Kritika a Csokonai Színház Tóték-előadásáról 2011/nyári lapszámunkból
Örkény István: Tóték, rendezte Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház produkciója, 2011. március 21., Debrecen, Víg Kamara


A dodekafónia a huszadik század zenei irányzata,
és jellemző rá, hogy az összes hang egyenlő,
egyiknek sincs megkülönböztetett szerepe,
egymás után hangzanak el, mindenféle dallam,
harmónia, vagy ritmus összetartozása nélkül.
Bár a struktúrája hihetetlenül aprólékosan kidolgozott,
a formai szigora olyan elvont, hogy a hallgatóság sokszor képtelen
megérteni, számára csak kaotikus szervezetlenséget jelent.

A kortárs zenéről megoszlanak a vélemények. Többen zsákutcának tekintik, mások szerint, amit e fogalom takar, mára már nem is létezik, kevésbé lesarkítva azonban mégiscsak része a kortárs összművészet ama bizonyos univerzumának, melybe akarva-akaratlanul folyton belebotlunk, s mint ilyenről beszélnünk kell. Philip Ball nemrég megjelent könyvében (The Music Instinct, London, The Bodley Head, 2010), melyben a kortárs zene agyunk általi befogadhatóságát kutatja, így ír az atonális irányzat egyik kiemelkedő képviselőjének művészetéről: „Zenéje töredezetté vált, ami megnehezíti az agy számára, hogy megértse a mű szerkezetét. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt a zenét lehetetlenség hallgatni, csupán nehezebb az átlagosnál.”

Hasonló gondolatokkal a fejemben igyekeztem, majd három óra után, szemlélője maradni a kabátokért való tülekedésnek, bízva abban, hogy a megérkezéskor fogadó rántott hús szaga nem járta át őket Örkény Tóték című darabjának bemutatása után a debreceni Víg Kamaraszínház “mélyében”. A beregszászi társulat hosszú ideje játssza ezt a darabot Vidnyánszky Attila rendezésében, így időszerű lehet a kérdés: vajon hogyan határozzák meg Örkény mai recepcióját?

Az érkezésünkkor elénk táruló színpadi kép már a kezdés előtt „benépesül”, Tóthné konyhai tevékenykedése egészen otthonosan hatna, azonban az átható olajszag könnyen más irányba tereli a figyelmet, ki-ki saját döntése alapján éhezhet vagy émelyeghet. A színészek lassanként megjelennek a színen, de láthatóan még nem kezdődik el, akár egy szimfonikus zenekar hangolása, mikor valamennyien a karmesterre várunk. Aki nem is sokat várat magára, ezúttal postásként biciklin érkezik és ha nem is intéssel, de mindenképp jól láthatóan megindítja a darabot.

Az auditív elemek erőteljes hangsúlya vitathatatlan. A szereplők mind „olvashatók” a zene „nyelve” felől, színre lépésük egy-egy zenei előadásmódot jelenít meg. A postás allegro (vidáman, élénken) kezdése után Tót úr adagio (kényelmesen, lassan) tempóját láthatjuk-hallhatjuk, melyre folytonosan válaszol Tótné naturalmente (természetesen) észjárása. Az őrnagy fortepiano (erős hangmegütés, majd hirtelen lehalkítás) megjelenésével érezhetően gyorsul az előadás ritmusa, s a hangzást a női szereplők árnyalják: míg Ágika kislányos andante (andalogva) rajongása belesimul a szólamba, addig Gizi Gézáné frivolo (könnyelmű, kihívó) nőiségének vibrálása színesíti a dallamot. A finoman, de folytonosan váltakozó előadásmódok mellett, a háttérben egy állandó szólam is jelen van, amely narrante (elbeszélve, recitatívszerűen) adja tudtunkra, hogy mi történik a fronton, az országban, a háborúban. A „hangszer”, amit segítségül hív, egy mikrofon a színpad bal oldalán, a semmiből lóg be, szinte észrevétlen, mégis pontosan tudjuk, hogy ott van, és folyamatosan elbeszéli a borzalmakat. A mögötte lévő üres tér, ahol időről időre felvonulnak vagy masíroznak, felerősíti ezt a hangot. A dráma írott világában alig érezhető kontextus hangsúlyossá tétele a darabban, kiemeli a család mikrovilágán belül történő erőszakot.

Kétségkívül az előadás nagyjelenete a dobozolás éjszakája. A fokozatosan előkészített „merénylet” elsöprő erővel hat a színpadon. Érezhető a legapróbb részletekig terjedő figyelem és koncentráció. Észrevétlenül gyorsul fel az előadás tempója a margóvágó előtérbe kerülésével, és amint Tót, feladva elveit, beül a helyére a sorban, létrejön a tökéletes kompozíció, maga a szimfónia. Mind a látvány, mind a hanghatás összhangot közvetít, és ha itt a néző pár pillanatra becsukja a szemét, akkor valóban kortárs zeneművet hall. Zajok, éles, fülsértő hangok, a margóvágó ütemes csattanása, a mikrofonnál állnak, a színpad elsötétítve, csak az a penge van megvilágítva, ezernyi különböző kellemetlen hang szól egyszerre, és mégis valami borzasztó harmóniává áll össze a hang. Összetett látványelem Tóték hármasa a színpad közepén: a pad hullámzó mozgása ritmust visz a zenébe, ugyanakkor arctalanságuk (a zseniálisan megoldott háttal ülés következtében) legitimálja az eluralkodó káoszt.

Idáig tökéletesen elégedettek lehetnek a kortárs zene, és ilyen értelemben az ezt színre vivő darab pártolói, azonban itt hirtelen vége szakad a szimfóniának. Olyannyira, hogy hazafelé menet a néző már képtelen felidézni, hogy ezután mi is történt pontosan a színpadon, ami azért kár, hiszen most járunk körülbelül a darab felénél. A nagy hatású élmény után, ahol díszleteket szaggatnak el és világok dőlnek össze, a színészek a nézők előtt a legnagyobb lelki nyugalommal összetakarítanak, elindul újra a főzés, és mintha mi sem történt volna, mindenki teszi a dolgát a színen, csak sokkal kevesebb színnel. A bal oldali üres téren egy rögtönzött „majális” veszi kezdetét, söröznek és dohányoznak, míg a túloldalon az őrnagy szinte teljesen belesimul a család életébe. A központi figura mintegy eltűnik, és innentől kezdve nem találunk fókuszpontot, csupán szemlélői lehetünk egy egyre rendezetlenebb képnek.

A széteső darabot nézve eltöprenghetünk, hogy ez a háború hatását teszi-e kérdéssé, vagy a jelen állapotát, de nézőként elsődlegesen e nehezen befogadható szervezetlenség hatása alá kerülünk, egyre nagyobb késztetést érezve arra, hogy mi magunk üssük agyon az őrnagyot.

Visszatérve lezárásként a kortárs zene befogadhatóságának kérdésére, úgy gondolom, e darab bizonyos párhuzamokat mutathat vele. Jóllehet, analógiánkat kísérletek nem támasztják alá, mégis talán okkal mondhatom, hogy a mű töredezetté válása megnehezíti az agy számára, hogy megértse annak szerkezetét, de ez persze nem azt jelenti, hogy lehetetlenség befogadni, „csupán nehezebb az átlagosnál”.

A Vörös Postakocsi 2011/nyár