Kováts Judit prózája 2011/tavaszi számunkból


Közvetlenül azelőtt, hogy kiderült a halálos betegség, tűzvésszel álmodtam. Egy hatalmas épület alagsorába keveredtem, és a lépcsőt kerestem. Majdnem koromsötét volt, alig láttam. Hirtelen egy öregasszonyba botlottam, aki a tűzhely mellett állt, és kavargatott valamit. Tudta, hogy ott vagyok, mégse pillantott rám, úgyhogy szó nélkül elmentem mellette. A tűzhely lángja magasra csapott, bevilágította előttem a folyosót, így megtaláltam a felfelé vezető lépcsőt. Egy terembe jutottam, de még körbe se nézhettem, amikor váratlanul narancsos, vöröses fény árasztott el mindent. Felpillantottam a mennyezetre, amely a szemem láttára változott izzó lángtengerré. Elrémültem, mert biztosan tudtam, hogy azonnal be fog szakadni. Kirohantam az utcára, és futottam, futottam. A nyomomban szikrák pattogtak, s amelyik utolért, fájdalmasan a bőrömbe égett. A fák, az ereszek védelmét kerestem, azok azonban semmit sem segítettek, végül egy elhagyatott, sivár, fészerszerű valamiben húztam meg magam. Amikor elmúlt a veszedelem, visszamentem a kiégett házba, végigjártam a helyiségeket, kezemet végighúztam a kormos falakon, direkt felkavartam a lábammal a hamut és a pernyét, és bámultam, ahogy húszcentis magasságban száll, lebeg a padló fölött. Valakitől megtudtam, hogy a tűzvész az alagsorban keletkezett, az az öregasszony volt az okozója és az áldozata is egyben, aki mellett a lépcsőt keresve én is elmentem.

Nyomasztó álom volt, nem tudtam felejteni nemhogy reggelre, sokára sem. Minden részlete tovább élt a fejemben, szinte tolakodott, hogy foglalkozzak vele, erővel ráztam le magamról. A halott öregasszonyban azonban nem tudtam nem őt, a minden útjába kerülőt elemésztő, tomboló tűzben pedig az eljövendőt látni.

A haematológia az egész megyét látta el, de mindössze huszonnyolc ággyal működött. Ennyi jutott a szokványos női és férfi kórtermekre, aztán a sterilekre, ahol csak szájmaszkban ülhettünk a beteg mellett, és az egyszemélyes steril szobákra, amelyeket – hiába a gyógyulás reményét jelentették – igazi börtönnek érzett az, aki oda jutott. Ezen a huszonnyolc ágyon kellett biztosítani az összes visszajáró leukémiás, mielomás és nem tudom, milyen vérképzős beteg olajozott körforgását, amibe késés, csúszás nemigen férhetett bele se az orvos, se a páciens részéről. Ünnep, hétvége ide vagy oda, szinte mindig csúcsra járatva működött az osztály, annak ellenére is, hogy sok volt a halott, mert folyton jöttek az újabb betegek, mint az én édesanyám, tehát a létszám igazából nem változott.

A folyosón, a nővérpult mellé még egy intenzív terápiás széket is beállítottak – de lehet, hogy kettőt, már nem emlékszem – és abban a székben félnapokat ült egy-egy olyan beteg, aki ambulánsan vette fel a kemoterápiát. Láttam benne egy, talán a harmincas éveiben járó férfit félig-meddig lecsúszva, egymagában. Hamuszürke arcából kivilágító hatalmas, barna szeme, ernyedt testtartása mintha azt az egyszerű, mégis elérhetetlen vágyát fejezte volna ki, hogy semmi mást nem akar, csak lefeküdni.

És láttam benne egy fiatal – húsz még biztosan nem volt – kopasz, fejkendős lányt, akinek jobb kezét az édesanyja simogatta, kinyújtott baljába, a leragasztott preparált vénába pedig a színtelen szer csöpögött. Vártam a nővérre és néztem őket. Láttam az anyán a reszketést, a lányán – mintha csak azt mondta volna: „ne izgulj, nem nagy ügy, végig fogom csinálni” – az elfogadást. Amikor két óra múlva elfelé mentem, még mindig ugyanúgy ültek egymás mellett.

