1994-ben született meg az első internetes blogposzt. Mi történt azóta a blog műfajával? Tanulmány a web2.0-ás műfajról lapunk 2011/nyári számából.

Blogtörténelem

 1994-ben született meg az első internetes blogposzt. Kezdetben a műfajt a naplóírás új, a technikai újításoknak köszönhetően virtualizált változatát weblog néven ismerték, egészen az ezredfordulóig. A kifejezés a kronológiai sorrendben, dátummal ellátott posztok által periodikusan bővített weboldalt takarja, mely az esetek többségében interaktív. A szó rövidebb, ma használt verziója a weblog kifejezés „we blog”-gá (blogolunk) való felbontása által jött létre 1999-ben, a „blog” szót így főnévként és igeként is használatba vette a köznyelv. 2002-ben már elindult az első, személyes blogok vezetését lehetővé tévő blogszolgáltató, a Blogger. 2007-re a vezetett blogok száma 100 millióra nőtt világszerte, szerzőik, a bloggerek és bloggerinák pedig egy új, 21. századi irodalmi műfaj művelőivé váltak, mely elérhetősége, könnyű kezelhetősége miatt átvette a vezetést a papíralapú naplóktól. A blogolás tömegjelenséggé válásában nagy szerepe volt technikai egyszerűsödésének, melynek hála egy egyszerű böngészőprogram is elegendő ahhoz, hogy bárkiből blogger váljon. Ez természetesen maga után vonta a problémát, miszerint mára gyakorlatilag lehetetlenné vált a blogok tartalmi besorolása.

Ugyanakkor a blog web 2.0-s, azaz webkettes szolgáltatássá nőtte ki magát, melynek értelmében közösségre épül, a felhasználók közösen alakíthatják a tartalmat, illetve megoszthatják információikat. A szerver gazdája, azaz a bloszolgáltató pedig csak a keretrendszert biztosítja a blogok működéséhez, annak tartalmát, dizájnját a blogger alakítja. A blog ebből a szempontból tehát az interaktív webkettes közösségi oldalakhoz hasonlítható, mint amilyen a Facebook, vagy az Iwiw, hiszen felkínálja ugyanazt a közösségi életet, kommunikációs lehetőséget és tartalommegosztást (sharing), mint a többi webkettes internetes szolgáltatás.

Ki ír blogot?

Azt gondolhatnánk, hogy akinek közlendője van. A bloggerek a szubjektivitás különböző szintjeivel operálva alakítják webnaplójuk tartalmát, kifejtik véleményüket, elmesélik élményeiket, átadják tudásukat. A blog típusától függetlenül az önkifejezés egyik formáját választják, hiszen még ha nem is tartalmaz blogjuk önálló gondolatokat, csupán idézeteket, linkeket, akkor is árulkodik gazdája ízléséről, érdeklődési köréről. Közlésvágyuknak engedelmeskedve a bloggerek nem csak naplót, hanem bármilyen témájú blogot vezethetnek. Ez a szabadság a téma tekintetében lehetővé tette számos blogfajta létrejöttét. A személyes webnapló mellett kialakult a tematikus blog, az elmélkedő blog, a haverblog, a blogregény, a hírblog, a vállalati blog, a leírásblog is. Mindezekre tehát a szubjektivitás különböző szintjei jellemzőek: élvezhetőségüket a blogger személyes véleménye és közlésmódja adja, s ez a vonás különbözteti meg őket a hírportáloktól, az interneten elérhető termékleírásoktól, valamint azoktól a blogoktól, amelyek a szubjektivitás kiiktatásával, mindössze a blogforma előnyeit kihasználva tesznek közzé tartalmakat az interneten. A blogforma használata ugyanis nem feltétlenül jár együtt a blogműfajjal. A forma könnyű kezelhetősége, átláthatósága, egyszerűen működő és karbantartható felülete üzleti és reklámcélokra is közkedvelt. Ezek a webes oldalak azonban nem webnaplók. Hiányzik belőlük a szubjektivitás, mely intimmé teszi őket. Ide sorolhatók a vállalatok önreklámozó honlapjai, amelyek blogrendszerben tájékoztatják az érdeklődőket kedvezményeikről, akcióikról, aktuális termékeikről. Szintén jó példa lehet egyes hírportálok esete, itt a blogrendszer bejegyzéskronológiával kapcsolatos előnyeit használják ki a friss hírek gyors, rugalmas közlésére.

