Tanulmány a nyelvjáráshoz való viszonyról és a palócokról 2011/nyári lapszámunkból

„Nyelv tulajdonképpen nincs, csak nyelvhasználók vannak.”
(Kontra Miklós)

1. A nyelvi formák, jelenségek, nyelvváltozatok, nyelvek választásában a nyelvi attitűd, azaz a nyelvhasználati ítélet befolyásolja a beszélőt. Merész véleménynek tetsző mottóm igazságát a nyelvtudományi gondolkodás XX. századi előrelépése igazolhatja. A XX. század második felének beszédtudományok felé fordulása juttatta el a nyelvről gondolkodókat arra a szemléletre, amelynek követői a nyelvi alakulatra nem elsősorban mint egzakt rendszerre tekintenek, hanem a saussure-i értelemben vett parole-ra, azaz a beszédre, a konkrét kommunikációs szituációban megnyilvánuló aktuális beszédtevékenységre, nyelvhasználatra vannak figyelemmel. A nyelvtudomány strukturalista és generatív grammatikai nézeteit a szociolingvisztikai gondolkodás értékelte át. A társadalom és a nyelv kapcsolatát empirikusan vizsgáló szemléletmód szerint nem a struktúrájában értelmezett nyelv a fontos a kutató számára, hanem a mindenkori nyelvhasználat, a történelmi-társadalmi-kommunikációs kontextusában meghatározott nyelv, annak a biopszichoszociális lénynek a beszéde, aki praktikus eszközként használja kommunikációjában a nyelvi rendszert.

A nyelvhasználat viselkedésforma is egyben. A mindenkori szituációhoz, a beszédkörülményekhez igazodva nyelvi elemek közül választunk beszélőközösségi, interperszonális, formális és informális helyzetben egyaránt. A nyelvi elemek közötti választás divatkövetés. A nyelvi attitűd a nyelvhasználati formákhoz való szubjektív viszonyulást, egyes embereknek és emberek csoportjainak nyelvekkel, nyelvváltozatokkal, nyelvi jelenségekkel, elemekkel, illetőleg a nyelvhasználattal szembeni beállítottságát, az ezekről kialakult értékelő jellegű vélekedését jelöli. A beszélőnek tehát lehetősége van választani regiszterek, stílusárnyalatok, nyelvi formák között.

A társadalom és a nyelv összefüggésére figyelő nyelvtudományi irányzatok és diszciplínák (a szociolingvisztika és a dialektológia, s a kettő módszertanának és kutatási területének ötvözéséből létrejött szociodialektológia) nem a helyes beszélőre figyel. E tudományterületek alapvetése kizárja követőinek fogalomkészletéből az értékítéletet. Inkább tekinthetjük esztétikai kategóriáknak a szép, a fogalmát, mintsem tudományos megalapozottságú terminusoknak. Ugyanígy nem illik ebbe a kontextusba a helyesség és a helytelenség ítélete sem. A társadalomnyelvészet nem azt írja le, hogy miként beszélnek a mintaadók, hogy mi a nyelvi norma, hanem fundamentális tézisként ezt hirdeti: a nyelv heterogén rendszer, változataiban és változandóságában létezik. Egy bizonyos nyelvi közösség, még ha egynyelvű is, homogén nem lehet, mert a kommunikálók származásából, az egyén neméből, iskolai végzettségéből, társadalmi csoport(ok)hoz, réteghez tartozásából, vallásából, érdeklődési köréből adódóan ugyanazon a nyelven is eltérő nyelvváltozatot használ. Akár többet is ismer ezek közül, s ezeket a regisztereket váltogatni tudja, mellyel tulajdonképpen asszimilálódik nyelvi környezetéhez. Mindezek mellett mindannyian, mi beszélő lények, rendelkezünk idiolektussal, csak ránk jellemző, egyéni, egyedi, individuális nyelvi jegyekkel.

