“…hogy városunk hamarosan az ország legelső városai közé emelkedjék” – Tanulmány a dualizmus kori Nyíregyházáról, lapunk 2011/Tavasz számából.

A városok történetében különböző ciklusok váltakoznak, virágzó, stagnáló és hanyatló szakaszok követik egymást. A fejlődés kontra hanyatlás kérdésében egy közösség helyzetét egyrészt a korábbi állapotával – vertikálisan –, másrészt a vizsgált korszakban hasonló helyzetben lévőkkel – horizontálisan – vethetjük össze. Nehéz (s nem is biztos, hogy szükséges, lehetséges) eldönteni, hogy melyik időszak a legprosperálóbb Nyíregyháza múltjában. Az azonban bizonyos, hogy a kiegyezést követő fél évszázad alatt Nyíregyháza virágzó periódusát élte. Egy rövid historiográfiai áttekintést követően a város főbb mutatóit, dinamikáját, lehetőségeit, korlátait vesszük górcső alá.

A múlt egyszeri, egyedi, megismételhetetlen, a múlt rekonstrukciója viszont sokféle lehet. Ugyanarról a jelenség- és eseménysorról esetenként markánsan eltérő interpretációk, értékelések születnek. A Nyíregyháza újjátelepítésével kezdődött folyamatot is különböző módon értelmezték a várostörténészek. A legelső monográfia Lukács Ödön tollából 1886-ban látott napvilágot,[1] majd 1896-ban a „Geduly”,[2] 1900-ban pedig a „Borovszky”[3] jelent meg. A kiegyezés koráról azonban csak azok az összefoglaló művek adhatnak teljesebb képet, amelyek 1920 után keletkeztek.

Ezek közül az első Szohor Pál munkája 1924-ből,[4] a második a Háger László által 1929-ben szerkesztett könyv,[5] ezt két év múlva követte a Hunek Emil nevével fémjelzett kötet.[6] Hosszabb szünet után 1987-ben jelent meg Nyíregyháza története címmel egy újabb monográfia Cservenyák László és Mező András szerkesztésében.[7] 2010 végén hagyta el a nyomdát Németh Péter szerkesztésében a legújabb összefoglalás.[8]

Szohor Pál 1924-ben, az örökváltság 100. évfordulójára készített munkájában semmiféle kétséget nem hagy afelől, hogy a nyíregyháziak „önerejükből megfutják a legszebb pályaívet, melyet magyar városnak kijelölhetett a polgári erény. Politikai önmérséklet, felekezeti béke, egyetértés a társadalmi osztályok között: ez töltötte meg a nyíregyházi polgár tarsolyát…”[9]

Az 1929-ben megjelent monográfiában Háger Lászlónak is a lelkesültség vezette a tollát: „A tirpákok áldozatkészsége, elöljáróik tisztelete, a higgadt, bölcs, számító vezetéssel párosulva szülték Nyíregyházát, a parkok városát. 175 év alatt egy ezredév munkáját végezte el a város.”[10] Minden esemény, minden új épület, aszfaltozás a városiak diadala. Nyíregyháza folyamatosan és dinamikusan fejlődik. E két várostörténeti munka nem szakaszolta a település újabb kori történetét.

Az 1931-es monográfiában Mérey Ferenc már konkrétan a dualizmus idejéről írja azt, hogy „…legszembetűnőbb vonása a város fejlődésével járó új invesztíciók sorozata és az új hivatalokkal beköltöző értelmiség rohamosan növekvő száma (, de egyre csökkenő életnívója).[11]

Az 1987. évi várostörténetben Takács Péter ez előzőektől jelentősen eltérő álláspontot képviselt. Szerinte a dualizmus korában Nyíregyháza az urbanizálódás vonatkozásában alatta maradt versenytársainak,[12] fejlődésében megrekedt. A döntően agrártársadalommal rendelkező város csendes. A középrétegekkel, a hivatalnokokkal kapcsolatban pedig ezt írja: „Emelkedés, az országos kulturális és társadalmi törekvésekkel való szinkronban maradás helyett eluralkodik hát a provincializmus.”[13]

Habár klasszikus értelemben nem tekinthetők városmonográfiának, három jelentős művet mindenképpen meg kell még említeni, mivel van fontos mondandójuk a város múltjáról. Hársfalvi Péter 1982-ben megjelent értekezésében[14] Nyíregyháza 19. századi fejlődését igen jelentősnek tartja, de nem példa nélkülinek, hiszen a Dunántúlon (Szombathely, Kaposvár), sőt a megyében is voltak városok (Kisvárda, Nyírbátor), amelyeknek a népességnövekedése arányaiban meghaladta a nyírségi központét. Igaz, hogy ezeknek a településeknek a lakosságszáma messze elmaradt Nyíregyházától. Hársfalvi a szabolcsi megyeszékhely megtorpanását a 20. század elejére teszi, amikor már nem tudott kellő választ adni a kor legerőteljesebb kihívására, az iparfejlesztésre.

