Ésik Sándor prózája 2011/nyári számunkból.


Alattunk Alice Springs – ébresztett volna fel szendergésemből a pilóta, de nemhogy nem szenderegtem, vagy aludtam volna, nagyon is éber voltam. A hosszú repülőutak akár tíz órás, vagy annál is hosszabb kibírhatatlan ücsörgést jelentenek. Vetítenek egy filmet, sőt, ebéd után még egyet. Megiszik az ember egy-két doboz sört, ami néhány órára mégis elaltatja. Aztán felébred, ránéz az órára, és elkeseredik. Még több mint a fele hátra van. A szomszédom jól húzza. Leesett állal horkol. Lenézek a szárny alatt. A halványvörös síkságon tényleg találkozik néhány végtelenbe vesző út. A kereszteződésben házsorok. Nem valami nagy hely. Semmit sem tudok róla, csak hallottam már a nevét. Itt, Ausztrália közepén ötszáz kilométerekre esnek egymástól a települések. Erős képzelőerő kell hozzá, hogy valaki felidézze a szomszéd városban lakó ismerősét. Nem tudom, rajtam kívül kipillantott-e egyáltalán valaki. Miért nem az Urulu, a nagy rozsdás szikla felett szállunk, elégedetlenkedtem magamban. Azt is látni kéne, lapoztam bele az útikönyvbe. Nem találtam, pedig sokszor elolvastam a róla szóló részt. Egy bennszülött beszélt róla valamelyik utazási csatornán. A világ legnagyobb egy tömbben álló sziklája. Nem csoda, hogy lelkes szavakkal mesélt a gazdagon kifestett riportalany. A geológiáról természetesen fogalma sem volt, sőt nem is érdekelte, pedig az ostoba kérdező egy darabig feszegette a kérdést. Aztán elmondta maga a tudnivalókat. A fekete arc mimikája semmiről sem árulkodott. Ennél idegenebb vonásokat sehol másutt nem láttam még. Félve mondom, hogy csúnya, de az volt. Egyedül az ősökről hagyta egy kicsit bővebben beszélni a rendező, vagy a vágó, ki tudja, ki rontotta el szegény filmet. Azt mondta, ők élnek és éltek, de most nem itt vannak, hanem az álomidőben.

Minden vallás és ideológia sarokköve a teret és az időt megfogni valahogyan. Valamennyinek vannak többé-kevésbé elfogadható válaszai, de bizonyíték nincs. Hátradőltem az ülésben, és jóleső érzés töltött el. Ugyanaz, mint amit akkor éreztem, ama Urulu-s film alatt. Végtelenül imponált, ahogy az egyszerű és számára mégis megcáfolhatatlanul elfogadott világképét egy mondatban összefoglalta.

Sydney unalmas belvárosa után üdítő érzés volt üldögélni a sokadik sziget dombtetején. A szó szoros értelmében, mert hűvös óceáni szellő járt a lombok között, a park pedig – ahogy másutt is a környéken, ápolt, gondozott. Hívogatott. Kör alakú réztáblán térkép, azon nyilak – merre mi található. A mellette lévő padon egy élő hús-vér ausztrál, vagy aboriginál. Nevezik őket sokféleképpen, érdekelne, magukat minek hívják. Egy dzidzseridut fújt időnként, ami az ősi hangszerük. Gyűltek a fémpénzek a kis dobozban a lábánál. Ugyanúgy néz ki, mint a filmen, nézegettem lopott pillantásokkal. Álomidő… Ezt ismételgettem magamban, és hogy meg ne bántsam, arrébb sétáltam, a nyíl irányában megláttam az operaházat a vitorláival. Nem kéne annyi utazási filmet nézni, jobb lett volna itt megtudni hányatott történetét. Na, nem baj, majd az álomidő… Visszafordultam. Kiábrándító volt látni, hogy az én bennszülöttem mobilon telefonál. Sebaj, legalább hallok valamit az ősi nyelvből, indultam felé közömbös arccal. Jó ideig tartott, míg rájöttem, angolul társalog, arra viszont azonnal, hogy egy szavát se értem. Az ausztrálok angolja önmagában is nagyon idegen, de ez… Pedig közben felidéztem magamban a repülőút alatt gondoltakat, és azt is, mit kérdezek majd egy igazi aborigináltól.

A térről számukra biztosan nyilvánvaló, hogy végtelen. Einstein nélkül is körbe látják a horizontot. És azt is tudják, mennyire kilátástalan és hiábavaló dolog bármerre is úgy elindulni, hogy valahová messze. De az idő… Ránéztem, nem találkozott a tekintetünk. Végzett a telefonnal, és fújta tovább rendületlenül. Ennek a kimondhatatlan, leírhatatlan nevű valaminek ugyanolyan volt a hangzásvilága, mint itthon a dorombnak.

Vajon tudják-e az ősök ott valahol, talán éppen az Urulu tövében, de mindegy is, az álomidőben, hogy te itt fújod némi apróért, ahelyett hogy gyíkot sütnél a bushlandben? Hol van az asszonyod, van-e fiad? Faragtál-e már neki kis-dzidzseridut? Kijöttök ebből a kis pénzből? Istenem, micsoda ostoba kérdések. De hát ez az én világom. Megálltam, hátat fordítottam és messze néztem a párába vesző óceánba. Az én sorsom idegen, és nem értené, mit akarok. Mosolyogna, helyeselne, ez a dolga. Mert béklyó nincs ugyan a lábán, de rabszolga. A rabszolgám.

Én meghalok egyszer, és ha igaz, amit a bölcsek állítanak, feltámadok. Hogy honnan jövök, azt elrendezték egy „sokasodjatokkal.” Ő viszont nyugodt és nem bánatos, mert az álomidőből jött és oda távozik. Álomidő… Ebben a tudatban élni álomidő az is, ami két álomidő között eltelik.

Végre egy szép dallamnyomra bukkant a fülem az egyhangú – hogy ne mondjam nyekergésben. És rám is nézett, aki fújta. Már nem akartam vele társalogni, mert mindent megbeszéltünk. Lassan elindultam az autó felé, de egy pillanatra megtorpantam. A réztáblán megpillantottam Alice Spring nevét egy nyíllal, mellette már nem emlékszem hány ezer kilométerrel. Még egy kicsit elidőztem, mert hirtelen úgy éreztem, igazuk lehet ezeknek az ausztráloknak. Ráadásul – hogy az ismeretterjesztő filmekről meg ne feledkezzünk – felfedezésükig több tízezer évig lakták a messzi a kontinenst lényegében alig változó társadalmukban. A hátamat nekitámasztottam a réztáblát tartó sziklának. Merengtem egy kicsit, aztán bosszúsan elrúgtam magam tőle.

Most, évtized múltán jutott eszembe, hogy akkor azt gondoltam: lennie kellene kis álomidőknek is, soknak és külön-külön itt, az ébren álomidőben. Most azt gondolom, akár okos volt az az aboriginál, akár nem, ezért az óhajtásomért lesajnált volna. Mert ez aztán tényleg annyira kapzsi, annyira európai, és annyira kívül esik egy álomidő-hívő világán… De akkor is, és éppen azért… Ha az álomidőt, az igazi álomidőt nem ember álmodja, az lehet az az álom, amiből felébredni felér egy születés fájdalmával, visszaaludni bele megér egy fájdalmas halált.

A Vörös Postakocsi 2011/nyár