Színház
Szimfóniából dodekafónia
Kósa Zsuzsanna
A dodekafónia a huszadik század zenei irányzata,
és jellemző rá, hogy az összes hang egyenlő,
egyiknek sincs megkülönböztetett szerepe,
egymás után hangzanak el, mindenféle dallam,
harmónia, vagy ritmus összetartozása nélkül.
Bár a struktúrája hihetetlenül aprólékosan kidolgozott,
a formai szigora olyan elvont, hogy a hallgatóság sokszor képtelen
megérteni, számára csak kaotikus szervezetlenséget jelent.
A kortárs zenéről megoszlanak a vélemények. Többen zsákutcának tekintik, mások szerint, amit e fogalom takar, mára már nem is létezik, kevésbé lesarkítva azonban mégiscsak része a kortárs összművészet ama bizonyos univerzumának, melybe akarva-akaratlanul folyton belebotlunk, s mint ilyenről beszélnünk kell. Philip Ball nemrég megjelent könyvében (The Music Instinct, London, The Bodley Head, 2010), melyben a kortárs zene agyunk általi befogadhatóságát kutatja, így ír az atonális irányzat egyik kiemelkedő képviselőjének művészetéről: „Zenéje töredezetté vált, ami megnehezíti az agy számára, hogy megértse a mű szerkezetét. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt a zenét lehetetlenség hallgatni, csupán nehezebb az átlagosnál.”
Hasonló gondolatokkal a fejemben igyekeztem, majd három óra után, szemlélője maradni a kabátokért való tülekedésnek, bízva abban, hogy a megérkezéskor fogadó rántott hús szaga nem járta át őket Örkény Tóték című darabjának bemutatása után a debreceni Víg Kamaraszínház “mélyében”. A beregszászi társulat hosszú ideje játssza ezt a darabot Vidnyánszky Attila rendezésében, így időszerű lehet a kérdés: vajon hogyan határozzák meg Örkény mai recepcióját?
Az érkezésünkkor elénk táruló színpadi kép már a kezdés előtt „benépesül”, Tóthné konyhai tevékenykedése egészen otthonosan hatna, azonban az átható olajszag könnyen más irányba tereli a figyelmet, ki-ki saját döntése alapján éhezhet vagy émelyeghet. A színészek lassanként megjelennek a színen, de láthatóan még nem kezdődik el, akár egy szimfonikus zenekar hangolása, mikor valamennyien a karmesterre várunk. Aki nem is sokat várat magára, ezúttal postásként biciklin érkezik és ha nem is intéssel, de mindenképp jól láthatóan megindítja a darabot.
Az auditív elemek erőteljes hangsúlya vitathatatlan. A szereplők mind „olvashatók” a zene „nyelve” felől, színre lépésük egy-egy zenei előadásmódot jelenít meg. A postás allegro (vidáman, élénken) kezdése után Tót úr adagio (kényelmesen, lassan) tempóját láthatjuk-hallhatjuk, melyre folytonosan válaszol Tótné naturalmente (természetesen) észjárása. Az őrnagy fortepiano (erős hangmegütés, majd hirtelen lehalkítás) megjelenésével érezhetően gyorsul az előadás ritmusa, s a hangzást a női szereplők árnyalják: míg Ágika kislányos andante (andalogva) rajongása belesimul a szólamba, addig Gizi Gézáné frivolo (könnyelmű, kihívó) nőiségének vibrálása színesíti a dallamot. A finoman, de folytonosan váltakozó előadásmódok mellett, a háttérben egy állandó szólam is jelen van, amely narrante (elbeszélve, recitatívszerűen) adja tudtunkra, hogy mi történik a fronton, az országban, a háborúban. A „hangszer”, amit segítségül hív, egy mikrofon a színpad bal oldalán, a semmiből lóg be, szinte észrevétlen, mégis pontosan tudjuk, hogy ott van, és folyamatosan elbeszéli a borzalmakat. A mögötte lévő üres tér, ahol időről időre felvonulnak vagy masíroznak, felerősíti ezt a hangot. A dráma írott világában alig érezhető kontextus hangsúlyossá tétele a darabban, kiemeli a család mikrovilágán belül történő erőszakot.
Kétségkívül az előadás nagyjelenete a dobozolás éjszakája. A fokozatosan előkészített „merénylet” elsöprő erővel hat a színpadon. Érezhető a legapróbb részletekig terjedő figyelem és koncentráció. Észrevétlenül gyorsul fel az előadás tempója a margóvágó előtérbe kerülésével, és amint Tót, feladva elveit, beül a helyére a sorban, létrejön a tökéletes kompozíció, maga a szimfónia. Mind a látvány, mind a hanghatás összhangot közvetít, és ha itt a néző pár pillanatra becsukja a szemét, akkor valóban kortárs zeneművet hall. Zajok, éles, fülsértő hangok, a margóvágó ütemes csattanása, a mikrofonnál állnak, a színpad elsötétítve, csak az a penge van megvilágítva, ezernyi különböző kellemetlen hang szól egyszerre, és mégis valami borzasztó harmóniává áll össze a hang. Összetett látványelem Tóték hármasa a színpad közepén: a pad hullámzó mozgása ritmust visz a zenébe, ugyanakkor arctalanságuk (a zseniálisan megoldott háttal ülés következtében) legitimálja az eluralkodó káoszt.
