Kritika a Bizarr játékok című tanulmány-kötetről 2011/nyári számunk Bakon leső rovatából.


Ha most recenzióm olvasását az első mondat után megszakítva kivonulnánk az utcára és a kortárs magyar szépirodalommal kapcsolatos spontán közvélemény-kutatást tartanánk a járókelők között, azt tapasztalnánk, hogy az emberek túlnyomó többsége kortárs magyar prózaírót éppúgy nem tud említeni, mint költőt. Sőt, ha közölnénk, hogy szakmánkból fakadóan irodalmi művekkel foglalkozunk (mert valljuk be, ha ezt a lapot olvassuk, erre igen nagy az esély), még talán azt is megkérdeznék sajnálkozva, hogy milyen érzés egy olyan korban élni, mikor már nem élnek jelentős alkotók. A fiatal szépírók ismertségére ezek után már valószínűleg rá sem mernénk kérdezni, ám a „hiba” (ha ugyan van jogunk ilyesmiről beszélni) nem a vevőkészülékben, hanem az információközvetítő csatornák kínálatában keresendő.

A kortárs magyar irodalom népszerűségének hiányát az általános és középiskolai oktatásból való kirekesztettség éppúgy meghatározza, mint a mainstream média egyeduralma, illetve a hazai könyvforgalmazói stratégiák perifériára kényszerítő mechanizmusai. Persze az internet megoldást kínálhat, de a leglátogatottabb irodalmi honlapok (pl.: Poet.hu) többnyire nem a szakmai körökben elismert szépírók, hanem inkább a kísérletező, egymást olvasó „amatőr” alkotók tereiként működnek. Fel van adva a lecke azoknak, akik ebben a helyzetben szeretnének rátalálni olyan Bizarr játékokra, amelyek érdekessé és fontossá tehetik a kortárs szépirodalmat. A kötetben bemutatott fiatal írók és költők munkásságával foglalkozó antológia nem valamilyen meghatározott poétikai elv vagy műhely köré csoportosuló alkotók számbavételeként, hanem különböző kritikusi döntések relációjaként adódik. Az írásra felkért szerzők maguk választhatták ki azt a fiatal szépírót, akinek a munkásságával foglalkoznak, így eshetett meg, hogy a Peer Krisztián költészetéről író Nemes Z. Márió poétikája egy másik írás tárgyává vált, és az is, hogy – a lírai tárgyú írások mellett, vagy inkább azokat követve – mindössze a kötet két utolsó szövege koncentrál prózaírói pályákra, pontosabban pályaindulásokra. A problémafelvetések viszont a véletlenszerűség ellenére is kirajzolhatóvá tesznek bizonyos irányvonalakat.

A Bizarr játékok cím azonban nemcsak a bemutatott szépírók munkásságára, hanem a – szintén fiatal – kritikusok és irodalomtörténészek által végzett interpretációk természetére is felhívja a figyelmet, ami a tárgyalt alkotók kortárs magyar irodalomban való pozíciójának meghatározásában, a megjelent művek kronológiájának figyelmen kívül hagyásában, vagy éppen a recepció korábban evidensnek tűnő megállapításainak megkérdőjelezésében ölt testet. Már a borítón lévő kaktusz is jelzi, hogy ez a flexibilis szabályokra alapozó játékcsokor hordoz bizonyos veszélyeket, ami például az egymás mellett való elbeszélésben nyilvánulhat meg.

A József Attila Kör honlapjáról PDF formátumban ingyenesen letölthető, mutatós kötet formailag is próbál igazodni valamelyest a kor igényeihez. Az antológia elejére került tartalomjegyzékben a szövegek absztraktját és a kritikusok kisméretű portréját is megtaláljuk, a többnyire egyébként sem túl terjedelmes írásokat pedig minden esetben az értékelt alkotók nagyméretű arcképei indítják. Ezzel a vizualitással legalább minimálisan nő az esélye, hogy akinek a kezébe kerül ez a kötet, nem csak egy-egy – általa korábban is érdekesnek tartott – alkotóról olvas majd el újabb szöveget, hanem esetleg az absztraktok alapján máshoz is kedvet kap majd, netalán lineárisan végighalad a jól elrendezett, de egyébként csak érintőlegesen kapcsolódó „fejezeteken”, ahogy azt a továbbiakban én is teszem.