Az internetes anonimitás a rejtőzködésnek, a napló titkosságának hasonló szintjét kínálja fel, mint a papíralapú, magáncélból vezetett intim írások. Ricœur szerint „a tulajdonságok nélküli embert – egy olyan világban, amely […] tele van tulajdonságokkal, de híján van emberi lényeknek – lehetetlen azonosítani”[1] Az internet virtuális olvasztótégelyében ugyanis hiába hangoztatjuk tulajdonságainkat, amelyek mögött nem állunk mi magunk személyesen. Azokkal a jellemzőkkel számos más felhasználó is rendelkezik, így ugyan felvállaljuk személyes vonásainkat, mégis beazonosíthatatlanok maradunk, jellemvonásaink pedig ugyanúgy nem árulnak el rólunk semmit a felhasználók arctalan tengerében, mintha azokat meg sem osztottuk volna a netes közönséggel. Az arcnélküliséget a mű bizalmassága helyett az interneten vezetett blogok hatalmas száma garantálja, a tömeg, amelyben a nicknevek választása elrejti a szerző kilétét. Ismeretleneknek ugyanannyira könnyű megnyílni, mint magunknak és naplónknak, saját tér ez, ahol cenzúrázatlanul, szabadon megnyilvánulhat az egyén, anélkül, hogy környezete elítélő véleményétől tartania kellene. Ha mégis kap negatív kritikát, az ismeretlentől származik, tehát tetszés szerint értelmezhető, vagy figyelmen kívül is hagyható. Lejeune minderről ezt gondolja: „c’est ça, justement, le dispositif d’Internet, qui permet de combiner intimité et publication.” [éppen az internet mint eszköz engedi összekapcsolni az intimitást és a nyilvánosságra hozást][2]

Ugyanakkor mondhatjuk-e, hogy mindössze a technikai könnyebbség, az elérhetőség, a könnyű kezelhetőség dönt a blogok javára a papíralapú naplóírással szemben? Vajon nem motiválja-e a bloggert az olvasótábor, azok, akik a hozzá hasonló arcnélküliségbe burkolózva ugyan, de belelátnak írásaiba, gondolataiba és névtelen véleményüket is kifejthetik? Nem számít-e a bizonyos fokú népszerűség elérése?

A blogok az internet falfirkái, a bloggerek a virtuális világ graffiti-művészei. A legtöbbször látható, leggyakrabban előforduló graffiti-félék (a „tag”, vagy „szignó”, a „throw-up”, és a figurális „karakter”) a falfirka készítőjének nevét, képmását, vagy életfilozófiáját ábrázolják. Ahogyan a falfirkász megtalálja azt a művészi megnyilvánulást, amelyben kifejezheti magát és tudathatja a világgal véleményét, vagy megmutathatja önmagát és ízlését, úgy a bloggerek is lehetőséget keresnek a kitárulkozásra. A blogolás minden valószínűséggel tekinthető egyfajta exibicionizmusnak. Nem bonyolultabb kézzel, papírra írni gondolatainkat, érzéseinket, mint a klaviatúrán felvinni egy virtuális lapra, mégis: ma már többen választják a naplóírás ezen változatát. A blogon visszajelzéseket kaphatnak, sajátjukhoz hasonló témájú blogokat olvashatnak, és ami nem utolsó szempont: felölthetnek egy második, virtuális identitást. Ezáltal az egyes események képzeletbeli újraélése, a lehetetlen gondolatával való eljátszadozás, a domináns énből kirekedő tulajdonságok megélése, szélsőséges (vagy annak tartott), nem vállalt gondolatok félig felvállalása, megvallása válik lehetővé. Ez a funkció a blogger, az ’író’ önreflexióját szolgálja, aki az események rögzítése és újraélése közben értelmezi, feldolgozza azokat, valamint önmagát. Ricœur megfogalmazása szerint ez a folyamat „az érzelmek híressé vált megtisztulását váltja ki, amit a reprezentáció indít el, és amit Arisztotelész katharszisznak nevez.”[3] Philippe Lejeune egyenesen „monologue intérieur”[4]-nek [belső monológnak] nevezi a blogokban olvasottakat, ezáltal egyértelműen önreflexív folyamatként értékeli a blogolást.

