Kritika Kelemen Erzsébet verses-köteteiről lapunk 2011/tavaszi számában a Bakon leső rovatból.

Kelemen Erzsébetnek több verseskötete, drámája jelent már meg, sőt, „ifjúsági történelmi regényt” (Tiván ADATOK) is olvashattunk már tőle. Ezeken kívül novellák és képversek is színesítik az egyébként sem szürke alkotópályát. Ezúttal két, 2008-ban megjelent könyvét (Viaszpecsét; Happy Birthday) veszem górcső alá.

A jó verseskötet ismérve, hogy darabjai egyenként is remek alkotások, melyek ugyanakkor nemcsak egyszeri esztétikai élményt nyújtanak az olvasónak, hanem arra ösztökélik, hogy újra és újra befogadja a költeményeket. Ugyanakkor egy jó kötet alapvető jellemzője az is, hogy a versek szerves egészként, párbeszédben állva egymással konstruáljanak egy olyan egészet, ami tükrözi azt az alkotásmechanizmust, mely felépíti egy szerző munkásságának tartópilléreit. Kelemen Erzsébet Viaszpecsét című, legújabb verseskötete előbbi kritériumnak sokkal jobban megfelel, mint utóbbinak, szerkezetével, megszerkesztettségével ugyanis több problémám is van. Az egyik ilyen, hogy a versek nem illeszkednek egymáshoz. Maximálisan eltérő tematika, érzésvilág, hangulat uralkodik a sorokon, ennek következtében nem tárul elénk egy markáns, de még csak körvonalazódó költői világ sem. A kötet kompozíciója nincs megfelelően átgondolva, így a hasonló színezetű versek sem hatásosak. Az írói szándék jó volt, hiszen valószínűleg Kelemen Erzsébet úgy válogatta a verseket, hogy az olvasó minél többet megismerjen munkásságának sokszínűségéből. A többől viszont így kevesebb lett. A fejezetekre tagolás talán jó eszköz lett volna arra, hogy utat mutasson az olvasónak az eligazodásban. Természetesen fejezetcímek nélkül is vannak egymással összefüggésbe hozható versek, gondolok itt a Történelmi egysorosok kókuszdióhéjban cím alá tartozó mondatokra, vagy a Haiku-glosszákra, viszont éppen ezek azok, melyek elbizonytalanítják az olvasót, hiszen motiválatlanul vannak elhelyezve. Mindenesetre ez nem csökkenti a költemények egyedi értékét, ám kötetformában kevésbé állják meg helyüket.

Az értékes, élvezhető, bárki számára tetszetős versekben azonban nincsen hiány. A debreceni költő talán akkor alkot igazán felszabadultan és akkor hoz létre maradandót, amikor felülemelkedik hétköznapjaink politikai, társadalmi problémáin és legbelsőbb, a külvilág számára szinte feltárhatatlan érzéseit próbálja meg a felszínre hozni. Ilyen versek a következők: Jelen vagy; Életpaletta; A Kidronon túl; Getszemáni magány; Pesante; A daltalan madár éneke; Cantilena.

E költemények közül talán az Életpalettát emelném ki legszívesebben. Ez az a vers, amely kicsinyítő tükre lehet annak a felfogásnak, filozófiának, mely a sorok szerzőjét legjobban jellemzi. A lírai én őszinte vallomása – a teremtő festés, az ecsetvonás a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy az ember a külvilágot, a természetet azonosítsa önmagával, befogadja és egyesüljön vele. A megfestett kép egyenlő a világgal, a vászon pedig átlényegül, és egyesül a festő szerepét magára öltő lírai én testével. Az ecsetvonások átkerülnek a testre, az én maga lesz a kozmosz, és a közvetítettség megszűnésével eltűnik a távolság a beszélő és a nagyvilág között. Bár a sorok írójának legfőbb eszköze a nyelv, ebben az esetben egy mediális váltásnak köszönhetően a hordozó megfeleltethető a festéknek, a transzformációnak köszönhetően pedig az az aktus tárul elénk, ahogyan a költői nyelv magáévá teszi, megtestesíti a világot: „S az életpalettán megbicsaklik kezem: / már az arcomra festem / testemre csorgatom kenem / a rejtett hajlatokba egészen mélyre / a barnálló tekintete éjjeli ragyogását / hogy hópihetánccal elmerüljek benne / benned az éjszínű csendben / meztelen lelkem didereg fázom / arkangyalköntösbe burkolódzom / bársonyos ködbe / akár egy vigyázó nagy barna álom / rám simul csillagviláglással / a tündöklő színpár míg keverem / könnyedén talán egészen furcsán / a tenger hullámát erdősusogással / ég csillámlását a csábító méllyel / színt a színnel barnát a kékkel.”