Lapis József a parodisztikus és szatirikus szövegépítkezést egyszerre megvalósító nonszensz vagy light verse hagyomány kontextusában pozicionálja Havasi Attila verseinek azon csoportját, amelyekben az olvasó az előzőlegesen ismert jelenség új módon való megértésére van utalva. Nem véletlen, hogy Lapis a „Hová nem ér a ráció” című írásában Kosztolányi Dezső két változatban is fennmaradt, mára az internetes fórumbejegyzések másodlagos szóbeliségében folklorizálódott rigmusától („Ne ámulj a kokainistán. / Gondolkozz az okain is tán – / s megérted.”) indulva bontja ki annak a hagyománynak a jellemzőit, amelyben aztán – jó érzékkel – Havasi Attila líráját is elhelyezi, akinek „jobb versei képesek a radikális nézőpontváltásokkal úgy operálni, hogy az olyan (freudi értelemben vett) Unheimlich-tapasztalatban részesítse olvasóját, mely után nem képes a világban zavartalanul létezni többé. S mindez, hangsúlyozom, nem a racionális érvelésmód következménye, hanem a szövegek erőteljes figurativitása, abszurd képisége és/vagy hanghatásai révén történik meg” (17.).

Lapis az 1001 magányos rinocérosz című kötet nyitó- és záróversében mutat rá az olvasónak a vers karneváli terébe való bevonódási aktusára, ezt követően a nézőpontváltások magyar irodalomra jellemző típusaira hoz példákat, részleteiben pedig a Havasi-lírára legjellemzőbb típusról beszél. Ezen szövegek – pl. az itt tárgyalt Zsoltár gyermekhangra és a Cicó – esetén látszólag a gyermeki világlátás illuzionálódik, valójában azonban kimódolt artisztikumukkal és érezhető konstruáltságukkal önmaguk leplezik le, hogy pusztán annak a megmutatására lehetnek képesek, milyen lehet egy felnőtt képzete a gyermeki létérzékelésről. A Cicó-versek szürrealitásának köszönhetően pedig „saját magunk másságával, önnön idegenségünkkel is szembesülünk, s otthonosságunk illan” (30.).

Varró Dániel Bögre azúrban megjelent Változatok egy gyermekdalra című ciklusának „boci-versei” viszont éppen az otthonosságérzet megteremtésével hatnak, hiszen a magyar irodalom nagyjainak hangjára adaptálva olvashatjuk újra nála a Boci, boci tarkát. A költő megírta a Varró Dánieles változatot is, amelynek visszatekintő retorikája egy korszak lezárulását szimulálja, a körülírás és a zárlat azonban a váltás szükségtelenségét valószínűsíti: „Az egész világ egy nagy tehenészet – / én meg csak állok itt és heherészek.” (33.) Innen indul Balázs Imre József Korszakküszöb előtt és után című írása, aki a Túl a Maszat-hegyen című kötet megemlítését követően a Szívdesszert részletesebb tárgyalására tér át. Ebben a versvilágban az nyilvánul meg, hogy Varró Dániel a fogyasztói társadalomban való létezést adottnak veszi, nem pedig kritikailag viszonyul hozzá, a konfliktusokat a rendszerben inherensként tételezi, a nyelvi bravúrok mellett valószínűleg ezzel téve széles körben befogadhatóvá a rövid szövegeket. Balázs úgy véli, hogy Varró következetesebb kritikusainál, akik a Bögre azúr elismert újszerűsége után mást vártak volna a költőtől, a Szívdesszert erényei ugyanis lényegében azonosak a Bögre azúréval. Végül pedig magyarázatként felvetődik, hogy az elmarasztaló szakmai vélemények hátterében talán a kritikusok utóbbi évtizedben átalakult kortársirodalom-képe állhat.

Ezzel szemben Szálinger Balázs mintha legkevésbé sem zavartatná magát az aktuális trendek miatt, s bár sorra zsebeli be a díjakat, kritikusai pedig óvatosan fogalmaznak 2009-es M1/M7 című kötetével kapcsolatban is, én inkább azokkal a hallgatólagos véleményekkel értek egyet, amelyek bizonytalanok ennek a poétikának a hosszú távú érték(újra)teremtő erejében, amelyet Vári György a világ költőivé tételére törekvő régi romantikus program aktualizálásaként ír le. Kissé túlzónak érzem, hogy a kritikusOrfeusz az orfeumban című írásában Szálingerről mint az alanyi költészet Petri György óta legtudatosabb aktualizálójáról beszél. Ez az elhamarkodott kijelentés talán annak köszönhető, hogy itt egy, a Magyar Narancsban korábban már megjelent kritikáról van szó, amely rövid terjedelme és elhamarkodott laudatív kijelentései miatt kissé kilóg a sorból, azzal viszont egyet érthetünk, hogy az említett kötetben visszatérően „a lírai személyiség újjászületéséről, kialakulásáról olvasunk” (44.).