A haematológia kísérteties osztály volt annak ellenére is, hogy a belgyógyászathoz képest itt szinte luxuskörülményeket találtunk. A kísértetiességet a tágasabb kórtermek, a belőlük nyíló külön fürdőszobák, a társalgó, a tévé, a betegeknek beállított hűtő, a mikro voltak hivatottak leplezni, a valóságban azonban a vértranszfúziók, a kemoterápiák, s a sugárkezelések uralták a hétköznapokat. Mindig voltak utolsó stádiumban lévő betegek, magatehetetlenek, pelenkásak és haldoklók. Mégis, idő jártával hozzászoktunk mindehhez,az új és félelmetes elvesztette élességét, és a mindennapi életünk részévé vált.

Amikor azon az augusztusi első napon Szilágyi nénire néztem, azt se tudtam, hogyan viselkedjek, aztán jött minden magától. Inni adtam, enni segítettem, ha kellett nővért hívtam, főképpen pedig beszélgettem velük. Nem kellett kérdezni őket, egy kedves szóra mondták maguktól az életüket, a bajukat töviről hegyire. És vártak. Marika néni azért, hogy megmutassa az új parókáját, Zsuzsa, hogy az interneten felfedezett culevitről beszéljen, a fekete hajú, szapora beszédű asszony – a nevét elfelejtettem –, hogy kisírja magát, mert legutolsó otthonléte alatt szívrohamban meghalt fiát temette el. És a mindennapok részévé vált a madártestű, kicsi Ilonka néni, aki nyugtalanul izgett-mozgott és rendezkedett az ágya, az éjjeliszekrénye és a többiek körül, vagy a béna, magatehetetlen Márta, akinek artikulátlan beszédét alig lehetett érteni, és aki mindig a fia felől kérdezősködött, és én hiába mondtam neki, hogy nem ismerem, ha megérkeztem, rögvest őt kérte rajtam számon.

Aztán Irénke, a leukémiás, huszonéves fiatalasszony, aki szájmaszkban tíz percekre jöhetett csak ki a sterilszoba magányából, és aki rövid folyosói sétája alatt a fejét a hatos kórterem ajtaján bedugva kérdezgette, mikor érkezem. Irénke végképp nem bírta elviselni a bezártságot, sorra-rendre áthágta a steriles szabályokat, mindig túllépte a szabadságos perceket, teljesen felbőszítette a főorvost. Kemoterápia előtt állt és félt a gyötrelmes hányingertől, a végtelen hányásoktól, a kopaszságtól és attól, hogy végül mégsem fog meggyógyulni. A félelmét nem tudta kivel megosztani, hiszen egyedül volt a steril börtönben. Egy alkalommal, amikor éppen kint ültünk a társalgóban, valahogy szóba elegyedtünk egymással. Vigasztaltam, soroltam a példákat, ki mindenki lett kopasz, sőt, Marika néni meg se várta, hogy az egész haja elmenjen, éppen most borotváltatta le a fejét, és olyan szép parókát kapott, amiről senki meg nem mondja, hogy paróka, különben is minden haj kinő egyszer. Higgyen és bízzon, mert a fiatal, erős szervezet biztos, hogy legyűri a bajt, a főorvos szavát azonban meg kell fogadni, ha a szellő is árt, el kell bújni előle a sterilszobába.

Így kezdtünk el kötődni egymáshoz. A haematológián egyébként mindenki kötődött mindenkihez, betegek, orvosok, hozzátartozók között különös, szoros kapcsolat alakult ki. Az adjunktusnő először nagyon szigorúnak és katonásnak tűnt, de már az első nap délutánján egy hatalmas, tűzpiros paradicsommal jelent meg az édesanyám ágya mellett, és kijelentette, hogy ezt most rögtön, ezentúl pedig minden nap legalább egyet meg kell ennie. Attól fogva lett a paradicsom a nagy kedvenc, és én azóta tudom, hogy színezőanyagának, a likopinnak köszönhetően rákmegelőző hatása van, és akadályozza a szabad gyökök garázdálkodását.

A diagnózis után hihetetlen mennyiségű vizsgálaton esett át. Ultrahang, MR, CT térképezte a testét, kutatott a szövetekben és sejtekben. Egy hét múltán kezünkbe kaptuk az első eredményeket, amelyek visszaigazolták a mieloma multiplexet, egyúttal a gerinc nagyfokú romlását, kicsőrösödéseket, szűkületeket, kopásokat mutattak mindenfelé. A harmadik és a negyedik csigolya volt a legrosszabb állapotban, már áttetszően elvékonyodott. Az adjunktusnő sugárkezeléseket rendelt, tízet, tizenötöt, attól függően, hogyan fogja bírni őket.