Egyes bloggerek esetében, bár ők vannak kevesebben, valós és virtuális identitásuk megegyezik, azokat nem választják külön, s egyesek teljes nevükkel vállalják is blogjukat. Mások esetében jobban különválik a két „én”, naplójuk tehát hangsúlyozottan fiktív elemeket is tartalmazhat. Ezen elemek azonban nem feltétlenül beazonosíthatóak, a napló valóságként kezeli minden eseményét. Ricœur úgy gondolja, hogy az elbeszélés szükségszerűen létrehoz egy narratív síkon értelmezett „én”-t (soi), hiszen „az interpretáció sajátos hozadéka a személyiség megalkotott jellege.”[5]

A bloggerek virtuális naplók íróiként maguk is részben virtuális lényekké válnak, s megélik a virtuális én megszületését. Ez a későbbiekben többé-kevésbé, a történettől függő mértékben  elválik a naplóíró valós énjétől (mint ahogyan a naplóírás esetében is van távolság az író és a megírt én között). A blog tehát felajánlja a valóságtól való eltávolodás lehetőségét, melyről Ricœur azt írja, „a képzelet tartományában létezni azt jelenti, hogy egy olyan hazug képbe vetítjük ki önmagunkat, amely mögé elrejtőzhetünk. S az identifikáció így az öncsalás és a menekülés eszközévé válik.”[6] Lejeune ezt nem negatív, hanem pozitív hozadéknak tekinti az internetes naplóírással kapcsolatban, mely fejlesztőleg hathat az egyénre, önmegismerési folyamataira: a blogger célja szerinte nem a legbensőbb titkok kiteregetése, hanem egy legbensőbb vágy beteljesítése, egy alter-egó, egy másik „én” megtalálása; a blog tehát napló és egyben önmagunkkal folytatott levelezés is.[7] A blogírás Lejeune szerint „gyógyulási” folyamathoz hasonlít, mely lelkileg és mentálisan megtisztítja a naplóírót azáltal, hogy annak problémáit, feszültségeit egy alter-egóra vetíti ki.

A teljesen fiktív blogok explicit módon vallják tartalmuk képzeletbeliségét, vagy legalábbis az az egyértelmű az olvasó számára. Jó példa az Inamorati nevű blog (http:// inamorati.freeblog.hu/), mely folytatásos, egyes szám első személyben íródó vámpírregény. A harmadik személyű, esetleg teljes mértékben fiktív karakterekkel operáló webnaplók is a Ricœur által említett katarzist szolgálják. Elmélete szerint „egy megjelenített személyiségnek ahhoz, hogy alkalmazni tudja magára a self-ascribable-nek nevezett pszichikai predikátumokat, tudnia kell önmagát harmadik személyben leírni – mindez a reflexív cselekedetek mintájára történik […] A személy azonosító gesztusába átültetett önmegjelölésnek köszönhetjük, hogy a harmadik személyben leírt hős szájába első személyű kijelentéseket adhatunk.”[8] A kitalált történeteket elbeszélő és képzeletbeli szereplőket felvonultató naplók tehát sosem teljesen fiktívek: a blogger szándékától és lelkiállapotától függően tartalmazzák az önreflexió bizonyos szintjét.