Margócsy József az Utcák, terek, emléktáblák első kötetében a 19. század utolsó harmadában a megerősödő polgárság törekvését emeli ki a szabadabb, gazdagabb város megteremtésére, amely fellendülést hozott az építkezésekben, a kultúrában.[15]

Takács Tibor 2008-ban megjelent munkájában azt hangsúlyozza, hogy Nyíregyháza növekedési üteme a 19. század második felében nem volt kimagasló, a hasonló nagyságú településeknél azonban gyorsabban gyarapodott, 1851-ben a 32., míg 1910-ben már a 19. legnépesebb város volt az országban.[16]

Nyíregyháza kiegyezés előtti és utáni időszaka több szempontból is összehasonlítható. A település jogállása többször változott az újjátelepítést követően. 1786-ban a mintegy hétszáz mezőváros egyikévé lépett elő, 1837-ben megkapta a privilégizált mezőváros címet, amelyet az országban csak néhány tucat település ért el. A privilégium birtokában Nyíregyháza polgármestert választhatott, és önálló tanácsot működtethetett. Az áhított szabad királyi város pozíciója azonban elérhetetlen maradt.

Az 1870-es évek elejétől életbe lépett új hierarchiában (kisközség – nagyközség – rendezett tanácsú város «106 település» – törvényhatósági jogú város «24 település»[17]) a rendezett tanácsú városok közé soroltatott be. Ezzel a jogállással – csakúgy, mint korábban a privilégizált mezővárosi címmel – a megyében egyedül rendelkezett a város. A kiegyezés előtt két grádiccsal lépett feljebb a település, utána a második legmagasabb jogállásba sorolták, s ugyan volt esélye a törvényhatósági jogú város státuszáért folytatott küzdelemben, de mégsem járt sikerrel.

A lakosság száma az 1785 és 1857 közötti hetvenkét évben tizenhatezer-ötszázzal, míg az 1857 és 1910 közötti ötvenhárom év alatt húszezerrel gyarapodott.[18] A népességnövekedés a dualizmusban volt az intenzívebb. 1910-ben már több mint háromszor annyi ember lakott itt, mint a megye második legnépesebb városában.

Nyíregyháza a 19. század elejére Szabolcs megyében megszerezte a legerősebb vonzású gazdasági (kereskedelmi) központ szerepkörét,[19] s ez a pozíció egy évszázad alatt megerősödött.

A közigazgatási státusban 1876-ban történt jelentős előrelépés: Nyíregyháza megyeszékhellyé vált, ezzel számos igazgatási funkció ellátása kötődött ide.

Az bizonyos, hogy Nyíregyháza az 1753. évi újjátelepítéstől a kiegyezés koráig is dinamikusan fejlődött, s ezzel megalapozta a dualizmus kori gyarapodást. Az 1867 után vitalitást, gyarapodást, jelentőséget az ország többi városával való összehasonlításban láthatjuk meg. Figyelembe kell vennünk azt, hogy a kiegyezés utáni fél évszázadban Magyarországon évente átlagosan 3-4 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, ami hosszan tartó, stabil fejlődést, gazdasági erőnövekedést jelentett. Az a kérdés tehát, hogy e prosperáló időszakban Nyíregyháza hol helyezkedett el a városok rangsorában, tudott-e előrelépni.

A 19. század végén és a 20. század elején Nyíregyháza többször megkísérelte a törvényhatósági jogú városi státusz elérését. Először a millennium idején, azután 1907-ben, harmadszor 1917-ben.[20] Ezzel a ranggal ugyanis a város kiszabadult volna a megye fennhatósága alól, s a megyékkel azonos jogokat élvezett volna. A város vezetése beadványokkal fordult a belügyminiszterhez, amelyekben összegyűjtötte azokat a tényeket, amelyek alapján úgy érezte, jogosan pályázik erre a címre. Az elsőben is leírják, hogy milyen jelentős mértékben fejlődött a város, de az elért eredményeket nem hasonlítják össze a törvényhatósági jogú városok adataival. A másik kettőben az argumentáció már azokra az elemekre épült, amelyek azt bizonyítják, hogy a szabolcsi megyeszékhely beillene a legmagasabb rangot adó városi kategóriába. 1907-ben azt vetik papírra, hogy a 24 törvényhatósági jogú városból csak hatnak nagyobb a határa, a népességszám alapján tizenkettőt előz meg, s az írni-olvasni tudók aránya szerint is középen foglal helyet Nyíregyháza, csakúgy, mint az értelmiségiek és az országgyűlési választói joggal rendelkezők arányát tekintve.

Az 1917. évi beadványban új adatok is szerepelnek. Kulturális téren az előző kérvény óta megkétszereződött az iskolák száma, s állami tanítóképző intézetet is létrehoztak. Azt írják: „Mi vagyunk az iskolába járás tekintetében az első helyen az országban.” Két püspökség székhelye is idekerült (az evangélikusoké 1911-ben, a görög katolikusoké 1912-ben). A vasútvonalak már nyolc irányba futnak, az állomás forgalma a 8. az országban.