Rettenetesen rossz híre van a sugárnak, mert képtelenség úgy behatárolni a területet, hogy ne érjen és roncsoljon egészséges szöveteket is. Rengeteg tanácsot kaptam, a rokonok, ismerősök majd mindegyike hallott már valamilyen szerről, ami ennek vagy annak, ilyen vagy olyan nagy betegségében bevált. Egyre csak sorolták az alternatív gyógymódokat, mindenfelől zúdultak rám a különféle csodaszerek, terapeuták, aura- és szellemgyógyászok, ezoterikus limlomok.

Tipródtam és teljesen tanácstalan voltam. Láttam az osztályon a sugaraktól megégett, begyógyulni soha nem akaró sebeket, tudtam, hogy a csontok pusztulása nem fordítható vissza, sőt, ha az adjunktusnő szavai jutottak az eszembe, akkor azt is, hogy meg sem állítható. „Van-e akkor értelme bárminek?” – kérdeztem ezerszer magamat, ő azonban szinte gondolkodás nélkül, meglepően könnyen és gyorsan döntött. „Mindent felszedek és beszedek, amit csak rendelnek” – jelentette ki, és tétovázás nélkül aláírta a hozzájárulást.

Az első haematológiás kezelés a tizenöt sugárral igen hosszúra sikeredett, öt hét kerekedett ki belőle. Ezt követték a gyógyszeres kúrák napi huszonnégy szemmel, kalciumos, magnéziumos és hányáscsillapítós infúziók sokaságával. Vénája egy idő után gyakorlatilag már nem volt, a tenyérnyi, először kékbe, utána zöldbe játszó véraláfutások beborították a kézfejét és a karját. A kezelések egyre hosszabbra nyúltak, az újabbnál újabb vérképek azonban semmi javulást nem mutattak. Úgy tűnt, hiába tömték hónapokon át mérgekkel tele a szervezetét, nem reagál semmire.

Már az őszben jártunk, amikor elérkeztünk a klasszikus kemoterápiákhoz. Furcsa módon szinte természetesnek tűnt, hogy ez következik, belőle se váltott ki semmiféle sokkhatást a híre.

Nagy dózisokat kap majd, hat-nyolc alkalommal, ezt is attól függően, mennyire fogja bírni, tájékoztatott az adjunktusnő. Érdeklődtem, ahol csak tudtam, bújtam az internetet, blogokba, fórumokba ástam bele magam, de azt hiszem, jobb lett volna, ha nem teszem. Csak vívódtam és tipródtam, közben pontosan tudtam, hogy jó döntés nem létezik, mert igaz ugyan, hogy a mielomára korábban egyáltalán nem létezett kemoterápiás szer, most pedig ennek köszönhetően nőtt a túlélési idő néhány hónapról három-négy évre, ugyanakkor ezt a túlélési időt maga a kemoterápa valójában nem befolyásolja, azaz egy mielomásnak csak annyi van hátra, amennyit a sors, az Isten kiszabott neki. Van-e akkor értelme a küzdelemnek, van-e értelme minden terápia után újból és újból szinte belepusztulni abba, hogy orrából, szájából hetekig jön és jön a szúrós, keserű szer, amitől a belét hányja ki, hogy minden érzékszerve tiltakozik és lázad, hogy ártatlan szagoktól felfordul a gyomra, hogyha csak rágondol a húsra, rájön az öklendezés, és undorral fordul ki a legfinomabb falat is a szájából? Azonban így csak egészségesen gondolkodik az ember. Azon a másik oldalon – azt hiszem – nem keresgéli a küzdelem értelmét, hanem teszi a dolgát, azaz harcol, ha már a gyógyulásért nem lehet, akkor az elviselhetőbb életért.

