyegét rá lehet sütni – tervezett, szervezett munka, ahol a versek helye nem véletlenszerű, sőt, talán maguk a darabok is kilépnek a költőknél tételezett esetlegességi mezőből (azt írok, ami érdekel, ami épp rám jött, stb.), azt sugallva: ebben a kötetben nem azért szerepelnek ezek a versek, mert a költő most (akkor) ezeket írta, nem – hanem mert ezeket kellett írnia ebbe a (nyilván előre) kitalált vázba.

Ez a tervezettség az, amelynek szépen alájátszik a prológ-vers eredetien eltalált figurája, a menedzser-költő. Ezentúl a fül említett, beidézett ígéret-részlete már csupa olyasmit „árul”, amit se menedzser-, se semmilyen más „típusú” költőtől nem várunk feltétlenül: történet(ek)et, elbeszélőket. Hogy az egész valamiféle narratíva-felé mutatna, ami úgy sajátja a mai verseskönyvek nagy részének, hogy így közvetlenül deklarálva egy kicsit talán gyanús is: olvasó, ne várj magukban feltétlen megálló erős, ütős verseket – ez narratív szerkezet, a versek együttműködnek, ha külön-külön nem is szólnak nagyot, csak azért van, hogy együtt majd…

Az ügyvezető költő a 21. században c. nyitódarab radikális ellentétpárokat helyez egymás mellé, rendez egy kifejezésbe, a szórend s a markáns szöveg sikeresen el is fedi, hogy egymástól fényévnyire eső dolgok tételeződnek ugyanabban a paradigmamezőben. Éppen csak részvényeket nem jegyez. A tételszerű sorjázás természetesen a Csáth-naplókat idézi, bár persze annak látványos kifordítását adja (az egyszem összekötő kapocs a kábítószer, de hát ami itt van, enyhébb fokozat, illetve természetesen ahhoz képest súlytalan, hiszen a Csáth-szöveg mégiscsak napló, nem játék). Felvetődik viszont, hogy a bizonyos négy történet elé emelt írás milyen pozícióba helyezkedik a történetekkel szemben. És hogy azok (el)beszélőihez képest hogyan is áll ez a bizonyos ügyvezető? Kívül áll azokon, azért került előre, vagy épp ő a főszereplő, s az előrehelyezés épp a bemutatás aktusa volna? Radikális megoldásként a két szerzői megnyilvánulás keretként való olvashatósága is adódhat: az első ez a vers, a második viszont a már említett, hátsó fülön szereplő kép, mely éppenséggel nem nevezhető klasszikus értelemben vett szerzőportrénak – annál inkább befogható a történetekben beszélő főszereplő megmintázásaként. Itt a két ellentét – a szöveg és a kép válasza a szerep és a megszólaló dilemmájára. Az olvasó természetesen ennek megfelelően ingázhat a két pólus között: nemcsak hogy engedélyt, de egyenesen „parancsot” kap rá.

Ha pedig már szélsőségek: a versek egyik szembetűnő vonása a szexus eltúlzott, gyakran karikatúrába illően torzított jelenléte. A férfi-nő viszony gépies-animális, említésszintű, felszínes és túlerőltetett jelenléte nyilván tudatosan szervezett dolog, hiszen a kötet igen jelentékeny vonulatát képezik az ide sorolható darabok. Az ügyvezető költő világában a férfi-nő kapcsolat naptárbejegyzésszerű aktusokban bonyolódik (megint Csáth), és bár a rendre ugyanazzal a névvel illetett szereplők keresik-kutatják egymást, hogy beszéljenek érzésekről ezekben a beszélgetésekben, csevegésekben nem esik szó. A beszélő-szereplőnek van valamely, az olvasó számára nem feltétlen megmutatkozó tulajdonsága, mely az általa használt nők számára azt jelzi, hogy valamiféle biztos pont ő az életben. Talán mert jól használja őket? A nőalakok sematikussága, az olvasó számára láthatatlan férfihoz való fordulása érzésem szerint épp azt kezdi ki, amit a trükkös fülszöveg szerint a szöveg és/vagy a szerkesztés ki akarna hozni belőle: a történetet. Az valahogy nem tud számottevően megképződni. Szó van valami történetről, ezek a versnyi csevelyek utalnak valamire, ami a versek, mint időbeli jelenségek közötti időbeli térben, a szóbeli kimondás eseményei között történnek, történtek, de hogy mi az, arról csak nagyon homályos fogalmai lehetnek az olvasónak. Amit a szó tetté válásakor lát, azok legfeljebb történések, vagy más szöveghelyektől elzárt történetek.