A társadalomnyelvészeti gondolkodás az élőnyelvi vizsgálatokban látja a lehetőségét annak, hogy képet kapjunk a valós nyelvhasználatról szemben a hagyományosnak tekinthető, rendszerszemléletű nyelvtan álláspontjával, mely szerint egyetlen nyelvváltozat, valamiféle eszményített, normatív, egységesített nyelvi rendszer használóját tekinthetjük ideális beszélőnek. Norma nem csupán egy létezhet egy nyelvi rendszer használatában, hisz minden csoportnak, közösségnek, szerveződésnek, egy helyi nyelvjárásnak, sőt akár egy családnak is megvan a maga normatív nyelvhasználati formája. Téves tehát az irodalmi és köznyelvi változattal azonosítani a normát. Helyesnek tekinthetjük ebben a felfogásban azt a nyelvészi értelmezést, amelyben a normát az élőnyelv színes, változatos nyelvi rétegek és regiszterek, sőt régiók szerint eltérő, mindannyiunkat gazdagító változatainak a kodifikálásaként határozzuk meg. Az évszázadok során alakult, többnyire mesterségesen létrehozott presztízs- nyelvváltozat, mely többnyire az irodalmi nyelvi vagy köznyelvi regiszterrel azonosítható, a többi azonnyelvi változat fölé boltozódva, mintegy mintaként az egész nyelvi közösség számára közvetítő szerepű. A többi nyelvváltozat fölé boltosuló, közös nyelvváltozat, mely épp a közösségek, nyelvi rétegek fölöttiségéből, közvetítő szerepéből válhat ki a többi közül, eszményi változatnak tekinthető adott korban, de ez időszakonként változik, mindig az adott kornak a sikeres kommunikációjához igazodva módosul, a nyelv használói módosítják. Diakronitásában is változó rendszert kell tehát látnunk mögötte. A megegyezés, a szokás és a divat alakítja, így tehát – a hagyományozódás ellenére is – az adott társadalom beszélőinek attitűdjétől függő nyelvi alakulat. Láthatjuk: hagyomány és megegyezés terméke, de függő (azaz változó, módosuló, igazodó) rendszer. Nehezen tekinthetjük abszolútnak, mert – bár rendszere: részrendszerei, akotóelemei rögzítettek, mégis – állandó változásban van minden nyelvi alakulat. Egyes nyelvészek az oktatással összefüggő kérdésekre keresvén a választ úgy vélik, a norma szükségessége nem vitatható, legfeljebb a mértéke. Ebben az értelmezésben a nyelvi norma a nyelvi választást befolyásoló tényező. Véleményem szerint – még ha kicsúcsosodni látunk is egy egységesnek tekintett nyelvváltozatot (melyet nevezhetünk irodalmi nyelvnek, művelt köznyelvnek, standard, másképp sztenderd nyelvváltozatnak) – nehezen képzelhető el, hogy egységes maradhat hosszú időn át, mivel a nyelv – alaptermészetéből adódóan – folyton változik. Így hát helyesebb normákról beszélnünk. Nem lehet valami helyes vagy helytelen csak azért, mert ilyen vagy olyan. A nyelvhasználó értékrendje, ízlése azonban kritérium lehet a nyelvi formák minősítésében. Sőt nyelvi elemek terjedését vagy épp kiveszését is meghatározhatja az, ha egy beszélőközösség elfogadja vagy elutasítja azok egyikét, másikát. Ennek a gondolatnak a nyomán juthatunk arra a meggyőződésre, hogy minden nyelvváltozat, minden nyelvi alakulat egyformán adekvát, csupán a kommunikációs helyzet, a beszédpartnerek határozzák meg érvényességét. A változást illetve a kiválasztást a mindenkori nyelvhasználó attitűdje, értékítélete irányítja, mindezeket pedig a gazdaságosság, a célszerűség, a logikusság, azaz a praktikus nyelvhasználatot befolyásoló tényezők alakítják, de esztétikai szempontok is szerepet játszhatnak. Meghatározó lehet bizonyos személyek, írástudók, kiművelt emberfők, irodalmi személyiségek, írók, költők, nyelvészek hatása a presztízsnyelvi formák elfogadásában. S itt e kulcsszó: elfogadás, hisz a normatív nyelvváltozat – bármely szinten – a kiválasztott és elfogadott elemek együttállása. A társadalom változása, a politikai rendszerek újjászerveződése, a kultúra és a műveltség változása, az ember koronként létrehozott új tudásanyaga, s mindaz, ami ezzel együtt jár egy szocializált emberi közösségben, nyelvi változásokat idéz elő. Ezért rögzíthető nehezen a nyelv egyetlen részrendszere. Mindennek, ami a társadalomban megjelenik, a nyelvben is nyoma van. A norma (egyként) így csak elvonatkoztatás lehet. Mint a társadalmi-emberi együttélés normái, ez is a nyelvhasználóktól alakított szabályok együttese. Vizy E. Szilveszter a Magyar Nyelv Múzeumának avató ünnepségén 2008-ban mondott beszédében ennek fordított hatására hívta fel figyelmünket: „nem mi alakítjuk a nyelvet, nyelvünk formál minket”. Edward Sapir a nyelv és a környezet, s az ehhez szorosan kötődő kultúra összefüggését tanítványával, Benjamin Lee Whorffal determinisztikusnak tartja. Sapir a fizikai és a környezeti tényezőket egyaránt a környezet fogalmába sorolja. Erősebb hatásúnak érzem ezek közül azokat az erőket, amelyek az egyének életét és gondolkodását alakítják egy adott társadalmon belül. A nyelvi környezettan, amely a nyelv és a környezete közötti kölcsönös viszonynak, egymásrahatásnak, interakciónak a kutatását érinti, alaptétele, hogy a környezeti tényezők elsődlegesen befolyásolják a nyelv beszélőit, rajtuk keresztül hatással vannak a nyelvhasználatra, így áttételesen változásokat idézhetnek elő a nyelvekben. Ebből a tézisből kiindulva átgondolhatjuk a mai magyar területi nyelvváltozatok alakulását.