A blog – a könyvalapú naplókkal ellentétben – nyilvános mű, amely exibicionizmusának mértékétől függően színvonalas írásra sarkallja a bloggert. Ahogyan a hagyományos irodalomban, úgy a blogok közt is található gyenge minőségű írás. Bár a virtuális világban nincsenek kiadók, melyek visszautasítják a mű megjelenését, az érdektelen blogok megjelennek ugyan, ám olvasatlanok maradnak, a blogger pedig népszerűtlen. Hogy a blogger olvasóinak és egyidejűleg visszajelzéseiknek a számát képes legyen növelni, olyan formákat kell találnia, amelyek élvezetesek lehetnek az internet sokszínű olvasóközönségének. A jó blogger tehát bizonyos értelemben művész. A bloggerek többségének sem esélye, sem kellő kitartása nincsen irodalmi vénája egyébirányú kibontakoztatására, például regény vagy novella megírására, s talán kellő ismeretekkel, vagy élményanyaggal sem rendelkeznek. Ezért támaszkodnak az egyetlen elérhető tudásanyagra: saját tapasztalataikra, szubjektív élményeikre, melyeknek közlésére az önkifejezés szüksége hajtja őket. Freud óra tudjuk, hogy az elfojtott gondolatok és érzések károsak, a blog ebből a szempontból az internetes közönség lelki szemetesládája, gyóntatófülkéje. Nem véletlen, hogy a kifejezetten erre a célra létrehozott vallomásblogok (pl: http://gyontato.freeblog.hu), melyeken látogatók ezrei vallják meg legféltettebb titkaikat, érzéseiket, a legnépszerűbbek közé tartoznak. Nem feltétlenül a saját blog tehát a legkézenfekvőbb eszköz: a vallomásblogot nem a tulajdonosa, hanem a kommentelők, a kósza látogatók szerkesztik írásaikkal, melyek változatos terjedelműek és stílusúak, eltérő mértékben lehetnek irodalmiak. A blogolás ezen formájában is megtalálható tehát a Ricœur által emlegetett katarzisélmény keresése a blogger részéről: problémáikat, érzéseiket leírva, formába öntve szeretnék látni a felhasználók, s ez talán azt segíti elő, hogy magát a problémás helyzetet is kívülállóként lássák és értelmezzék, hiszen „az érzelmek a félelem és a szánalom által tisztulnak meg.”[9] A blog felhasználóiban, a vallomástevőkben egyfajta félelmet, feszültséget ébreszthet titkaik napvilágra kerülése, az ebből fakadó érzelmek felszabadulása segíti azok megértését, feldolgozását. Nemcsak a vallomásblog, hanem a személyes webnapló is hasonló elv alapján működik, hiszen az ott megírt bejegyzések is vallomások. Az exibicionizmuson túllépve tehát a blogolás a gondok, érzelmek kibeszélésének, kimutatásának pszichológiai szükségletén is alapuló tevékenység, a blogger önmagára irányuló vizsgálata, hiszen a blog, mely így az egyén elbeszélésévé, regényévé válik, „lehetővé teszi a regény szereplőjének mint őmagaság-alakzatnak az elemzését.”[10]

A blogger tehát bizonyos tekintetben önmaga pszichológusa, ugyanakkor mindenképpen művész, akiben az önkifejezés vágya exibicionizmussal vegyülve bizonyos irodalmi színvonalat képviselő blogot eredményez.

A blogok irodalmi értékét ma már irodalmi folyóiratok és társaságok is díjazzák. Jó példa Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2007-es Irodalom és internet című pályázatának díjazottja, marika blogja, akinek bejegyzései bájos, közvetlen hangvételű, rendkívül jó stílusban megírt személyes élményeire támaszkodnak:

„Tegnap egy biciklijavító műhely előtt hasra estem. Ha már ott volt a műhely, és úgyis kirakatbámulás miatt történt az egész, bementem, hogy csavarják helyre a kormányt. Fizetni nem kellett, de a pulton volt egy malacpersely kávé-adományoknak, bedobtam oda valami aprót. Mondja a bácsi, a szomszédban bolíviaiak árulják a kávét, oda jár, ebből is ott fog kávét venni. Szeret oda járni, mert spanyolul beszélgetnek. Kérdi, tudok-e spanyolul. Nem. Hát akkor honnan jöttem. Mondom, s az okot is, hogy miért. Közben nyugtázza, hogy a gumifogantyút ki kell cserélni, de csak a szomszéd utcában árulnak pont olyat, mint ami nekem kell. Mondom, gyorsan elszaladok, addig itt hagyom a virágcserepeimet és a csokrot. Beleegyezik.

Mire visszaérek, a műhely zárva, az ajtón egy cetli, hogy a szomszédban keressék, kávézik. Utánamegyek. Kicsi apró hely, néhány asztal, a pultnál egy lány unottan keresztrejtvényezik, a bácsi szürcsöli a kávéját. Kérdem, leülhetek-e melléje. Igen, ha nem sietek nagyon. Nem sietek. Ülünk egymás mellett, én a virágjaimra várok, ő talán arra, hogy mondjunk valamit.

Ő kezdi. Az előbb egyik szót rosszul mondtam, ugye nem baj, ha kijavít. Nem, dehogy. Mert ő senkit nem szokott kijavítani, de én talán örülnék neki. Örülök is. Pedig szépen beszélek, azt mondja. Hogy ő nem is tud fogalmazni, még azt sem tudná elmondani szépen, hogy mi történt a múlt pénteken. Mondom, én sem tudom megjavítani a biciklit. Nevetünk. Kérdi, ha romániai, ortodox vagyok-e. Nem. De vallásos-e. Nem tudom, kicsit, igen, vagyis hiszek Istenben. Hogy szerintem mi a feladatom Finnországban. Zavarba jövök, nem tudok mit mondani. Hát talán az, hogy elrontsam itt a teljes bicikliállományt. Nevet. Nekem meg az, hogy megjavítsam. Nevetek én is.