A versbeszéd sokszor átlépi a monológforma lehetőségeit és dialógusok töltik fel a versek szövegterét. Ilyen az első ciklus (Mara és Szonyecska) nyitódarabja, a Beszélgetés anyával, apával, vagy a hosszú, önmagában zárlatot exponáló, vagyis mindenképp epikus szerveződés felé mutató Szonyecska és én, én és Szonyecska c. tétel több számozott része – ezek külsőre drámaformát idéznek (a dialógus mellett még kvázi-instrukciók is megtalálhatók), egy szövegen belül többen szólnak, szólalnak meg, akiknek elkülönülését a név jelzi, s a nevek közül az egyik mindkét szövegben az én. Ennek a bizonyos én­-nek egyfajta sajátos visszavonásaként is olvasható ez az eljárás, hiszen miközben mintegy alanyiságot deklarál (még akkor is, ha természetesen nem tételeződik problémaként, hogy ez az én felülírható-e a könyvborítón szereplő szerzői névvel/személlyel, hiszen az alakzat teljesen független ettől), vagyis éppenséggel nagyon is előtérbe kerül, a terep jelentős részét más beszélőknek engedi át, őket a versbe emeli/hívja, ezáltal megosztja saját megszólalását, bár természetesen az olvasó fenntarthatja magának a kétkedés jogát, hogy a megszólalók, megszólalások szervezése talán mégiscsak az én munkája.

Az épp említett Szonyecska és én… a kötet vegyesműfajúságának másik regiszterét is példázza már: míg egyes szakaszai dialógusformájúak, addig más részei próza-alakot öltenek magukra. Innentől kezdve egyre gyakoribbak a prózaszövegek, és bár egy-kettőnél ez talán csak tördelési kérdés, máshol valóban inkább prózával van dolga az olvasónak (pl. Kishúgunk, vagy a kötet egyik erős darabja, az Egy lövés emlékiratai). Mindezek a megszólalásmódok és formák-alakzatok egy(néhány) fékezhetetlen (el)beszélőt feltételeznek, akinek a megfelelő kifejezésmód utáni szenvedélyes kutatása végül nem lesz más, mint a kifejezés maga.

Éppen rárímelve fönt vázolt, narratívát alkotó, vagy annak látszatát kelteni akaró verskötetekre vonatkozó megjegyzéseimre, azokat a tételeket érzem erősebbnek a kötetből, melyek a történeteket alkotó darabok közé annyira nem is illenek, szétfeszítik kissé talán a kereteket – bár versekből megalkotandó narratívák esetében tán sosem lehet elég tág keretekről beszélni. Így például a kötet legerősebb darabja feltétlenül a gyerekek szanaszét ciklus felütése, a Pilinszky-trip. Repetitív, folyamatosan táguló (koncentrikus?) körökben kibomló mantra. Teremtés és megsemmisülés szinkronicitásában, az éppen a világba-vetés pillanataiban vagyunk, miközben a külvilág baljós előjelekben megtestesülve szemlél (Egy nagy fej sok szemét figyeli / odújából a bámuló madárhad (…) Indulok. A madarakkal / a kifordított égen.”), s azután mégsem születés – annak helyén már-már brutális nyers aktusok („Fekszem, ahogy megnyitják anyuka / testét (…) Kidarabol / egy kedves arcú doktor”), s bár a vége tulajdonképp csak abból tudható meg (ha megtudható), hogy van, aki beszél, mégis a zárás inkább melankolikus (lehajtja fejét egy sokszemű virág) – a gyerekistent világra vágták, nem fából ugyan, de ugyanúgy késsel.

Pál Dániel Levente második kötete nagy kísérlet – beszédmódokkal, formákkal, alakzatokkal, eseményekkel. Valóban olyan, mint egy kutató laboratóriuma. Mondható, hogy sok az írás, hiszen az olvasó enciklopédiaszerűen sokfelé nyúlhat a tételek között, de éppen öt év telt el a debütáló kötet óta, vagyis éppen mennyiségi túlzásokkal semmiképp sem vádolható a költő. Talán több tétet tartó, önmagában erős darab látványosabban tud helyzetet, történetet teremteni, mint szétszórt, sokszor esetleg túlbeszélt darabok, de tulajdonképpen ha ötévente egynéhány Ügyvezető költő…, Pilinszky-trip vagy épp Egy lövés emlékiratai szintű szöveggel számolunk csak, már akkor is jól áll a szerző. Pál Dániel Levente a fiatal líra egyre karakteresebb alakja, noha e karakter határai, kintje és bentje érzésem szerint még épp annyi szóval írható csak le hozzávetőleg pontosan, mint ahány e kötetében van. Az olvasó bízik a letisztulásban, az egyre több önmagában is megálló, erős versben. Ki tudja, lehet, csak a bátorság hiányzik hozzá.

 A Vörös Postakocsi 2011/tavasz