Idáig tökéletesen elégedettek lehetnek a kortárs zene, és ilyen értelemben az ezt színre vivő darab pártolói, azonban itt hirtelen vége szakad a szimfóniának. Olyannyira, hogy hazafelé menet a néző már képtelen felidézni, hogy ezután mi is történt pontosan a színpadon, ami azért kár, hiszen most járunk körülbelül a darab felénél. A nagy hatású élmény után, ahol díszleteket szaggatnak el és világok dőlnek össze, a színészek a nézők előtt a legnagyobb lelki nyugalommal összetakarítanak, elindul újra a főzés, és mintha mi sem történt volna, mindenki teszi a dolgát a színen, csak sokkal kevesebb színnel. A bal oldali üres téren egy rögtönzött „majális” veszi kezdetét, söröznek és dohányoznak, míg a túloldalon az őrnagy szinte teljesen belesimul a család életébe. A központi figura mintegy eltűnik, és innentől kezdve nem találunk fókuszpontot, csupán szemlélői lehetünk egy egyre rendezetlenebb képnek.
A széteső darabot nézve eltöprenghetünk, hogy ez a háború hatását teszi-e kérdéssé, vagy a jelen állapotát, de nézőként elsődlegesen e nehezen befogadható szervezetlenség hatása alá kerülünk, egyre nagyobb késztetést érezve arra, hogy mi magunk üssük agyon az őrnagyot.
Visszatérve lezárásként a kortárs zene befogadhatóságának kérdésére, úgy gondolom, e darab bizonyos párhuzamokat mutathat vele. Jóllehet, analógiánkat kísérletek nem támasztják alá, mégis talán okkal mondhatom, hogy a mű töredezetté válása megnehezíti az agy számára, hogy megértse annak szerkezetét, de ez persze nem azt jelenti, hogy lehetetlenség befogadni, „csupán nehezebb az átlagosnál”.
A Vörös Postakocsi 2011/nyár
Karádi Zsolt: 
Szamkó Eszter: 
Karcagi Klára: 
Liktor Eszter: 
A 2010-ben elhunyt művész, Botond: A Vacsora/Das Abendmahl című műcsoportja utoljára május 26-án látható. A kiállítás zárónapján – reflektálván arra, hogy maga a művész számos inspirációt merített a könyvekből, az irodalomból – arra kértek négy írót és költőt, Bartis Attilát, Borbély Szilárdot, Csobánka Zsuzsát és Győrffy Ákost, hogy merítsenek ők inspirációt a kiállított alkotásokból és az így született szövegeket olvassák fel a tárlat terében.
Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka c. könyvében így ír Kosztolányi Dezsőről: „Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat.” A pályázatra beküldött prózai írások Kosztolányi fent megfogalmazott szellemében készüljenek. 
Térey János, a kötet szerzője, Csobánka Zsuzsa költő, író és magyartanár, illetve Vári György, újságíró és irodalomtörténész beszélgetnek a Könyvfesztiválra megjelent esszékötetről 17.00-tól
A Deák Ferenc Akadémia Közhasznú Egyesület történelmi előadás sorozata 2012. május 17-én csütörtökön 17.00-kor kezdődik. A magyar történelem meghatározó alakjai című sorozat C.Tóth Norbert előadásával indul Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437)
A Romkert Kiállítóterem fotópályázata az „Öntudatlan Örökkévalóság” programsorozat keretében amatőr fotósoknak. A képeket zsűri díjazza, de kiosztásra kerül egy közönség díj is. A beérkezett pályaművekre a Romkert Kiállítóterem és Kávéház facebook oldalán lehet szavazni. A szavazásra időtartama: 2012. május 10- június 10. 
Az ELTE-BTK Trauma és Gender Kutatócsoportja által meghirdetett konferencia célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az interdiszciplináris irodalom- és kultúratudományi nézőpont fontosságára, mely a trauma- és genderkutatás eddigi eredményeit mozgósítva képes felismerni a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának jelentőségét a traumatikus tapasztalatok értelmezésében, illetve, hogy ez a megközelítési mód egyes szépirodalmi művek kapcsán elkerülhetetlen elemzési szempont.
Nyíregyháza lesz a vers fővárosa 2012. október 9. és 14-e között. A Móricz Zsigmond Színház ad otthont a 14. Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztiválnak – jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke és Tasnádi Csaba, a színház igazgatója. Társulatok, egyéni előadók, zenekarok és filmesek június 15-ig nevezhetnek a rangos seregszemle versenyprogramjába.
A debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában az eredetileg tervezett május 4-e helyett technikai okok miatt május 19-én kerül sor a Jászai című darab ősbemutatójára. A darabot Jászai Mari naplóiból és Borbély Szilárd "A nagy Jászai" című drámájából Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert rendezte.
Friss lapszámunk Útirányul A régi Nyíregyházát tűzi ki: Kujbusné Mecsei Éva Múltbéli kapcsolatok c. tanulmányában Nyíregyháza 1753 és 1848 közötti kapcsolatairól ír, Galambos Sándor pedig a dualizmus kori Nyíregyházáról közöl tanulmányt. A Fogadó rovatunk a mai Nyíregyháza köztereivel foglalkozik: előbb Onder Csaba kérdezi Simon László talajvédelmi kutatót a Kossuth téri fákról, majd Gucsa Magdolna írását olvashatják az Életfáról. Gyaloggalopp rovatunkban Kulcsár Attila értekezik Nyíregyháza múltjáról és jelenétől a városfejlesztés tükrében, de Forspont rovatunk -- melynek alcíme ezúttal Iskolapéldák -- első tanulmánya is a városhoz kötődik még: Kedves Júlia Nemzetiség és nyelvhasználat a nyíregyházi evangélikus népiskolában (1876-1910) címmel közöl tanulmányt - valamint még sok minden mást. Immár letölthető pdf-formátumban is!