L. Varga Péter „Jelszerűségemből kifolyólag…” című írása tágabb kontextusból indulva arra hívja fel a figyelmet, hogy fenntartással kezelendő a „Nyugat-érával vont párhuzam” (51.), amelyet a szűk szakmán belül hangoztatnak annak elismeréseként, hogy – elvileg – ismét sok fiatal hoz létre minőségi költészetet, meglátása szerint legföljebb relatív fellendülésről lehet szó, hiszen a líraisághoz való viszony történetileg meghatározott. L. Varga Péter ennek a változásnak a líratörténeti távlatából, vagyis ahogy ő fogalmaz – a líra mint „»médium« vagy medialitás történeti változékonysága felől” (52.) – próbálja meghatározni Vida Gergely Rokokó karaoke című verseskötetének nyelvi működését konkrét versrészletek szövegközeli elemzéseivel.

A nyelv aleatórikus szerkezetéből adódó jelentésszóródás, a jegyzetelések jegyzetelése által egymásba omló szövegstruktúrák, vagy épp a szavak csonkolása mutat rá, hogy Vida költészete „azt teszi a megértés tárgyává, hogy a metaforikus versnyelv mediálisan ugyanúgy »lebontható«, »szétszerelhető«, és puszta anyagként ismét beírható, azaz a nyelvi materialitás értelmében sem nem zárt, sem nem sérthetetlen egész.” A tanulmány kitér a költő újabb verseire is, amelyek témájukból adódóan a képi- és szövegvilág közötti intermediális váltás természetére irányítják rá a figyelmet, és a tanulmány elkészülése óta kötetbe rendezve is megjelentek Horror klasszikusok címen. L. Varga szerint az újabban előtérbe kerülő, hétköznapiságból táplálkozó poétika – amelyet például Vida Gergely költészetét is meghatározza – szerkezetileg nem kerül radikálisan szembe a posztmodern játéklírával.

Bedecs László éppen a ’90-es években több induló költőnél is jelentkező emelkedett beszédmód ellen ható intenció fordulatjellegének megemlítésével indítja írását, ám úgy véli, hogy Lanczkor Gábor könyveiben már éppen az elit felé fordulás gesztusára ismerhetünk rá. A Vissza Londonba például magát a befogadót is a Tate Modern és a National Gallery labirintusában való vándorlásra kényszeríti, mindez azonban jelentős erudíciót feltételez, így azt a szűk réteget célozhatja csak meg, amelynek tagjai képesek a képeket olvasni. Azonban Bedeccsel szemben én úgy érzem, hogy éppen az ekphraszisz hagyományában járatos réteget képes legkevésbé lekötni az itt alkalmazott lírai eszköztár. Talán mégsem a vizuális erudíció meglétére, sokkal inkább a vizualitás és átjárhatóság igényére, amely jellegzetes kortünet. Bedecs viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy Lanczkor gyakorlatilag azt hagyja figyelmen kívül, hogy ma „egészen más a műveltség struktúrája, mint akár csak ötven éve volt” (75.), pedig a kötethez tartozó webgaléria nemcsak mankót ad a befogadók számára, hanem fontos művészetfilozófiai problémákra is ráirányítja az olvasó figyelmét.

Krusovszky Dénes A szakadás bensőségessége címmel máris utal arra a tézisre, mely szerint a „kezdetektől erősen dialogikus-karakterű Győrffy-líra (…) a másik megszólíthatóságának kérdését helyezi középpontjába” (79.), vagyis Győrffy Ákos sokak által leegyszerűsítve tájlírának tekintett beszédmódjának tétje valójában a kommunikáció természeti látványban való kiterjesztése. Ez a sokszor monotematikusnak vagy mozdulatlannak tűnő költészet pedig a felejtés ellenében dolgozva folyamatosan saját befejezhetetlenségére irányítja rá a figyelmet.

De vajon a test fragmentálásban való megmutatása is ilyen véget nem érő folyamat volna? Gaborják Ádám azt sugallja, hogy az általa elemzett költői világ ennek érzetét kívánja megteremteni. Nemes Z. Márió költészetében „a test csakis a részeken, az elemi hús-vér jegyeken keresztül értelmezhető, ezért is kell felsorolni, számba venni, megolvasni azokat. Ám ez a hermeneutikai folyamat (mint minden hermeneutikai folyamat) soha nem zárulhat le, végtelen folyamat, mivel a testi jelenlét lehetetlen” (95.). Ez a dísztelenséggel, minimalizmussal társuló nyelvi feldarabolás azonban Gaborják szerint lemond az egységes szubjektumfelfogásról, hordozza az anatómiai nyelvvel való összecsúszás veszélyét. A Bizarr játékok kiadása óta a költő Bauxit című kötete is megjelent, amelyet az „anti-humanista poétika” továbbvitelének tekinthetünk, ugyanis Nemes Z. továbbra sem mond le a roncsolás esztétikájáról, amelynek gyökerei bizonyára a bécsi akcionizmus értékrendjében és testszemléletében keresendők.

