Kritika Jean-Marie Gustave Le Clézio Az afrikai című regényéről 2011/nyári lapszámunkból

Bár 2008-ban Jean-Marie Gustave Le Clézio francia regényíró nem kisebb elismerést kapott, mint az irodalmi Nobel-díj, rögtönzött közvélemény-kutatást végezve biztosan nem könnyen találnánk olyan embert, aki nevét és esetleg 1-2 művét – akár csak említés szintjén – ismerné. Úgy tűnik, a szakmában kapható legnagyobb elismerés nem hozta meg számára a megérdemelt odafigyelést és hírnevet, legalábbis Magyarországon semmiképp.

Bár 2008-ban Jean-Marie Gustave Le Clézio francia regényíró nem kisebb elismerést kapott, mint az irodalmi Nobel-díj, rögtönzött közvélemény-kutatást végezve biztosan nem könnyen találnánk olyan embert, aki nevét és esetleg 1-2 művét – akár csak említés szintjén – ismerné. Úgy tűnik, a szakmában kapható legnagyobb elismerés nem hozta meg számára a megérdemelt odafigyelést és hírnevet, legalábbis Magyarországon semmiképp. Igaz, a díj odaítélését követő évben, 2009-ben nemcsak frissen megjelent regényeit, hanem a szerző korábbi műveit megjelentette az Ulpius-ház Könyvkiadó magyarul. A magyar közönség így ismerkedhetett volna meg (újra) e nagyszerű író műveivel, de erre – véleményem szerint – nem bizonyult elég fogékonynak. Már a 60-as, 70-es években is jelentek meg magyarul regényei, de azok, ha meg is érintették az olvasóközönség egy részét, régen feledésbe merültek. Talán más okokat is sejthetünk emögött – a reklám hiányát, a narráció bonyolultságát, a cselekmény hiányát –, de nem célom erre a kérdésre választ adni. Sokkal inkább arra szolgál e rövid írás, hogy világossá váljék: Le Clézio olvasása élmény lehet a magyar könyvbarátok számára is.

Az afrikai 2004-ben, tehát a Nobel-díj odaítélése előtt született, de Magyarországra csak 2009-ben jutott el, ami köszönhető egyrészt a díj hatására Le Clézio iránt szakértő körökben támadt érdeklődésnek, illetve annak is, hogy ez a regény tematikai párja a 2008-as Az éhség ünnepei címűnek, hiszen az előbbivel édesapjának, az utóbbival pedig édesanyjának állít emléket. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor itt azonos a szerzővel, hiszen önéletrajzi ihletésű írások ezek: az idő távlatában megszépült, átértékelt, de még mindig élénken felidézhető, életére nagy hatással lévő emlékek sorozata. Nem egy cselekményes, izgalmas kalandregénnyel találja tehát szembe magát az olvasó, hanem illatok, ízek, felvillanó gyermekkori képek, benyomások, érzések leírásával, amelyeket gyermekként a szerző jobban felfogott, megértett, mint a tetteket, szavakat, s máig emlékezetében tárolja azokat. Ez tette azzá, amivé lett, s hallgatag, sokszor mogorva apját is csak ezekből ismerhette és érthette meg. Ezek a benyomások maradtak meg számára, amelyekből választ keres azokra a kérdésekre, kétségekre, amelyeket édesapjának sohasem mert feltenni, amíg még lehetősége lett volna rá. A halálával elvesztette a lehetőséget, hogy hozzá intézze ezeket a kérdéseket, felépíti tehát a képét és a megpróbálja megtalálni a válaszokat a megmaradt emlékfoszlányokból, már amennyire lehetséges ez. Nehéz feladat, mert így valójában a regény központi figurája, az édesapja legalább olyan talányos alak marad, mint amilyennek gyermekkorában is látta. Aki a jólétben rá váró szolgalelkű megalkuvást feladja, s helyette önálló, de sokkal terhesebb, nehezebb munkát vállal a természet közelében, Afrikában. Afrika kietlen vidékeit kell járnia, több kilométeres körzetben orvosként helyt állni, s saját eszközeivel felvenni a versenyt a fekete kontinens természeti-társadalmi adottságaival, így például saját maga készít térképet arról a területről, ahol dolgozik. Viszont furcsa ellentmondás figyelhető meg viselkedésében: az ismeretlenekkel türelmes, segítőkész, munkájában lelkiismeretes orvos, azonban saját gyermekeivel szemben távolságtartó, hallgatag, magányos lélek. Az elmulasztott percekért, kötelességekért mégis felmentést ad a felnőtté vált gyermek, mert az idő rostáján átszűrt emlékeiből magyarázatot talál apja viselkedésére, s azt a benyomást kelti, hogy akkor is tiszteletre és csodálatra méltó szülő, számára példakép marad örökké.