Másik ékessége a kötetnek egy szerelmi vers (Cantilena), melyben a kozmikus szerelem tematikáját meglehetősen szokatlan kezdés vezeti be: „A kávéház teraszán / így vitattuk meg / egy késő délután / az erjedt pincecsöndbe zárt / késvillanásnyi éveket / majd Petőfi / csatlakozott hozzánk / Erdélyi Sinka / Kodolányi Tamási / Veres és Szabó Pál / s mind-mind a többiek / mikor észrevétlen / a gondolataimba lopóztál.” A történelmi távlat után talán kissé váratlanul, a szerelemélmény leírása következik, mely egyszerre zsigerekig hatoló és globális, pillanatnyi és örökkévaló, élet és halál kérdése. A József Attila-i utalásokkal „megerősítve” pedig még mélyebb, titokzatosabb lesz ez az érzés.

A Viaszpecsét igazi védjegyei az előző jelentős versek ellenére mégis a haikuk lehetnek. A távol-keleti műfaj újjáélesztése és annak rendkívül hatékony megvalósítása a szerzőt dicséri. A szótagszámok pontosak, a tartalom enigmatikus, ennek köszönhetően hű funkciójához, csupán a sorok belső dallama nem cseng olyan jól, a zeneiségén lehetett volna tehát még csiszolni, de ez nem gátolja meg feltétlenül a versek élvezhetőségét. A haikuk markáns, olykor merész, mindenféle logikát vagy hétköznapi asszociációt derékba törő képeket tartalmaznak, és pontosan ennek köszönhetően érik el azt a hatást, hogy az olvasó hosszú perceket töltsön el felettük, és feltárja a lehetséges jelentésrétegeket. A költemények tehát alogikusságukkal látszólag elidegenítenek, ugyanakkor éppen ez a fajta alkotástechnika alkalmas arra, hogy a kötethez láncolja befogadóját. Bár természetesen egy-egy haikunál nehéz meghatározni a tematikát, a kötetben szereplők meglehetősen különfélék. A szerelem itt is határtalan magasságokba emelkedik, az eltárgyiasítás módszerének köszönhetően pedig szinte összekapcsolódik, egybeolvad a szövegvilággal, magával az irodalommal: „Strófákba szedtél. / Pamlagodon hevernek / a kéziratok.” (Kettesben).

Kelemen Erzsébet társadalmi, politikai, ha úgy tetszik „hazafias” versei viszont nem növelik a kötet nívóját. Az Adventi éjszaka; Csak dadogni; SMS az országfosztogatóknak című versekre gondolok elsősorban. Sokszor olvasott gondolatok megszokott formába öntésével találkozunk legtöbbször. A vészharangot kongató elbeszélői magatartás, a magyar nép elodázott lehetőségeinek számbavétele, történelmi alakok megjelentetése mind-mind olyan tematikák, melyek egyrészt összeférhetetlenek a többi verssel, másrészt nem képviselnek olyan többletet, mely újabb élményeket, ismereteket szolgáltathatnak az olvasók számára. (Pedig voltak prófétáink, / hűek, magyarságért nagyok, / gróf Telekik, / Mindszentyk, / megtagadott Jeremiások. / Áldozatuk nem kellett, / égett a negyvenéves máglya, / s fényüket eltakarta / a hamis eszmék fullasztó, / porfüst-bűzös lángja.”- Adventi éjszaka.) Olyan megszokott versek ezek, melyek nem képviselnek rendhagyó, releváns megközelítéseket, gondolok itt elsősorban a Trianon emlékére írt „történelmi egysorosokra”: „Rongyosra rojtozódott országhatár” (Versailles-i árnyék, 1919); „I. Megcsonkított test II. Szomszédjai lettünk magunkban magunknak”(Trianon, 1920). Természetesen lehet ezekről a nemzeti traumákról írni, és kell is, viszont az imént említett egysorosok semmilyen pluszt nem jelentenek a már meglévő történelmi szövegkorpusz számára, mert korántsem újraírják, sokkal inkább koptatják ezt a fajta irodalmi hagyományt. Talán az SMS az országfosztogatóknak („könnyebb a tevének / a tű fokán”) ötletességével, és a bibliai parafrázis beemelésével kilóg a sorból: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogysem a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Márk 10: 25).