Nemes Z. Márió Peer Krisztián „újfajta lírai érzékenységét” Kemény István 80-as évekbeli költészetéből eredeztető elgondolásához kapcsolja hozzá, és annak tisztázását teszi Megtört közvetlenség című írásának tétéjévé, hogy miben is állhat ennek a költészetnek a lényege. Az elemzés vezérfogalmává a böhringeri ornamentika felfogásból eredeztetett „ornamentális személyesség” válik, amely arra a jellegzetességre utal, hogy Peer lírájában érezhető ugyan az alanyi megszólalásmód, a referenciabázis mégis beazonosíthatatlan marad, „a szöveg varratszerűsége a beszélő antropológiai megalapozhatatlanságát is felmutatja” (110.). Nemes Z. úgy véli, hogy Peer négy gyors egymásutánban kiadott kötet után való elhallgatása azt mutatja, „illékony formációkról, kísérletek hálózatáról van szó ebben a lírában, de talán épp »nyitottsága« teszi inspirálóvá a költő teljesítményét” (111.). A Belső Robinson című köteten mutatja ki, hogy „bizarr díszítmények ismétlődő mintázata” hozza létre ezt az ornamentális személyességet, ugyanis „a beszélő nem birtokos, hanem saját pszichéjének turistája”. A Hoztam valakit magammal című kötet fő eredményének a homogén maszkulinitásnak férfihangok polifóniájával való megbontását tekinti, az életmű egészét pedig a „hitelesség vagy hiteltelenség újragondolására” (123.) ösztönző konstrukcióként fogja fel.

Benyovszky Krisztián inter- és hipertextuális logikát követve értelmezi Cserna-Szabó András prózaművészetét. Az íróra jellemző novellatípusok meghatározása után egyértelművé teszi, hogy az író műfaja nyilvánvalóan a novella, s bár a nagyobb kompozíciós egységekben való gondolkodás is jellemző rá, még az ebben legtávolabbra mutató Puszibolt egységei sem érnek össze regénnyé. Az életmű motívumait átláthatóan feltáró elemzésben kulcsfogalomként és egyben fejezetcímként tűnik fel a Gasztronómia, a Filozófia, a Populáris és a Humor is, amelyeket Benyovszky az író pályájának különös jelentőségű, hatásukat sokszor összekapcsolódva kifejtő jellemzőiként tart számon.

Berta Ádám Minimalizmus a kortárs magyar prózában – bejelentés Nagy Ildikó Noémi két rövid szövege kapcsán című írásában nem kevesebbet állít az írónő műveivel kapcsolatban, mint hogy azok teszik elsőképp nyilvánvalóvá, hogy létezik magyar nyelvű minimalista próza. Berta az Eggyétörve című debütáló kötetben azóta megjelent Epic és a Lélegezz velem! novellákon keresztül mutatja be a minimalizmusból eredeztethető sajátosságokat és a szövegekben tematizált határhelyzetek általi allegorikus olvashatóságot. Végül arra is felhívja a figyelmet, hogy a szerző – kanadai magyarként – maga is „többszörösen terhelt jelölővé válik” (152.), így határhelyzete révén „személyében is tökéletesen analóg a magyarul létrejövő minimalista irodalmi szöveggel” (152.).

Globalizáció, mediatizáció, popularizáció, sznobizmus, emigráció, és sorolhatnánk tovább azokat a hívószavakat, amelyek meghatározzák a kortárs magyar irodalomban életre kelő Bizarr játékokat, amelyet jelen kötet a 70-es években és a 80-as évek elején született szépírók és kritikusok indulásán keresztül próbál felvillantani. Bár nem egy komplett nemzedék bemutatására tesz kísérletet, tanulmányaival mégis lehetőséget kínál a kortárs magyar irodalom új tendenciáinak pontosabb megismerésére, és ennek a különböző értékrendek ütközése általi árnyalására, továbbgondolására is. Néhány évtized múltán pedig talán nyilvánvalóvá válik, hogy a klasszikus irodalmi hagyományok átmentése, a posztmodern játéklíra működtetése, a hétköznapi nyelvhasználat preferenciája, a médiumok közötti átjárhatóság tematizálása, vagy ezeknek valamilyen kombinációja jelenti-e az utat (ha van még olyan) a szélesebb közönséghez, vagy pedig a virtuális valóságok mintájára szerveződő technoirodalom interaktív közegei, amelyek a Gutenberg-galaxisban megvalósíthatatlan hipertextuális olvasást állítják középpontba.

 A Vörös Postakocsi 2011/nyár