Az „afrikai” tehát Afrikában élő és dolgozó orvost jelöl, aki európaiként felveszi az afrikai élet ritmusát, s hasonul az ott élőkhöz. A szerző gyermekként Nigériában élt, ezek az ott töltött gyermekkori évek meghatározóak voltak egész életére. Nem hiába idézi fel olyan élénken azokat még 64 évesen is. Az afrikai nyugodt évekkel persze szöges ellentétben állt a II. világháború szorongásokkal teli korszaka, amit még Nizzában, az Afrikába való költözés előtt a szerző is a saját bőrén érezhetett. Így a rémképek, a nélkülözés és a félelem átélése után még szebbnek tűnhettek a fekete világban töltött évek. Csodálatra méltóak azok a részek, amelyek az Afrikában megélt élményeket idézik fel, s ezzel együtt közvetve vagy közvetlenül a fekete kontinens dicséretét adják. Afrikát olyan érzéki benyomások által ismerhetjük meg, amelyeket egy gyermek élt át egy olyan világban, amely teljesen ismeretlen számára. Egy nyolcéves gyermek, aki hirtelen új környezetbe kerül, az idegen világban csakis az érzékein keresztül tájékozódhat. Felnőtt korban is sokszor élénkebben maradnak meg bennünk az ízek, az illatok, a látvány, mint az események sorozata. A szerző első élményei Afrikában az emberi testek felfedezése, az öregség látványa, a szégyentelen meztelenség elfogadása, a testén érezhető hólyagok elviselése voltak, de mindezt úgy fogta fel, mintha feltárult volna előtte az igazság. Afrika a teljes szabadságot, de az erőszakosságot is jelentette számára. Másfajta erőszak ez, mint az Európában tapasztalt háborús időszakban, hiszen a természet erőszakosságáról van szó. A viharok, a hőség, a szúnyogok támadása, az állatok üvöltése, a mezítlábas futkározások nyoma érzékekkel felfogható emlékek maradtak, olyan erőszak nyomai, amelyet elfogadott, megszokott és rövid idő után természetesnek fogadott el.

Afrika egyrészt a természetet testesíti meg, másrészt a gyarmati birodalom egyik nyúlványaként az elnyomottságot, az emberi méltóság sarokba állítását az érdekekért, a haszonért. Érdekes összehasonlítás alapja lehetne e regény: vajon a korabeli gyarmatosítást ellenző és ez a 21. századi gyarmati kritika milyen közös és eltérő vonásokat mutatna? A háttérfestésként szolgáló, a szerző saját tapasztalataiból összeálló gyarmati helyzet bemutatása valójában olyan méreteket ölt, hogy belőle valós képet alkothatunk a kolonizáció hatásairól:„A szokásos folklorisztikus képeknél is jobban emlékszem egy incidensre, ami mély nyomokat hagyott bennem. Felszálltunk egy Marakeshből Casablancába tartó autóbuszra. Egy adott pillanatban a (francia) buszsofőr dühbe gurult, durván legorombított és lelökött a buszról egy idős parasztembert, aki nyilván nem tudta kifizetni a viteldíjat. Apám mélységesen felháborodott. Kitálalt mindent, ami a bögyében volt az ország francia megszállásával kapcsolatban, mondván, hogy a megszállók minősíthetetlenül bánnak a szegényekkel, s lehetetlenné teszik, hogy az őslakosok bármilyen munkát találjanak maguknak – még buszsofőrök sem lehetnek.” (128.)

Számos ilyen kis epizód felidézéséből ismerhetjük meg a gyarmati Afrikát a 21. század tükrében. Gyermekként valószínűleg csak észlelte a szerző az őt körülvevő valóságot, csak később tudatosult benne, hogy mindez a gyarmatosítás következménye. A könyvben szereplő kommentárok már a felnőtt ember megállapításai, de a berögzült képeket a gyermek hívja elő emlékezetéből. Az Afrikát ért emberi elnyomás elleni visszafogott hangú, de nyilvánvaló felháborodás erőssége arra enged következtetni, hogy az átélt, átérzett helyzet valóban mélyreható nyomokat hagyott benne. A sorok mélyén a posztkoloniális kritika megnyilvánulása tárul elénk, amely a gyarmatosítás lezajlása után kialakult szemlélet, amikor is újra átgondolták, átfogalmazták a gyarmatosítókkal szembeni állásfoglalást, a gyarmatosítás mibenlétét és következményeit. Ennek köszönhetően a téma aktuális maradt évtizedeken át: a XX. század második felében minden lehetséges fórumon a gyarmatosítás okozta károkat vesézték ki.

A regény másik különlegessége a narráció idővel való játéka. A múlt még meg nem történt eseménynek tűnik, ugyanis jelen (vagy esetleg jövő) időben beszéli el a már lezárult cselekményeket. Ezzel azt a hatást szolgálja, hogy az olvasó lépésről lépésre beleélje magát az események menetébe, a történéseket úgy és olyan sorrendben élje át, mint ahogy a szerző élte meg azokat:

1938-ban anyám elhagyja Nigériát, hazamegy a szüleihez Franciaországba, hogy ott szülje meg gyermekét. A rövid szabadság, amit apám első gyermeke születésekor ki tud venni, lehetővé teszi számára, hogy elutazzon anyámhoz Bretagne-ba, s ott is maradjon 1939 nyarának végéig.” (105.)

A szerző számára viszont – tudjuk – mindez már a múlt, csupán annak felidézése. Az állomások a jelen felé közelítenek, majd a jelenbe való visszatérés után újra a képzeletbeli utazás első színhelyére jutunk, Nigériába, a nyolcéves gyermek világába, amely a legnagyobb hatást tette életére. Így zárul be az emlékek köre, azt a benyomást keltve, hogy az ember be van zárva saját emlékei halmazába, ezek határozzák meg életét, ezek teszik, tették azzá, ami lett, s nem is szabadulhat meg tőlük sohasem.

A fent bemutatott jellemzők alapján vajon milyen műfajba soroljuk a művet? A regény sokrétűsége miatt nem olyan könnyű kérdés ez. Az önéletrajzi elemek miatt önéletírásnak tartható vagy utólag készített emlékiratnak, amelyben olyan bensőségesen vall önmagáról, apjához való viszonyáról, így gyakran az az érzése az olvasónak, hogy az író személyes titkos naplóját lapozgatja. Ugyanakkor a gyarmati Afrika valós ábrázolása miatt dokumentumregénynek, korrajznak is felfogható. Ez lehet az oka annak, hogy az olvasó többféle olvasási-értelmezési lehetőséget kap, de azok közül egy sem válik dominánssá.

Le Clézio neve valószínűleg az átlagos, olvasni szerető emberben nem idéz fel különösebb asszociációkat, pedig ma már egy Nobel-díj birtokosa. A díjátadás óta eltelt idestova három év, s az újabb könyvkiadások sem növelték ismertségét. Az afrikai elolvasása után pedig bizonyára kedvet kaphatunk más regényeihez is, s nem fogunk csalódni. Összetettsége, sokrétűsége tudatos írói munka gyümölcse, a Nobel-díj előszobájában tökéletes alakítás. Lehetséges, hogy a magyar olvasó még mindig a mozgalmas, kalandokkal teli regényeket részesíti előnyben, de ne felejtsük el: élményt és értéket egyszerre kevés műben lehet találni. Az afrikai mindkettőt garantálja.

A Vörös Postakocsi 2011/nyár