2. A magyar nyelvterületen beszélt nyelvjárások rendszere – hasonlóan más nyelvi regiszterekhez – változóban van. Hegedűs Attila dialektológusunk élőnyelvi kutatásokra alapozott munkája A változó nyelvjárás címmel (Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, Piliscsaba, 2005.) utal arra, hogy a korábban homogén magyar falu átalakult, a mobilitás, az urbanizáció, az iskolázottság magasabb foka nyelvi változásokat indukált az egykor földművelésből, állattenyésztésből élő magyar falusi réteg nyelvében. A magyar terminológiában nyelvjárásként (dialektusként) értelmezett fogalom szinte kizárólag a falun, paraszti gazdálkodásból élő emberek (hozzáteszem: a fiatal és az idős generáció tagjait egyaránt beleértve) régiónként megoszló, földrajzi alapon elkülönülő tájszólása. A legújabb dialektológiai kutatások annak feltárását célozzák meg, hogy a ma falun élők nyelvhasználatukban milyen mértékben őrzik őseiktől rájuk hagyományozott, tehát közösségükben normatívnak tekinthető archaikus nyelvváltozatot, s hogyan befolyásolják mindezt korunk külső nyelvi tényei, a társadalmi-gazdasági változások. A szociodialektológiai vizsgálatok figyelnek a falu immáron megváltozott társadalmi struktúrájára, amely újabban nem tekinthető homogénnek. Az Új magyar nyelvjárások atlaszának néhány éve elindított gyűjtési munkálataiban részt vevő kutatók szociolingvisztikai szempontok szerinti rétegzettségében vizsgálják a mai falusi beszélők nyelvjárásiassági szintjét. A geolingvisztikai kutatócsoport célja az, hogy a magyar nyelvterületről olyan átfogó képet alkosson, amelyben egyfelől a régiók eltérő sajátosságaira rá tud világítani, ugyanakkor azzal a szándékos gyűjtési metódussal vizsgálják az élőnyelvet, amelynek eredményeként a XX. század végén és a XXI. században végbement társadalmi változásoktól befolyásolt nyelvjárás a szociális változók függvényében pontosan megrajzolható, s amelyben nyomára bukkanhatunk a társadalmi-történelmi kontextusában meghatározott változó nyelvjárásnak. A munka elindításának az volt az egyik motiváló tényezője, hogy a – nyelvjáráskutatóink többségi véleménye szerint – mostanra heterogénné lett falusi közösségekben az utolsó stádiumában agonizál az archaikus nyelvjárás. Tetten érésére még lehetőségünk van, ám a gyűjtéseket minél hamarabb el kell végezni, mivel a fentebb vázolt külső nyelvi változások a nyelvben is nyomot hagyva eltüntethetik a több évszázada beszélt tájszólások teljes struktúráját, a regionalizmusok egyre kevesebb egyéni színnel kezdhetnek közelíteni a köznyelvhez. Ez a sürgetés szólal meg Kányádi Sándornak a Noé bárkája felé című versében: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / Egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges.”