Egyik kezelés a másikba ért. Az otthonlétek egyre rövidültek, és egyre hosszabbra nyúlt a kórház, mert folyton csúsztunk: vagy a nem megfelelő vörösvértestszám, vagy a túlontúl magas káliumszint, vagy a hasmenés miatt nem kezdődhetett el az újabb kemo a kitűzött időben, így szépen, lassan tíz-tizenöt, sőt, húsz napra kúszott fel a bent tartózkodás ideje. Otthon a mellékhatásoktól szenvedett több mint egy hetet, úgyhogy csak néhány jó napja maradt a következő bevonulásig. Ennek ellenére sem lázadozott. A harmadiknál sem, pedig akkor úgy nézett ki, hogy a karácsonyt is bent fogja tölteni. Aztán, szenteste előtt két nappal mégiscsak jobbra fordult az állapota, és hazavihettük.

Tudtam, hogy az utolsó karácsonyunkat töltjük vele. Tudtam, hogy utoljára veszek ajándékot, hogy utoljára sütök kacsacombot és diósbeiglit neki, és azt is, hogy nem fog enni belőlük. Azért én ugyanúgy készülődtem, mint mindig máskor, mert nagyon szerettem volna, ha még egyszer olyan lehet az ünnep, mint régen. Mégsem lett igazi együttkarácsonyunk. Már a haematológián elkezdte hajtogatni, hogy ha netalán hazaengednék, nem jön hozzánk, ne erőltessük, mert arra vágyik, hogy végre a saját fészkében legyen. Szenteste mi telepedtünk hát ki őhozzá, vittük a kacsát, a sütit – amiből egy falatot sem evett – és az ajándékokat, amiket messziről, az ágyból fekve, a kezemből nézegetett meg. Mutogattam a pulóvereket, hogy milyen jó kivágásuk van, nem fogják fullasztani, az egyik milyen szép barna, a másik meg lila, aztán a köntöst, hogy milyen jó meleg, a törölközőt, hogy milyen vastag és puha. Eleinte még mutatott valamicske érdeklődést, kiváltképp a barna pulóver iránt, hamarosan azonban hiába huzigáltam elő a nagy, angyalkás, karácsonyi szatyorból és nyújtottam felé az újabbnál újabb darabokat, teljes apátiába süllyedt, amiből nem tudtam kirángatni. Ajándék, étel, süti, az égvilágon semmi nem érdekelte. Másnap bocsánatot kért, amiért “megrontotta” – így mondta – a karácsonyunkat, én pedig némán nyeltem a könnyeimet.

 

A sorsfordító január negyedike átlagos keddként indult. Másnap kellett volna vinnem a következő kemoterápiára. A munka sűrűjében voltam, amikor megszólalt a telefon. Sári néném hívott azzal, hogy baj van, összecsuklott a fürdőszobában, teljesen úgy néz ki, mint aki lebénult. A vécéről lecsúszva, furcsa, kicsavarodott pózban találta meg. Két lába maga alatt, felsőteste oldalra fordulva, szeme ijedten tágra nyitva, egy hang nem jön ki a torkán. Megpróbálta felhúzni egy székre, de meg se bírta mozdítani. Az utca végébe szaladt el Pistiért, aki ölbe vette és az ágyába vitte, azóta mozdulatlanul fekszik.

Őrült telefonálgatásba kezdtem, de az az egyszerű és kézenfekvő dolog, hogy mentővel bevitessem a haematológiára, kivihetetlennek tűnt. Nem tudom, hányszor hívtam fel a háziorvost, aki először kioktatott: ha nem tört el semmije és nincs életveszélyben, sürgősséggel nem rendelhet neki mentőt, legfeljebb sima szállítást, az viszont egy-két napba is beletelik, és én különben sem határozhatom meg, hová vigyék, hiszen csak két hely jöhet szóba: a baleseti sebészet vagy a sürgősségi osztály.

Egyre csüggedtebben telefonáltam és telefonáltam, de semmire sem jutottam. Már ott tartottam, hogy fizetek bármennyit, ha valaki néhány órán belül – és nem másnap vagy harmadnap – beviszi valahogy a kórházba. De nem volt se valaki, se valahogy, mert a mentőknek nem volt fizetős szolgáltatása, annak az egy vagy két alternatív szállítónak pedig, akiknél próbálkoztam, nem volt hordágya, fekvőbeteg szállítást egyáltalán nem is vállaltak. Teljesen reményvesztett és tehetetlen lettem. Órák teltek el, ő feküdt magatehetetlenül, még felülni sem bírt, és már pisilnie kellett. Álltunk, mint szamár a hegyen az egyszerű szükség előtt, ami törvényszerűen következett be. Micsoda elképesztő nehézséget jelentenek az élet egyszerűségei, ha valami kibillenti a világot a megszokott medréből, és hogy fel tudnak értékelődni szempillantás alatt a hétköznapi rutin cselekvések, amikor megszűnnek rutin lenni! Nekünk se volt semmink, ami segítségünkre lehetett volna, mert miért is lenne pelenka vagy ágytál átlagos, normális életvitel esetén bármelyikünk házában is. Végül Sári néném oldotta meg a helyzetet, nagyon egyszerűen, egy kisebb, elhasznált tálat ítélt kidobásra, és tett alá.

