Kritika Máté Angi mesekönyvéről csak az on line-on

“A megjelenített dolgok hatalmassága hirtelen apró emberkévé varázsolt. Mire mind a tizenkilenc mese végére jutok, teljesen gyerekké válhatok.”

Máté Angi, Volt egyszer egy, illusztrációk: Szulyovszky Sarolta, Budapest, Pagony Kiadó, 2010.

Vagyunk mi, felnőttek, vannak gyerekek és vannak mesék. S ha ezt a három dolgot ötvözzük, megszületik a modern kortárs mese gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Máté Angi nevét először a rádióban hallottam, majd a délutáni kávémat kortyolva a netem böngésztem könyve után, végül pedig mosolyogva lapoztam fel a kötetet. Egy közepes méretű narancssárga-téglavörös borítójú könyv, rajta egy kislány nagy pitypanggal. A könyv pedig Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyve, Szulyovszky Sarolta illusztrációival. Az írónő – aki civilben óvónő és Kolozsváron él – számos díjat nyert már alkotásaival. Többek között a Volt egyszer egy könyvéért Aranyvackor díjat is 2009-ben.

Nap mint nap olvasunk: újságot, friss híreket a hírportálokon, szakirodalmat, szépirodalmat, verset, regényt, mesét. Könyvet olvasni jó! – sokszor halljuk ezt a mondatot, bár manapság szerintem egyre kevesebben fognak a kezükbe könyvet. Ha mégis, akkor a kevés, ámbár szabad pillanatok gazdaságos kihasználására törekedve néhány oldalt azért képesek vagyunk átlapozni. Na éppen ezt az átlapozást felejthetjük el Máté Angi könyvével kapcsolatban., hiszen ez a könyv nehezen enged el. Először eltűnődtem. A mesekönyv gyerekeknek szól, úgy gondoltam, legyen azért vaskosabb, hiszen a gyerek figyelmét nem tudjuk lekötni rövid történetekkel. Aztán belelapoztam, s újra meg kellett cáfolni magam. A könyv feltárult előttem: nem olvastam még el egyetlen mesét sem belőle, mégis átszellemültem már csak az illusztrációk láttán. Nagyon. A megjelenített dolgok hatalmassága hirtelen apró emberkévé varázsolt. Mire mind a tizenkilenc mese végére jutok, teljesen gyerekké válhatok.

A mesék világa a varázslatos világok egyike, amit az ember képes létrehozni. A mese, mondhatni, ősidők óta jelen van a civilizációk történetében. Nemcsak egyszerűen a szórakozást jelentette, és talán jelenti még mind a mai napig, hanem a szocializációt, a félelmek és az örömök megismerését, a fantázia megnyitását az ismeretlen világok felé. Az ember gyerekként hall meséket, majd az első olvasási élményeit is azok jelentik. Aztán megváltozik, már nem érdeklik a mesék mindaddig, míg ő maga is szülővé nem válik. A mesélések alapját a “nagyok” a saját, hozott emlékanyagukból állítják fel, de ki is találnak, vagy egyszerűen igényes, tetszetős meséskönyvekből mesélhetnek, mint az írónőé.

Az Angi óvó néni könyvében olvasható tizenkilenc mesét óvodásai már jól ismerik, ám azok publikussá válásával bővülhet a közösség felnőttek és gyermekek irányába egyaránt. Meséi kortárs mesék. Alkotásainak hősei nem archaikus mesehősök, hanem a mindennapi világunkat ábrázolják, de talán a gyerekeket gyerekként legjobban foglalkoztató elemek elevenednek meg bennük. A szerző saját elmondása szerint rálép arra az ösvényre, amelyet olyan elődök biztosítottak, mint Nemes Nagy Ágnes, Kovács András Ferenc vagy éppen Szijj Ferenc. Meséiben a gyerekek világát alakító tényezők kelnek életre. A kis sün, aki a tüskéi miatt muszogott, és aki a történet végére önfeledten leppentett tovább. A nagyfejű hosszú pillájú béka, aki a vízbuborékokból szeretett volna magának csodakalárist. A bánatos alagút, aki szerette volna, ha egyszer nem rohannak át rajta a vonatok, hanem lassítanának és intéznének hozzá néhány jó szót. De a vonatok egyre csak zirrentek tovább és tovább, magára hagyva a bánatos alagutat. Az állatok mellett az időjárás és az évszakok is megelevenednek. A nagypocakos Nyár hosszú bajszával mindenfelé meleget varázsolt. A Hideg bácsi, aki a város piacán próbálta meg eladni áruit, s akitől soha senki nem vett csak egy kicsi toporgást sem, semmi didergést, vagy vacogást

A gyerek életéhez hozzátartozik a betegség, a félelem vagy éppenséggel a tej. Így Máté Angi megteremtette a háromlábú Láz bácsit, aki a prüsszögő, szörtyögő lakásokat kutatta nagy kofferjával; a mákgubóban élő Sötétséget, aki kékes-lilák, lilás-kékeket varrt, s azzal terítette be a világot, ha útnak indult. A tejet, aki folyton aludni szeretett volna napközben, mert éjszaka a Tejúton száguldozott.

A mesék sora itt nem ér véget, akár fel is sorolhatnám mind a tizenkilenc mesét, de akkor elvenném az olvasás és talán az egyéni befogadás számtalan lehetőségét. A mesék ugyanis hatalmas élményvilágot biztosítanak az olvasónak és a befogadónak egyaránt. A bennük fellelhető hangutánzó- és hangulatfestő szavak szinte megelevenítik előttünk az ábrázolt figurákat. Az illusztráció pedig mindezt tovább mélyíti: olyan naggyá varázsolja az egyes szereplőket, hogy az olvasó és a gyerek egy szintre kerül. A gyerekek hiszik, a felnőttek pedig újra elhiszik a történeteket. Egyfajta szerepjáték bontakozik ki az által, hogy hogyan mutatja be az író az egyes figurákat, s az olvasó egyszerre csak azt veszi észre, hogy felöltve ezeket az alakokat, mindegyiknek sajátos hangot kölcsönöz, ahogyan brummogó, álmodozó vagy éppen mélységesen vigasztaló hangot kölcsönöz a mesének magában vagy éppen felolvasás közben. Rácsodálkozik ő maga is, hogy bizony a mesének még ma is van ereje.

A könyvben minden egyes történet egy külön világ. Minden egyes történetnek más a színe, ahogy a kötetet lapozgatjuk. Minden bemutatott élmény, dolog megtestesül, melyet a kiváló illusztráció még szemléletesebbé formál. Fontos szerep jut a színeknek, ami az olvasónak segítséget nyújt az olvasott világ feltárására, de segítséget nyújt a gyerekeknek is az elképzeléshez. Az illusztrátor olyan tipikus színeket társít az írónő által antropomorfizált dolgokhoz mint a Láz piros-vörös színe, a Félelem sötét tónusai, vagy az Alma pirossága, a Tej hófehérsége…

Máté Angi meséi felvállalják a műfaj pedagógiai, szocializációs hagyományait, de úgy, hogy nemcsak a gyermeket vezeti be a hétköznapi világ szépségeibe vagy éppen félelmeibe, hanem a felnőtt (fel)olvasónak is megmutatják, milyen lehet a világ gyerekszemmel és -nyelvvel.