Versek lapunk 2011/tavaszi számából: Beszélgethetnénk faágakban is, Ezt a gyönyörű zengést, Hatalmas éj

 

Beszélgethetnénk faágakban is

Beszélgethetnénk faágakban is,
de erről falakban gondolkodom.
Örök szállások erődrendszere
épül ki fölosztott magányomon,

melyből egy rész a tied is lehet.
Egy darab ég is jár vele, de jaj,
ami e tájnak jutott, odalett.
Illeszd fölé a magadét, ha van.

Válaszd, melyik a kellőbb gyötrelem:
adni vagy venni, ami elveszett,
sőt meg se volt, csak a teljes hiány,
mely nem ismer kiterjedéseket.

De ami úgy van, hogy ennyire nincs,
képes magára ölteni a lét
kemény, kitelt, csapdába fogható,
szemlélhető, szép, eleven színét.

Beszélgethetnénk faágakban is,
de erről falakban gondolkodom.
Köré rakom a mázsás köveket,
az ólomtetőt rábetonozom,

magam se férjekhozzá. Őrizem
falak, födémek cellarejtekén;
örök házban, kinek se ajtaja,
se ablaka; méhébe semmi fény

nem jut. Ki sem. Onnan nem távozik
még csak a fény árnyékemléke sem,
sem a látható fényen túli fény
tudatni, hogy valóban őrizem

 

 

Ezt a gyönyörű zengést

Ezt a gyönyörű zengést nem lehet követni a szívben;
zeng, ha nem figyelünk, ha másfele nézünk. Hallgatni kellene folyton
ezt a gyönyörű zengést, mely percek óta zeng, zúg a szívben,
zeng, ha nem figyelünk, ránk tör, ha másfele nézünk,
s figyelmünkkel múlik el.
Mit mondjak? Ez a külső és a belső hangáradat összhangzatából
a közeli és a távoli lét leghalkabb műsora bennünk? Álomképekben
idézzük? Emlékének vágya sugallja
rejtőzködő világát, mely íme bennünk
tengeti létét, sejteti lényegét s viszonyait, mint az, aki megáll
tükrünk előtt, haját megigazítja, rá párát lehel,
hív, ha nem figyelünk, szól, ha nem halljuk a zajtól,
s lépésének ritmusához elkésve igazodunk,
mert hol van az a lépés? nyoma sincs a porban.
S amikor nyomunk elenyészik végképp,
az övét fokonként a halott por restaurálja,
leheletétől valamennyi tükrünk lelke homályba hal,
s ezt a gyönyörű zengést hallja, aki épp másra figyel,
de akkor sem lehet egészen föllelni egy-egy arc
megejtő és tragikus tájaiban, bár újra meg újra
megjelenik, zeng, elhalkul, eltűnik, és lesz
mindig rá nem figyelni kész és óvatlanul meghallani bátor.

 

Hatalmas éj

Trisztán éje
Izolda éje
Sűrű neszek és csaholások éje
Hatalmas éj
Lombszövevény
Holdteli fény
A csillapíthatatlan vágy zenéje
Ha félsz se félj
Bűbáj e szenvedély?
Kín lesz, ami kéj?
Szégyenre, gyászra ítél?
Te ne ítélj
Kettőnk imbolygó lénye
tapogatódzó fénye
egymásban lel legméltóbb lényegére
s mind aki él
— nem hulló tárgyként élve
feltündökléstől félve
s e félsztől rántva jobbra, balra, félre —
ennyit remél
s ennyit megad az éj
a sűrű neszek csaholások éje
a csókok éje
Trisztán éje
Izolda éje
Hatalmas éj

A Vörös Postakocsi 2011/tavasz