Aztán csak megérkezett a mentő is. Talán akkor billentettem egyet a tehetetlenségen, amikor a sokadik telefonáláskor a háziorvos asszisztensének akadékoskodására – betegek vannak a váróban, nem hívhatja folyton a telefonhoz a doktor urat – felcsattantam: ő ugyanolyan beteg, mint a többi, érdektelen, hányan várakoznak, mentő kell hozzá, amit csak ők rendelhetnek meg, úgyhogy azonnal intézkedjenek, és igenis mondják meg a mentőszolgálatnak, hogy a haematológiára kell vinni, ahol várják.

Igaz, hogy öt óra hosszába került, de délután három körül a szokásos, hatos kórterem egyik ágyában feküdt, ahol volt ágytál, amibe először – hiába annyira, de annyira kellett – csak kínkeservesen sikerült pisilnie. És volt pelenka, amit akkor, január negyedikének délutánján adtak rá először, és ami soha többé nem került le róla, csak halálában szabadult meg tőle.

 

Lehet, hogy a magatehetetlenné válásnak törvényszerűen be kellett következnie. Lehet, hogy a végpontja volt annak a folyamatnak, amit az adjunktusnő tulajdonképpen már augusztusban beharangozott, amikor azt mondta, hogy a csontok megállíthatatlanul porladnak, vékonyodnak, végül akár álmában, fektében is elroppanhatnak. A mind hosszabbra nyúló kórházi fekvések felgyorsították ezt a folyamatot: egyre nehezebben állt fel, mert folyton visszahuppant, aztán már felülni sem mindig sikerült neki. Sokszor annyira kifáradt a próbálkozásban, hogy feladta: „majd később, most inkább maradok” – mondta. Ha mégis sikerült eljutnia valahogy az indulásig, egy félfordulat megtétele is nagy koncentrációt igényelt, és olyan lassú részmozdulatokból tevődött össze, mint a pantomimben.

Meglehet tehát, hogy tényleg csak idő kérdése volt a magatehetetlenné válás, én azonban a kemoterápiák leállítását is direkt összefüggésbe hoztam vele. Tény, hogy az előirányzott hat-nyolc kezeléssel szemben még csak a harmadikon volt túl, amikor félbeszakították. És tény az is, hogy a végső lerobbanás előtt maga a főorvos emlegetett valamilyen új haematológiás csodaszert, ami mindjárt megérkezik, és ami segíthet rajta. Nem tudom, a kemoterápia egy új alkotóeleme vagy mi lehetett az a szer, azt sem tudom, végül megérkezett-e, mert a negyedik kezelés már el sem kezdődött. Az esti látogatáskor azzal fogadott, hogy jó híre van, annyira nagyszerű a vérképe, hogy nincs szükség több terápiára. Csak bámultam és hitetlenkedtem, mert e nagyszerűség ellenére ott feküdt előttem magatehetetlenül, bepelenkázva. Eszembe jutott az előző terápia, amely a magas káliumszint miatt csúszott egy pár napot. Volt akkor az adjunktusnőnek egy olyan félmondata, hogy nem is baj, ha összevárva a betegeket három helyett néggyel kezdi el, mert nem kell kiöntenie a maradék szert, és ezzel egy teljes terápiát meg egy csomó pénzt spórol meg. A vérképzős daganatok kemoterápiás szerei rendkívül drágák, az osztályon az a hír járta, hogy négy ember kezelése egy alkalommal egy millióba kerül. Ha ezt beszorozzuk hattal, nyolccal, amennyit átlagosan egy betegnek irányoztak elő, horribilis összeg jön ki.