Odaköszön spanyolul a lánynak, átmegyünk az ő boltjába, ideadja a virágokat, és megegyezünk, hogy majd integetek, ha erre járok.” [11]

Némely blogszolgáltatónál a bloggerek egymást is díjazhatják, a Freeblog például Kreatív Blogger-díjat indított útjára, melyet a bloggerek az általuk legérdekesebbnek tartott webnaplók gazdáinak adományozhatnak. Kreatív Blogger-díjas többek között Avie (http://www.avie.freeblog.hu), aki Elragadóan ordenáré című blogjában egyedi humorával fűszerezett, rövid, ám annál kifejezőbb bejegyzéseiben tudósít a vele történtekről:

„Volt egy srác a suliban, akit a számtech teremben elneveztek pumának. Nem tudom, hogy mindig valami Puma cuccban volt-e vagy a szaga miatt, de én az utóbbira tippelek.

Biztos azért, mert mi családilag vagyunk köcsögök. Több együtt töltött nyaralás után megfigyeltem, hogy a negatív nevek jobban mennek. Ritkán akadt, hogy valakikre ráragadt volna, hogy ők a kedvesék vagy ők a szépek, hamarabb bukkanttak fel büdösék, bunkóék vagy a hülyék.

Mondjuk simán lehet, hogy mások minket meg a parasztéknak vagy az örményeknek hívtak.

Elvégre mindenki azt kapja, amit megérdemel.” [12]

A blogok irodalmiságát (irodalom mivoltát) azonban mi sem támaszthatná jobban alá, mint az a tény, hogy több rendkívüli népszerűségnek örvendő blog könyvformában is megjelent, az ingyenesen elérhető webnaplók tartalma könyvalakban is kelendőnek bizonyult. A Nagy Blogkönyv című kiadvány Nem mindennapi naplók a mindennapokról alcímmel a legsikeresebb blogposztokat gyűjtötte össze több bloggertől, de vannak blogévkönyvek is, melyek évente fogják csokorba az esztendő legjobb bejegyzéseit.

Virtuális naplóregények

A blog az „én” regénye, a blogger története. Ahogyan Lejeune fogalmaz, a napló „prózában írt retrospektív elbeszélés, melyet egy valós személy saját létezéséről ad, miközben a hangsúlyt egyéni életére, különösképpen pedig személyiségének történetére helyezi.”[13] Ez a műfaj virtuális leszármazottjára is érvényes megállapítás. A naplóblogok az irodalmiság széles skáláján mozogva számolnak be az őket vezető blogger (vagy bloggerek) életéről, mindennapjairól, gondolatairól, végül műfajilag összetett, intim hangvételű elbeszéléssé fűzve össze posztjaikat. A hangsúly a blogot egyedivé tévő személyes stíluson van. Ahogyan Drezner és Farrell megfogalmazza tanulmányában, „blog readers, for their part, want to find interesting blog posts – in terms of either new information or a compelling interpretation of old information.”[14] [a blogolvasók a saját részükről érdekes blogposztokat akarnak olvasni – új információk vagy éppen új köntösbe öltöztetett régi információkat keresve].  Ez nemcsak az általuk vizsgált gazdasági kontextusban érvényes megállapítás, hanem a naplóműfajban is. A legnépszerűbb naplóblogok nem az ott leírt történések rendkívülisége, extremitása miatt vonzza olvasóit, hanem a hétköznapi élet egyedi szemszögből és nyelvezettel történő közvetítése a fő vonzerő.

A könyv alakú naplókhoz hasonlóan a blogoknak is van címük, sőt alcímként értelmezhető mottójuk is, mely a blog tartalmáról vagy a blogger személyéről árulhat el részleteket. A Zoli vagyok nevű blog gazdája például a mottót tartalmi összefoglalónak szánja, melyben világossá teszi, hogy webnaplója életének eseményeit a közéletről, médiáról alkotott szubjektív véleményével igyekszik tarkítani: Napló, médiafika, emberállat, és néha erőteljes bazmeg (http://zolivagyok.blog.hu). A szerző neve virtuális álnév, mely csak ritkán egyezik meg a valódi névvel, általában a blog tartalmára utaló, vagy hangulatát tükröző nicknév, ami ezáltal a mű részének tekinthető.

