Próza 2011/nyári számunkból

Az utána következő srácokhoz meg ő nem. Észrevétlenül lett belőle vetkőztetősbaba, belakta a kis lakását, szenvedélyesen kísérletezett a konyhában egyedül is, profin szerelt már WC-tartályt és nyomott sziloplasztot, reggelente maximum annyit kért a magas, izmos és barnáktól, hogy lefelé menet vigyék már magukkal a szemetet. Csak egy idő után vette észre, hogy egyre jobban hullik a haja.

Muszáj belakni még egy szállodai szobát is. Bárhova utazott, minden polcra rakott valamit, nem maradt üresen fiók – ez eleinte vicces volt, elutazáskor kevésbé, főleg, mikor e-mailen kellett magyarázkodni a francia recepciósnak, hogy a kiskomód második fiókjában hagyott, csúszásgátló pontokkal ellátott meleg, nyuszifüles vastag zokni igenis nélkülözhetetlen, és minden postaköltséget megér, hogy visszakerüljön hozzá. Most is épp azt kereste, hogy a kisasztal melyik részébe süllyeszthette a kis dobozt, amiben a gyöngyfülbevaló lapult.

Olyan volt az a fehér kis gömb, mint amilyet hetedik születésnapjára kapott a nagy, fésülhető, sminkelhető babafejhez kiegészítőnek. A sminkkészlet zsíros volt és ízléstelen színű, ráadásul szinte alig letakarítható, de az a klipsz valahogy gagyiságában is tetszett neki, érdekesen csillogott rajta a fény, sajnos nem tudta hordani, mert az ő fülét szorította. Abban a gyerekszobában állt egy szekrénysor is, aminek a sarokeleme valójában egy többemeletes lakás volt. Ott élt Barbie, akit nem így hívtak. Arra nem emlékezett hogyan, de úgy biztosan nem. Szőke volt és kommersz, az idő nem fogott rajta. Az örökös öltöztetéstől csak kicsit hullott a haja. Egy nappali, gardrób, meg egy fullos konyha járt neki, és egy emeletnyi gyerekszoba a két kislányának – ők voltak a kedvencek, egy kis vörös-szeplős meg egy szőke, kis gödröcskés arcú. A konyhában sült a műanyag grillcsirke, el lehetett mosogatni az evőeszközöket, a kislányoknak tömérdek ruhájuk volt a szekrényekben, a matrózos állt a legjobban a kis vörösnek.

A szülők vettek neki Kent is, magas volt, izmos, barna, és tökéletesen unalmas. Remekül feszült rajta a hátul tépőzáras szmoking, mégis, idejét nagyrészt a sportkocsijába száműzve töltötte a legalsó elem kiöblösödő részében, ami kiválóan alkalmas volt garázsnak.

Nem tudta hova kerültek ezek a játékok, amikor érettségi előtt költöztek, már nem mentek a másik házba velük, a szülei biztos odaadták valamelyik rokon kislánynak. A kis vörösért kár, később sokáig sajnálta, hogy hagyta elkeveredni, olyan senkinek sem volt az osztályban, de még a suliban sem, apa vette neki a dolláros boltban.

Ő bezzeg hogy utálta később a matrózblúzt, kötelező volt a gimiben, biztosan az ő vörös hajához is jól állt a sötétkék gallér, de ezzel nemigen foglalkozott. Vagy fel sem vette –mindig kamuzott valamit az osztályfőnöknek, hogy leborította indulás előtt kakaóval, meg ilyesmiket – vagy a legrövidebb időn belül tépte le magáról. Szalagavatón is alig, hogy rátűzték azt a kis kék bársonydarabot, meghallgatta a beszédeket arról, hogy most kezdődik az élet, meg a feladatok hosszú sora, kicsit hüledezett az osztálytársak hüppögésén és a már akkor foszló szalag felett érzett büszkeségükön, és már ment is átöltözni. Élete első estélyije egyszerre volt decens és dögös, épp rá szabták, senkinek sem volt ilyen. Mondjuk olyan kísérője sem sokaknak, akinek harminc centi lógott ki a csupasz karjából az öltöny felcsúszott ujja fölött, bár ez nem sokszor derült ki, ugyanis ekkor vált egyértelművé, hogy fél méterrel magasabb partnerrel nem lehet csak úgy elegánsan siklani a parketten, hogy ne mindenki rajtuk röhögjön. A bál további részében inkább letámasztotta az alagsori büfében. A fiú Csőrikés nyakkendője különben sem passzolt a ruhájához.

Az utána következő srácokhoz meg ő nem. Észrevétlenül lett belőle vetkőztetősbaba, belakta a kis lakását, szenvedélyesen kísérletezett a konyhában egyedül is, profin szerelt már WC-tartályt és nyomott sziloplasztot, reggelente maximum annyit kért a magas, izmos és barnáktól, hogy lefelé menet vigyék már magukkal a szemetet. Csak egy idő után vette észre, hogy egyre jobban hullik a haja.

Most meg nézi az arcát, azt, ahogy a kis gyöngy a fülében beolvad a fürtök közé. Megigazítja a ruháját, hogy a mell alatti vágás a helyére kerüljön, s az aláomló selyem jól takarja a már árulkodó gömbölyödést.

A vonósnégyes belekezdett a Heroba, ez a jel arra, hogy induljon lefelé, ahol már várja az, aki mellé magas sarkút nem tanácsos venni, de akár mamuszban is keringőzik vele a fürdőszoba közepén, vasárnap reggel, remek palacsintát süt, füvet vág, sohasem venne fel rajzfilmhősös nyakkendőt, és olyan gödröcskék vannak a szeplős arcán, amikor nevet, amelyeknek mását már a 3D-s felvételeken is lehetett látni. Kell több?

A Vörös Postakocsi 2011/nyár