Abban az időben az ország néhány kórházából olyan hírek röppentek fel, hogy daganatos betegek nem, vagy csak késve jutnak hozzá a kemoterápiához. Mindenféle illetékesek természetesen azonnal cáfolták a dolgot, és nem győzték leszögezni, hogy eddig sem történt olyan, és ezután sem fog, hogy pénzhiány miatt bárki elessen valamilyen kezeléstől vagy műtéttől.

Pont akkoriban lehetett azonban arról is hallani, hogy szédületes iramban fejlődik az orvostudomány, forradalmi áttöréseket produkál műszerek, műtéti eljárások, gyógyszerek terén egyaránt, az újdonságok alkalmazása azonban csillagászati összegekbe kerül, úgyhogy óriási a szakadék az eredmények és az alkalmazhatóság között. Ráadásul a daganatos betegek száma egy-két évtized alatt megsokszorozódott, és egyfolytában, megállás nélkül növekszik olyan ütemben, hogy már egyenesen tömegekről beszélhetünk.

Mindezek alapján nem volt nehéz arra a következtetésre jutni, hogy igenis van alapja a kétkedésnek: vajon tényleg mindenki megkapja, és időben kapja meg azt az ellátást, amely megilleti? És ugyanígy van alapja a félelemnek is, hogy egyszercsak eljutunk odáig: akinek pénze van, társadalombiztosításon és soron kívül megvásárolhat magának x millió forintért mondjuk egy kemoterápiát vagy egy műtétet. Márpedig úgy gondolom, véget ér a világ, ha egyszer az életnek konkrét ára lesz.

A harmadik terápia után, a hír hallatán, hogy nem lesz több, ezért nem tudtam örvendezni, sőt, zavarodott, rossz érzéseim támadtak. Az motoszkált a fejemben, hogy édesanyámat leírta az egészségügy, mert gyógyíthatatlan, mert hetvenkét éves, mert nem jól reagált a korábbi kezelésekre, mert teljesen magatehetetlen, mert a kemoterápiák milliókba kerülnek, és az élettartamot nem is befolyásolják. Lehetett mindezeket bármivel is cáfolni? És kérdezhettem volna bárkit, amikor úgyis tudtam a választ – s amikor félő volt, hogy a kérdés annak ellenébe fordul, akiért kérdezek?

 

A halál évét éltük. Folyton közöttünk járkált, és mintha csak szoktatni akart volna magához bennünket, a mindennapjaink része lett. Ott volt a mindennapi kemokban, a vértranszfúziókban, a szagokban, a hangokban, a megnyúlt arcvonásokban, a gödrös szemekben. Volt, hogy váratlanul érkezett, volt, hogy sokáig mutogatta magát.

Szilágyi néni után Erzsike következett, akiről nem is tudom, hogy leukémiás vagy mielomás volt-e, de mindegy is, mert egyáltalán nem látszott betegnek, pláne nem daganatosnak. Erzsike mélyen vallásos volt, valamiféle világi tisztséget is viselt az egyházban. Esténként az ő irányításával imádkoztak, sőt énekeltek a kórteremben a betegek. „Rendkívüli egyéniség, a mamájával nagyon jó hatással vannak egymásra” – említette egyszer az adjunktusnő.

Mintha minden előzmény nélkül történt volna, hirtelen fordult válságosra az állapota. A mamám kezelése akkor már a vége felé járt, lázasan készülődött hazafelé. Utolsó előtti látogatáskor arra érkeztem, hogy Erzsike az ágyán keresztbe dőlve, szünet nélkül jajgatva, tehetetlen rongycsomóként fetreng a fájdalomban. „Nem bírom, nem akarom tovább csinálni, meg akarok halni!” – hajtogatta. Azzal nyugtatgattam, hogy hamarosan megkönnyebbül, mindjárt túljut a nehezén, gondolnia sem szabad ilyesmikre, ha az imádott lánya megtudná, kétségbeesne miatta. Mintha ez utóbbi egy rövid ideig hatott volna. Jött a nővér, akinek azt súgta, tudja, hogy nemrég kapott, de meghálálja, ha hoz neki még egy, és még erősebb fájdalomcsillapítót.

Másnap hazavihettem a mamámat. Készülődés közben Erzsike könyörgött neki: ne menjen még, maradjon egy pár napot. Ez azonban teljességgel lehetetlen volt, egyrészt, mert kellett az ágy másnak, másrészt mert ő akkor már kilenc hete volt egyfolytában kórházlakó. Néhány hét múlva, a következő haematológiás kezeléskor tudtuk meg, hogy Erzsike még aznap este meghalt.