A kötet előbbi gyenge pontjait azonban képesek feledtetni Huszti László grafikái. A legtöbb rajz tökéletesen betölti funkcióját és segíti, kiegészíti az értelmezést, mindenféleképpen pluszt ad az alkotások mellé. Ezek a képek is olyan pecsétek, olyan viaszpecsétek, melyek egyaránt beleolvadnak a lapok felületeibe és az olvasók emlékezetébe, így válnak maradandóvá. A legnagyobb probléma talán tényleg csak annyi lehet a Viaszpecséttel kapcsolatban, hogy az alapvető cél nem teljesülhetett. Sokféle verset olvashatunk, túl sokat, így a legnagyobb hiányosság az lesz, hogy Kelemen Erzsébet írói arcát nem ismerhettük meg koherensen. A kötet nem áll szinekdochikus viszonyban magával a munkássággal, így nem szolgálhatja azt a célt sem, hogy ha csupán kicsiben is, de megmutassa a Kelemen Erzsébet-i világ attribútumait. A Viaszpecsét így csak egy olyan lenyomat lett, mely halványan körvonalazza gazdája „címerét”.

Ami a Happy Bitrhday! című könyvet illeti, ha lehet ilyet mondani, a kötet nagyon hasznos, hiszen A vád című monodráma mellé a szerző „mellékelte” a szöveg felolvasó-színházi változatát is, Happy Birthday! címen. Úgy gondolom, ez a változat tisztább, átgondoltabb, mint A vád. A két verzió ugyanakkor több szempontból is eltér egymástól, így érdemes teljesen különálló darabokként kezelni a szövegeket. A főszereplő Szepessy András hetven éves, országosan ünnepelt színész tragédiájáról van szó mindkét esetben, a differenciát maga a dramaturgia és a tragikum adja.

Szepessy születésnapi bulijára sorra mondják vissza a meghívást a barátok, ugyanis a sajtóban megjelent hír szerint ügynök és besúgó volt. A felesége telefonon vet véget kapcsolatuknak ausztráliai karrierlehetőségei miatt, szövettani eredménye pedig megérkezett a kórházból. A művész azt hiszi, hogy az eredmény csakis rosszindulatú lehet, ugyanis panaszai nem csökkentek. A darab valójában a befejezésben a legerősebb: csak az öngyilkosság után derül ki, hogy az újságokban megjelenő hír kacsa volt, a szövettani eredmény pedig tökéletes. A szöveg részletesen összerakott egységként működik, a késleltetés eszközével pedig hatásosan borzolja az idegeket a szerző. Az a fajta polifonikuság pedig, amit a színész monológjai, valamint a televízió narrátorának ismertetője a főszereplő életéről nyújt, újszerűnek és a darab legérdekesebb szegmensének nevezhető.

A Happy Birthday!-ből hiányzik az „ügynök-tematika”. Viszont itt hívnám fel arra a hibára a figyelmet, hogy ennek ellenére a barátok ugyanúgy visszamondják a meghívást, az viszont nincs megmagyarázva, hogy miért. Mindenesetre talán a mű hasznára vált, hogy valamiféle mély, titokzatos, sejtelmes egzisztenciális szorongás határozza meg a színész lelkületét, aminek oka legfőképpen az emberi kapcsolatok kiüresedése, illetve az egyéni traumák (feleség és gyermek elvesztése) feldolgozásának lehetetlensége lehet. Az öngyilkosság okait is valahol itt kell keresnünk. A vádban az esztétikai minőség hatványozottan groteszk, ugyanis az öngyilkosság eszköze a méreg, a késleltetett halálesetnek köszönhetően pedig a művésznek alkalma adódik arra, hogy az üzenetrögzítőn keresztül végighallgassa, amint barátja közli vele, hogy szövettani eredménye negatív lett, és az alapítványi pénzek is rendben vannak. Ekkor azonban már nincs mit tenni, a méreg hatni kezd. A befejezés leleményes, hátborzongató.

A drámák allegóriaként is hatásosak. A médiának köszönhetően egy kifinomult lelkületű színész áldozat, tulajdonképpen bazári majom lesz, hiszen az egyik csatorna élőben közvetíti születésnapját, ami neki természetesen nincsen ínyére. Ezen példa bizony a magaskultúra haláláról is szólhat. Arról a tendenciáról, ami napjainkban is mérvadó és aminek következményeit a jövő generációi nyöghetik. Valamennyire talán itt lehet kapcsolódni Kelemen Erzsébet verseihez, és ahhoz a bizonytalan, kétségbeesett, kiutat kereső lírai hanghoz, mely utolsó erejével is azon fáradozik, hogy a művészetet, a kultúrát életben tartsa, és most elsősorban nem a „hazafias” költeményekre gondolok. Itt találhatjuk meg a koherenciát az író különböző munkái közt, és itt érthetjük meg Kelemen Erzsébet küldetését, ars poeticáját.