A blogok is dátumozott fejezetekre tagolódnak, melyek rendelkezhetnek címmel, a bejegyzések gyakran olvashatóak önállóan, a többitől függetlenül. Tehát nem mindegyik blogbejegyzést kapcsolja lineárisan követhető logikai viszony a többihez, nem egy esetben ezek a bejegyzések eltérő műfajúak, hangvételűek is. A blog tehát posztonként arculatot válthat. Jó példa erre Együgyű blogja (http://egyugyu.freeblog.hu), amely nagyrészt a mindennapok közömbös hangvételű, tárgyilagos leírásából és a blogger személyes érdeklődési körébe tartozó technikai jellegű problémák megoldásainak levezetéséből áll. Ezt csak ritkán szakítja meg egy-egy személyes élmény vagy emlékkép, amelyek egyedi látásmódról, érzékenységről tanúskodnak, és ezáltal kiszínezik a bloggerről folyamatosan alakuló képet:

„Vasárnap délelőtt

Állok a tükör előtt, a borotva halkan serceg, nézem a habot. Eszembe jut, hogy vasárnap délelőtt, és négyszögletes a tükör. Nagyapám leveszi a szobában a falról, kiviszi a konyhába. Addigra már gőzöl a nagy szürke bádogfazékban a víz. Leveszi a sparheltről, beönti a vajszín nagy lavórba. A lavór az egyik hokedlin, a másikon előtte nagyapám, trikóban. Kipakolva a négyszögletes tükör, a tömb timsó, a pamacs, a borotva, a penge. Nagyapa habot csinál. Trikóra vetkőzik, és a pamaccsal behabozza az arcát. A trikója szövete hosszában bordás, fehér. Választ egy pengét a dobozból. Kicsomagolja a papírból, beteszi a borotvába, rácsavarja a nyelét. Furcsa alakja van a pengének, kicsit hegedűre emlékeztet. Aztán bal kezével meghúzza a bőrt, jobbal nekilát borotválni. Hangosan serceg az őszes, drótkemény borosta. Csöndben téblábolok, nézem, ahogy belepi a pára a tükröt. Nagyapa itt-ott megvágta magát. Timsót tesz a vérzésre, kicsit sziszeg hozzá. Félreteszi a tükröt, a pengét, elmossa a pamacsot. Megfogja a lavórt, kilottyantja a vizet az ajtó mellé. A föld felissza egy részét, a többi csordogál lefele, a tyúkudvarba. Aztán kiül a veranda mellé, a tyúkudvar kerítéséhez a padra, ahonnan látszik a kertkapu. Már elhallgatott az az utolsó ének, lassan szállingóznak az emberek a templomból. Beszélgetnek a tyúkok, halkan csörög a kutya lánca. Zörren a kapu, jön nagyanyám, kezében retikül, imakönyv és újság. Nagyapa megkapja, visszaül a padra, belemélyed. Már tudok olvasni, pár hete tanultam meg. Új ember, mondják a vastag fekete betűk az első oldalon. Nagyapa mellett fiatal cirmos dorombol a napon. Szemtelen, dagaszt, kígyózik a farka. Mikor legközelebb arra nézek, már a nyakában ül, elégedetten.” [15]

A bejegyzések változatos hosszúságúak lehetnek. A posztok esetében a blogger önkifejezésének nem szab határt semmilyen karakterlimit, mégis vannak, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, sőt törekszenek a rövid, tömör, ám annál kifejezőbb és egyedibb posztok megalkotására. Ezek a blogok stílusukkal, hangvételükkel kárpótolják az olvasót bejegyzéseinek rövidsége miatt. Jó példa erre Agnus blogja, akit a blogvilág „ezermondatos lány”-nak nevezett el blogjának ezredik posztja alkalmából. Bár gyakran valóban csupán egy-egy mondatot ír, sajátos hangvétele, utánozhatatlan stílusa miatt Agnus rendkívül népszerű, az egyik legtöbbet linkelt blogger annak ellenére, hogy oldala nem interaktív.

„most már muszáj lesz mosógépszerelőt hívnom, mint a háziasszonyok teszik a reklámokban meg a pornófilmekben. gondolom a különbség ott kezdődik, h az emberen mennyi ruha van a kötény alatt ajtónyitáskor.” [16]

„azt hiszem, vannak kifejezetten olyan szokások, amelyeket azok az anyák vesznek fel, akiknek a gyerekei más városban laknak. az én anyukám például már a tortát is kis műanyagdoboz-alakú részekre szeleteli.” [17]

„ma egyedül ültem az elméleti nyelvészet tanszéken, mikor bejött egy nő, köszönt, majd halk azta! aztaaa! kiáltások kíséretében végigtapogatta a falakat. aztán kiment.” [18]

A blog tehát valójában a bejegyzések külalakjától függetlenül a blogger életregénye, sőt képmása. Összefoglal stílust, ízlést, véleményt, élménybeszámolót, ugyanakkor interaktivitásának köszönhetően elhelyezi a bloggert egy közösségben.