 

Ilonka néni csöppnyi, töpörödött, vékony kis öregasszony volt. Kevés haja hosszú, vékony, ősz varkocsba fonva himbálózott ide-oda a hátán. Óriási akaraterő lakozott benne, és én azt hiszem, a végén már csak ez az akaraterő tartotta őt életben, mert se a tüdeje, se a szíve nem bírta működtetni – akármilyen kicsinyke volt is – a testét. Egyik este könnyedén, szinte vidáman mondta nekem: az a végzete, hogy egyre nehezebben fog lélegezni, majd jön a cső az orrába, legvégül pedig megfullad. Az adjunktusnő figyelmeztette, semmivel sem fáraszthatja magát, az ágyról sem szállhat le, a két lépésre lévő fürdőbe se mehet ki, van nővér, szivacs és pelenka. Ilonka néni ennek ellenére, infúzió után, lefőve, vizes hálóingben, rendületlenül csoszogott kifelé zuhanyozni és pisilni, mert el nem viselte volna, hogy bepelenkázzák. Világért nem engedte volna azt sem, hogy bárki segítsen neki, pedig a mozgás, amire képes volt, tulajdonképpen még csoszogásnak se volt nevezhető. Meggörnyedve, fél kézzel az ágy rácsaiba, majd amikor azok elfogytak, az asztal sarkába, a szék hátába kapaszkodva lökte magát egyik lépésből a másikba. A legvészesebb a fürdő ajtaja és az utolsó szék közötti négy-öt lépés távolság volt, mivel onnantól semmibe se lehetett kapaszkodni. És mindig sikerült neki baj nélkül. Nem is tudom, mi volt ez benne: erőn felüli, hősies ellenállás a magatehetetlenséggel szemben, harc a végsőkig a cselekvőképesség megőrzéséért, mert a cselekvőképesség az ember szuverenitását jelenti még akkor is, ha az ilyen helyzetben a csekélynél is csekélyebb már, vagy egyszerűen könnyelműség, és bele sem gondolt abba, hogy egy rossz lépés, egy lenge huzat meghívó a végnek.

Ilonka néni sajnos akármilyen erős és hős volt, hamar a csőre szorult, és hamar elment. Egy késő őszi este – korán sötétedett, talán novemberben jártunk – arra érkeztem, melege van, izzad, nem kap levegőt. Már nem szállt le és nem csoszogott kifelé. Inni adtam neki. Jött a nővér, hálóinget cserélt rajta, oldalára fordította, a hátát simogatta. Nem jajgatott, inkább csak sóhajtozott, és egyre nehezebben lélegzett. Ő is éjszaka ment el. A másnap délutáni látogatáskor üres volt az ágya.

 

Ilonka néni után Tóth néni következett, majd Piroska néni és Márta, aztán András, Jolika és a többiek, akiknek a nevére nem emlékszem már. Soha nem beszéltünk róla, de mindig pontosan tudtuk, ki mikor érkezett el az utolsó szakaszhoz. Megszenvedtünk minden elmenőt, a sokadik ugyanolyan fájdalmas volt, mint az első, mert azon túl, hogy közünk volt hozzájuk, mindegyikük azt juttatta eszünkbe, egyre közelebb az idő, amikor ő kerül sorra.

Erővel zártam ki a fejemből a gondolatot, féltem tőle, halogattam a szembenézést vele, és talán éppen ezért, bármennyire igyekeztem, nem tudtam felkészülni rá. Aztán a végén, a hospice-ban, eljutottam odáig, hogy kívántam az eljövetelét. Először elborzadtam, mert úgy éreztem, a puszta gondolattal bűnt követtem el az életével szemben, megpróbáltam hát kitörölni még a nyomát is az agyamból, aztán amikor még nagyobb és mélyebb lett a kín, amiben látnom kellett őt, amikor arra a kérdésemre: „Mid fáj?”, azt válaszolta, hogy az egész világ, akkor ismét beengedtem a gondolatot a fejembe. Éppúgy, mint a mesében, amikor a halál háromszor megy azért, akinek eljött az ideje, és aki a harmadik „Kis cselédem, félsz-e még?” kérdésre érik meg a válasszal: „Már nem, menjünk!”

A Vörös Postakocsi 2011/tavasz