You Are Here: Home » Tárcák » Magyar gesztenye » A róka és a gólya

A róka és a gólya

Csillag utcai hétköznapok, első rész.

„Amelyben a rókát kergettem én”
– Kárminnal irott pézsmás levelén
Ez villog elő, mint Mene Tekel –:
„Vörös frakkomban temessetek el.”

(Vajda János: A végrendelet)

 

Volt egyszer egy utca, mely szégyenlősebb volt annál, hogysem fűnek-fának mutogatta volna magát. Félénk utca volt. Szoknyáját ritkán libbentette fel, bokája nem villant elő ruhája takarásából. A környék lakói sokáig nem tudták, mit kezdjenek egy ilyen utcával, hiszen maguk régóta nem voltak már szégyenlősek. Összevont szemöldökkel közlekedtek hát az utcában.

A régi utcabéliek csak mosolyognak rajtuk, csöndben, a kapuk rejtekéből. Az árnyékban üldögélnek, és csak akkor mozdulnak, ha már majdnem beléjük botlott a hepehupás járdán szemlesütve közeledő idegen. Olyankor szenvtelen, de célzatos harákolással, fogak között mormolt köszöntéssel vagy káromkodással (amelyik elébb érkezik a nyelvükre) sercintik elő jelenlétüket. A Csillag utca nem promenád. Az idegen megriad, lépteket szaporáz, majd jobban figyel. Néhányan adjonistent vagy visszafogott jónapotot szorgalmaznak, magukat kihúzva lassítanak, de ők is figyelnek. A zárt utcafrontú házaknak titkai vannak, melyekről senki sem tud. Talán a szomszédok sejtenek valamit, amennyit a magas, hátsó kőkerítésen átszűrődő különös zajokból kikövetkeztetnek. Ilyenkor feljebb csavarják a rádiót, és nem beszélnek róla. Ők már akkor is itt éltek, amikor a sarki kertmoziban először kezdtek mocorogni a fények, és a pénztártól az utca közepéig merevült a sor. Majd szótlanul nézték végig azt is, ahogyan lakat került a filmszínház kapujára, és az évtizedek során magasra verte föl a betonfalakat a gyom.

Karai úr az utca mozi felőli végében él, a legtöbbek tudomása szerint szálegyedül azóta, mióta egy huzatos novemberi napon kevés holmijával behurcolkodott. Akkor is középkorúnak számították, és máig az, bár évtizedek múltak el. Szemöldökének téglapor színe mit sem fakult. Látogatókat ritkán fogad, még ritkábban tűr. Húga kisgyermekei – hegyes orrú, bozontos, vékony kis lurkók – jönnek évente kétszer, a Mihály napi vásárokon segédkezni a nagybácsinak. Mert Karai úr kereskedik. Apróságokkal: csontból faragott filigrán ékszerek, sejtelmesen pislákoló matt opálok, apró, csorba szegélyű ónedények, nagyapáink ijesztő meséinek bronz állatfigurái. Szombat hajnalban rendre fölkötöz egy kisebb faládikát a kerékpárja csomagtartójára, és kiteker egy adag mütyürrel a zsibogóra. A teljes készletet azonban csak az éves vásárokon ereszti az érdeklődők elé. Az unokaöccsök és -húgok egy-egy brossal, szoborral a kezükben cikáznak a nép közt, kínálva a portékát, és ha valaki szemében, vesztére, kíváncsiság csillan, mézes hangon hívogatják a portékás sátor felé.

Karai úr egyetlen társa az életben, özvegy Csicsóné, két házzal lakik arrébb, egyszintes, fehérre meszelt tornácos házában. Csicsó pár éve halt meg, valahol a Viharsarok egy szégyellt gyűrődésében, régóta különéltek már. Az özvegyet dísztáviraton értesítették a temetésről, de csak hónapokkal később olvasta. Mióta gyermekei kirepültek a fészekből, maga is vándorol – félévekre is eltűnik, a szomszédok szerint valahol délen dolgozik, mert mindig barnára sülve, de egyre fáradtabban kerül haza, és olyankor pár napig kizárólag valamilyen kellemetlen hangzású, ugató nyelven hajlandó megszólalni. Alig mutatkozik ilyenkor. De ha megérkezik vasárnap, kedden már Karai úr odúja előtt parádézik, könnyű fehérben, felpolcolt mellel, rúzsozott ajakkal, ajándékokkal karján. Nem csönget, nem kopog, a kapu mégis hamar megnyílik. Pár percen belül a szomszédok föltekerik a rádiót.

Karai úr és özvegy Csicsóné mást akarnak az élettől – de nem egymást. Más azonban nincs. Karai úr mosolyogva bontogatja az idegenből hozott ajándékokat, pár doboz sörkülönlegesség, némi egzotikus csemege (bár a csokoládét a helyi nagyáruházban is forgalmazzák). Meg nem bontja őket, sem most, sem később – alkoholt sosem fogyasztott, és újabban a köménymaglevesen kívül egyebet nem bír a gyomra. A megszikkadt édességet hónapok múlva megkapják majd az unokagyerekek. Csicsóné mesél, merre járt, mit végzett, mit árult el. Karai úr mindig úgy érzi, őt. De nem mondja. Talál más sérelmet, biztonságosabbat. Az asszony heves szóváltás után feldúltan távozik. Másnap Karai úr, bordó gálában, arcszesztől illatosan sertepertél a másik portája előtt. Kezében takaros csomag, giccsekkel töltve. Nem zörget, az ajtó résnyire nyílik. Belép, arcára hullik a nő engesztelést óhajtó tekintete. Karai úr engesztel, Csicsóné fölvág, süteményt, csomagot. A férfi ehhez nem nyúl, az asszony ahhoz. Karai úr beszél, mit szerzett, mit adott el. A nő mindig úgy érzi, őt. De erről nem szól, van felróni mást, engesztelhetőt. Veszekednek, majd a férfi idegesen, boldogan távozik. Holnap is lesz nap. Ajtón retesz, szíven hiány, hangosan fülel a rádió.

 

2 comments on “A róka és a gólya

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top