A blog lehetőségei – az önkifejezés új dimenziói

A virtuális én felöltésén túl azonban egyéb jelentős tulajdonságokkal is rendelkezik a netes naplóírás, amelyek komoly vonzóerőt jelentenek a leendő bloggerek számára. Az egyik ilyen lehetőség a közösséghez való tartozás. Nemcsak a világszerte blogoló többszáz millió bloggerhez, hanem szűkebb értelemben vett blogközösségekhez, úgynevezett blogringekhez is csatlakozhat a felhasználó. Ez a hasonló témájú blogokat vezető netes ismerősök, vagy a blog témájától függetlenül csoportosuló, a való életből egymást ismerő bloggerek találkozóhelye. A szerző a blog esetében már az alkotás közben sem elszigetelt – a blogring többi tagja olvasóként, vagy társszerzőként (elitblog esetében meghívottként) az alkotás különböző stációiba is betekintést nyer, vagy a végeredményt olvashatja. A visszajelzés a blogposzt esetében azonnali. A technikának köszönhetően az üzenetküldés a weben másodpercek alatt lehetséges, így egy-egy poszt kommentelése is. Az alkotó által felvetett gondolatokat bírálni, értékelni lehet (sok blog esetében találunk ötfokozatú skálát az írás osztályzást idéző értékelésére), illetve a kapcsolódó véleményeket kommentben is eljuttathatjuk a blogra. Ez teszi lehetővé az úgynevezett blogviharok kialakulását, a nézőpontok ilyesfajta ütköztetése, a vita az irodalmi életben az irodalmi művet követő kritikai munkákat idézi, bár jóval felgyorsultabb tempóban zajlik. A virtuális közösségek ilyesfajta csoportosulásai lendületességük, a kapcsolattartás leegyszerűsödése miatt vonzóak, és szinte kikerülhetetlen velejárói a blogéletnek.

A másik, blogolás által felajánlott lehetőség az önkifejezés újabb szintre való emelése a multimedialitásnak köszönhetően. A blogok több médium ötvözetéből megszülető naplók, nem csak kizárólag szöveges részekből állhatnak, az írott tartalmat képek, videók, és hangfájlok is gazdagíthatják. Ricœur így fogalmaz: „a szöveg először is annyiban befejezetlen, hogy ’sematizált látványokat’ kínál, amelyeket az olvasó hivatott ’konkretizálni’; s ezen a kifejezésen azt a képzelőtevékenységet kell érteni, amellyel az olvasó igyekszik maga elé állítani a szövegben megjelenített szereplőket és eseményeket.” [19] A blog a sematizált látványhoz képest komplexebb élményegyüttest kínál a blog olvasójának (aki olvasóvá, nézővé és hallgatóvá is válik).

Már maga a blog külseje is a blogger üzenetének része. A sablon (a képernyőn megjelenő, a bejegyzéseket magába foglaló képes, esetleg zenés dizájn) sokat elárul egy blog hangulatáról, tartalmáról, összejátszhat azzal, vagy kiegészítheti, mint annak állandó illusztrációja.

Természetesen a multimedialitást kihasználva számos blog alig vagy egyáltalán nem kommunikál szövegesen – letették egy médium mellett a voksukat, és azon keresztül kommunikálnak olvasóikkal, látogatóikkal. Így alakultak ki a videoblogok (vlogok), a fotóblogok, illetve a zenei blogok vagy podcastok. Tehát a blogolás azok számára is lehetőség, akik nem a szavak, inkább a képek vagy zenék emberei.