Úgy érzem, az érvelés szabályai szerint a városvezetés nem feddhető meg azért, mert az ellenérveket nem illesztette be a beadványokba. Például azt, hogy az ipar továbbra is a kézművesipar szintjén maradt, ezen lényegében a korszakban alapított egy-két üzem sem változtatott, és azt sem, hogy a mezőgazdasági népesség aránya az összehasonlítottak körében az átlagnál magasabb. Ezeket megtette a városi belső ellenzék, arra fektetve a hangsúlyt, hogy a magasabb státusz fenntartása több kiadást követel meg. A mintegy 50 bokortanyán élő lakosság zöme sem támogatta a törekvést. A megye is ellenérdekelt volt, hiszen akkor Nyíregyháza kiesett volna a fennhatósága alól. A városatyák az 1907-es kérvény elején írják is, hogy „a vármegye törvényhatósága egészen természetszerűleg állást foglalt a város önállósítása ellen”. A belügyminisztérium az 1886 és 1920 közötti időszakban egyedül Miskolc törvényhatósági jogú várossá válását támogatta, s hiába állították a nyíregyháziak, hogy ők is legalább olyan mutatókkal rendelkeznek, mint a borsodi megyeszékhely, sikert nem értek el.

Az azonban kijelenthető, hogy Nyíregyháza a dualizmus korában megerősítette Szabolcs megyében vezető szerepét. Ekkor lett a megye székhelyévé, egyértelműen közigazgatási, kereskedelmi, kulturális centrummá, a legfőbb pénzügyi központtá vált, s itt működött a megyében az egyetlen középiskola. A megyében az urbanizáció itt érte el a legmagasabb szintet: az infrastruktúrát, az épített környezetet, a kultúrahordozókat tekintve is. A lakosság polgári elemei itt éltek a legnagyobb számban és arányban.

Nyíregyháza az általános fellendülés idején nemcsak megtartotta korábbi helyét, hanem már képes volt felvenni a versenyt az ország 20-30 legfejlettebb településével. Az 1917. évi beadványban is hiába kérték a további előrelépés legfőbb feltételét, kijelentvén azt, hogy „Mert csak az önállóság, a teljes szabadság hiányzik, hogy városunk hamarosan az ország legelső városai közé emelkedjék”,[21] a belügyminisztérium most sem adta meg a törvényhatósági jogú városi rangot. A vonzáskörzet határainak növelését pedig a környező nagyvárosok gyűrűje, elsősorban Debrecen, Miskolc és Szatmárnémeti akadályozta meg.


[1] Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886.

[2] Geduly Henrik: Nyíregyháza az ezredik évben. Nyíregyháza, 1896.

[3] Borovszky Samu (Szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, [1900.]

[4] Szohor Pál (Szerk.): Nyíregyháza az örökváltság századik évében. Nyíregyháza, 1924. (a továbbiakban Szohor, 1924.)

[5] Háger László (Szerk.): Szabolcs vármegye fejlődése és kortörténete. Nyíregyháza, 1929. (a továbbiakban Háger, 1929.)

[6] Hunek Emil (Szerk.): Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Nyíregyháza, 1931. (a továbbiakban Hunek, 1931.)

[7] Cservenyák László és Mező András (Szerk.): Nyíregyháza története. Nyíregyháza, 1987. (a továbbiakban Cservenyák–Mező, 1987.) 131.

[8] Németh Péter (Szerk.): Nyíregyháza története, I. A 13. századtól a román megszállásig (1919). Nyíregyháza, 2010. A dualizmussal foglalkozó rendkívül adatgazdag és nagy terjedelmű részt Bene János írta, átfogó, sommás értékelésre azonban nemigen vállalkozott.

[9] Szohor, 1924. 270.

[10] Háger, 1929. 68.

[11] Mérey Ferenc: Nyíregyháza története. In: Hunek, 1931. 34.

[12] Takács Péter: A polgárosodás útján, 1848–1918. In: Cservenyák–Mező, 1987. 132.

[13] Uo. 138.

[14] Hársfalvi Péter: Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században. Budapest, 1982. 154–165.

[15] Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Nyíregyháza, 1984. 14.

[16] Takács Tibor: Döntéshozók. Budapest, 2008. 19–20.

[17] 1886-ban

[18] Lásd a grafikont! A népességadatok a különböző kiadványokban eltérnek egymástól. Az 1754. évi adatra: Kujbusné Mecsei Éva: Pro memoria. Nyíregyházi összeírások (1752–1850). Nyíregyháza, 2003. 10. A többi adat az alábbi műben szerepel: Fábián Lajos, Mező András, Kovacsics József: Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. 16. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Szerk. Kovacsics József. Budapest, 2000. 180.

[19] Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. 86.

[20] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, V. B. 77. Nyíregyháza rendezett tanácsú város (1929-től megyei város) polgármesterének iratai, III/864. 1906.

[21] Uo.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz