Lucian Blaga versei Kasztovszky László fordításában 2011/nyári lapszámunkból: A nagy elmúlásban, Fenn, Tömjén és hópehely, Megtagadások, Mi és a földgolyó, De profundis

 

Tán még egy év, vagy egy óra –
s utak térnek nyugovóra,
elfulnak a Semmi-tóba!
Tán még egy év és egy álom
s föld alatt lesz királyságom,
nyugvó csontom a jobbágyom.

A nagy elmúlásban ( In marea trecere)

A Nap zeniten őrzi órák mérlegét.
Az most örömmel vizek ölébe hull.
Jóságos szemmel, míg a létből vonulnak,
Derűs állatok nézik árnyuk a habokban.
A mélyben örök mesékre
leveles ágak borulnak.

Köröttem minden oly elégedett a léttel.
Csak az én vérem kiált az erdőkben
a távolban maradt gyermekkora után,
mint egy öreg szarvas
a halálba tévedt sutája nyomán.
Talán sziklák alatt veszett.
Talán hirtelen a föld nyelte.
Hiába várom híreit,
míg barlangok morajlanak,
mert patakok vágynak a mélybe.

Nem kap választ a vér,
ó, ha igazán csend lenne, tisztán hallatszana
a nemlétből lépése.

Mind messzebbre vergődtem utamon,
és mint egy gyilkos, aki kendővel betömi
a legyőzött szájat,
én úgy zárom le mind a forrásokat,
hogy mindörökre csend legyen.

 

Fenn (Sus)

Egy csúcson.
Fenn. Csak mi ketten.
Így, ha veled lehetek,
kimondhatatlanul közel lesz
az ég.
Annyira közel lesz,
hogy hiszem, ha a messzeségbe
kiáltanám – nevedet –
az égboltról hallanám
dallamát visszaverődni.
Mert ketten vagyunk.
… És fenn.

Tömjén és hópehely ( Tamaie si fulgi)

Kemencéből szökött láng rajzolgatja a csendet.
Tömjén és tiszta len illatában
fürdött meg a tested és hajad fekete fátyola,
szálanként.
Illatos füstölő – TE – lengsz, szenteled az éjszakát.

Tegnapi csókok útjait
szomjas ajakkal keresem.
Kinn a tél csengője szánkázik, kedvesem.
Házunk fagyos vállaira
nagy hópelyhek szállnak … szállnak …
a lovak lépteinek nyakában
a csengők – égi rézpelyhek –
halk szavú csengetésre vágynak.

Nagybundás juhászok járják az éjszakát,
az ablaknál megállva
érzik a tiszta len és tömjén illatát.

Az illatot …

 

Megtagadások (Tagaduiri)

Tagadják, de lehajló ágakkal kéregbe-
vonják fájdalmas, felsíró sóhajom a fák.
A lét ösvényein, sárguló
mosollyal, keresztre-
feszítve állnak
a magukra hagyott Krisztusok.
Pacsirták hullnak a magasból,
mint istenek fájdalomtól csengő könnyei.
üzent a világ,
de jelei bújni próbálnak
a végtelen úton,
ahol ránk les a magány és a megtagadás.

Nehéz lábnyomaimba
sárga csókját veti a halál,
és nincs már dal, kedvet adó,
életet választó.

Lépek egyet, és súgom Nyugat felé:
– Testvér, élj helyettem, ha akarsz!
Újra lépek, és súgom Kelet felé:
– Testvér, élj helyettem, ha akarsz!
Mert az én véremből nem születhetik meg
a mag, az életre hivatott,
nem, nem születhet soha.

Az idő útjain jönnek és
mennek sors-komoly léptekkel
a fehér s a fekete szüzek
– égi biztatás –
hogy legyünk még egyszer…
legyünk … legyünk …
De én zengő vizek partján tenyérbe
temetett arccal megyek – és védem magamat:
én nem!
Ámen.

 

Mi és a földgolyó (Noi si pamantul)

Mennyi csillag hull ezen az éjszakán!
Mintha démon tartaná kezében a földet,
a nagy taplót, és fújná azt, hogy fogjon lobot,
égi szikrát, csillagot.

Ezen az éjszakán, mikor
annyi csillag hull, úgy ég karjaimban
varázsos fiatal tested, mint lángoló csipkebokorban.

Mohó,
szomjas lángnyelvek ölelnek át – karjaim,
és olvasztják vállaid tündér havát,
hogy büszkeséged, véred kiigyam,
varázserőd, csacsogó tavaszod magamba szívjam.
A reggel majd lángra gyújtja az éjszakát, és ha a szélkavarta hamvakat
felszívta a nap,
akkor szeretném, hogy hamu legyünk
mi is –
mi és a f ö l d g o ly ó!

 

De profundis

Tán még egy év, vagy egy óra –
s utak térnek nyugovóra,
elfulnak a Semmi-tóba!
Tán még egy év és egy álom
s föld alatt lesz királyságom,
nyugvó csontom a jobbágyom.

(Kasztovszky László fordítása)

A Vörös Postakocsi 2011/nyár