Ezekben a blogokban is megtalálhatóak a szubjektivitás különböző szintjei: a saját képek és zenék megosztása sokkal személyesebb hangvételű, mint egy gyűjtemény darabjait közzétenni. Saját képeiből válogat a Tapétaragasztó nevű blog gazdája, aki zenei aláfestéssel teszi teljesebbé a vizuális élményt. (http://tapetaragaszto.freeblog.hu)

A Just a soundtrack to a life nevű blog már címében is kifejezi célját: a blogger minden napjához egy ahhoz illő zeneszámot rendel. (http://maizene.freeblog.hu)

Videoblogjával hatalmas népszerűségre tett szert egy amerikai lány, Justine Ezarik, aki videoblogjával valóságos vlogos hírességgé vált. Videóiban közéleti híreket kommentál, beszámol a vele történt eseményekről, illetve saját készítésű klipeket oszt meg. (http://ijustine.com/)

A blog jövője

A virtuális és a hagyományos, papíralapú irodalom tehát elindultak egy közös úton. Hová vezethet ez az út? A blog által felkínált lehetőségek hatással lehetnek az irodalmi élet további alakulására. A webnapló, mely már most is internetes műfaj, a kommunikáció gyorsasága, az olvasói visszajelzések folyamatos alakító szerepe és a blogforma útnak indíthatnak egy olyan virtuális regényműfajt, mely a blogformához igazodva folytatásban, az olvasók kívánsága szerint szőve cselekményét rendszeresen publikálná fejezeteit, cselekményét.

A blog emellett a hagyományos irodalom egyenrangú irodalmi terévé nőheti ki magát, hiszen a virtuális közösségek anonimitásnak tulajdonítható merész őszintesége, a visszajelzések gyorsasága, a kommunikáció és a tartalmak megosztásának leegyszerűsödése már elindították ezt a folyamatot. Az internet emellett nemcsak új irodalmi színteret és közösségeket adhat, hanem új irodalmat is, új műfajokat, amelyek a technikai világ fejlődéséhez igazodnak. Az egyik legújabb vonulat a mikroblognak is tekinthető Tweet, azaz Turulcsirip, amely a beírható poszt hosszúságát 140 karakterben szabja meg.

Az internet a fórumok, a blogok és a kommentelés lehetősége által globális szólásszabadságot adott közönségének, mely arra sarkallja a felhasználókat, hogy kósza kommentelők, véleménynyilvánítók helyett az események szerves részesei, irányítói legyenek. Gondoljunk Irán esetére, ahol a jogfosztott irániak a blogszférához fordultak, s azt az ellenállás, a tiltakozás első számú médiumává választották – Irán 2003-ban a világon elsőként börtönzött be bloggert annak internetes tevékenysége miatt.

Mindez nemcsak a gazdasági és politikai életben, hanem az irodalomban is végbemenő folyamat. Az irodalmi élet színtere áthelyeződik egy globálisabb, könnyebben elérhető, rugalmasabban változó, népesebb és népszerűbb közegbe, ahol a kommunikáció, a közösségi élet valós időben történik. Nem véletlen, hogy számos, eddig papíralapú irodalmi szöveget publikált szerző fedezte fel az internetben rejlő lehetőségeket, és a már-már általánossá vált weboldalak mellett saját blogot is üzemeltet, ahol irodalmi munkásságáról tájékoztatja közönségét, megosztja cikkeit, műveit és kapcsolatot tart olvasóival.

A további fejlődés révén a merész technikai vívmányok talán egyszer eljutnak oda, hogy külsőségekben is összemossák a könyvalapú irodalmat a virtuálissal: megjelenhetnek a könyv alakú, lapozható monitorok, vagy a monitor alakú, interaktív könyvek. Mindenesetre a két irodalmi világ összeolvadása elkezdődött, és hamarosan nem lesz értelme megkülönböztetni egyiket a másiktól.



[1]              Paul Ricœur, A narratív azonosság = Narratívák 5., Narratív pszichológia, szerk. László János és Thomka Beáta, Kijárat Kiadó, Bp., 2001, 20.

[2]              Philippe Lejeune, Le Moi électronique, http://www.autopacte.org/Cher-%E9cran.html (utolsó letöltés: 2010.12.07.)

[3]              Ricœur, i. m., 18.

[4]              Lejeune, i. m.

[5]              Ricœur, i.m., 23.

[6]              Uo., 24.

[7]              Lejeune, i. m.

[8]              Ricœur, i.m., 21.

[9]              Uo., 18.

[10]             Uo.

[13]             Philippe Lejeune, Az önéletírás meghatározása, Helikon, 2002/3, 272–285.

[14]             Henry Farrell – Daniel W. Drezner, The Power and Politics of Blogs, http://www.danieldrezner.com/research/blogpaperfinal.pdf, 21. (utolsó letöltés: 2010.12.07.)

[19]             Paul Ricœur, A szöveg világa és az olvasó világa Narratívák 2., Történet és fikció., szerk. Thomka Beáta és László János, Kijárat Kiadó, Bp., 1998, 24.


A Vörös Postakocsi, 2011/nyár