A gondosan kimért kutatópont-hálózat a magyar nyelvterület egészét lefedi az ausztriai magyaroktól egészen a csángókig, a szlovákiai magyarok vidékétől a Délvidék magyarlakta területéig. A gyűjtési útmutatóban kritériumként szerepelt a szociolingvisztikai rétegzettség szerinti vizsgálat elvégzése. A nyelvi adatok értékelésében bizonyos szociolingvisztikai tényezők befolyásoló hatását a (szocio)dialektológiai irodalom is elismeri, magam is lényegesnek tartom ezek figyelembe vételét. A szociolingvisztika képviselői bizonyították, hogy az életkor, a társadalmi nem (a gender), a lakóhely, a származás, a foglalkozás, az iskolai végzettség szociológiai paraméterként hatással van a nyelvhasználatra.

A településenként 10 reprezentáns adatközlőnek nemcsak dialektológiai kérdésekre kellett válaszolnia, hanem grammatikalitási ítéleteket is meg kellett fogalmaznia, illetve összesített válaszaik analizálásából nyelvi attitűdjük is kiviláglott. Tapasztalataim ugyan egyetlen település (Karancslapujtő) nyelvjárási beszélőinek véleményét tükrözik, mégis úgy vélem, az adatközlők válaszaiból – egybevetve korábbi és párhuzamosan zajló vizsgálatok eredményeivel – akár általános következtetések levonására is alkalmasak. A 2010-ben rögzített nyelvi korpusz adataiból – írásom gondolatmenetéhez igazodva – azokat az eredményeket osztom meg olvasóimmal, amelyek a nyelvi attitűd kérdéseit érintik. A szociolingvisztikai kérdéssorból az alábbiakra adott válaszok kirajzolhatják, hogy egy nagyvároshoz közel (Salgótarjántól, Nógrád megye székhelyétől mintegy 10 km-re helyezkedik el), oda munkahelyre, iskolába avagy vásárolni gyakran bejáró, következésképp mobil közösség néhány tagja hogy vélekedik a nyelvjárás kérdéséről. A gyűjtőknek összeállított egységes kérdőíven szereplő kérdések közül az alábbiakra keresem a választ:

 a) Tetszik-e Önnek/Önöknek az itteni beszédmód?
b) Van-e különbség ezen a településen az idősebbek és a fiatalabbak beszéde között?
c) Sajnálná, ha megszűnne településükön a nyelvjárási beszédmód?
d) Előfordult, hogy megszólták nyelvjárásias beszédmódja miatt? Ki és hol?
e) Volt olyan helyzetben, amikor röstellte, szégyellte itthoni beszédmódját?

Az eredmények rövid summázatát – adatközlőim szociolingvisztikailag rétegezett adatait mellérendelve – táblázatba rendeztem.

Kattints!

 A táblázatba foglalt válaszok különböző attitűdtípusokat rajzolnak ki. Legidősebb adatközlőm védekező attitűdjének adott hangot. Válaszában megfogalmazta, hogy ugyan ő ezt a beszédmódot tanulta, de a „műveltebb beszélő” nyelvhasználata már neki is jobban tetszik saját nyelvjárásánál. Ambivalens véleménynyilvánítását tükrözi az az ellentmondás, hogy míg a beszélgetés elején különbséget tesz szebb és csúnyább beszédmodor között, addig a beszélgetést összegzésként azzal zárja, hogy véleménye szerint nem beszélnek sehol sem csúnyán, legalábbis ő „nem tud róla”. A c) kérdésre adott válaszában alighanem a szégyenlő-önfeladó attitűdtípus példáját lelhetjük meg: nem sajnálná, ha eltűnne a nyelvjárási beszéd.

A 70 éves varrónő első kérdésemre azt a választ adta, hogy „nem szebben” beszélnek falujukban, csak „másképp”, de ezzel a véleménnyel ellentétesen később elhangzik a beszélgetésben az a nézete is, hogy van, ahol csúnyán beszélnek, ám náluk „szebben”; majd így fogalmaz: „ezt szoktuk meg”, később némi ellentmondással: „ez a szép, neki tetszik. Ezt a vállalást erősítheti az is, hogy bevallása szerint soha nem szégyellte beszédét, nem szólták meg, inkább azt érzi, hogy tetszik pl. a városiaknak. Beszélgetésünkben identitástudatának azt a vonását hangsúlyozta („nem is tudnék máshol élni”), amely a nyelv és a lakókörnyezet, a nyelv és a kultúrtáj egységében, egymást determinisztikusan meghatározó koegzisztenciájában gyökerezik. Érdekesnek találom a korábbi meglátásával ellentétes álláspontját a nyelvjárás megmaradásáról: pozitív jövőt jósol, véleménye az, hogy a tájszólás megmarad, nem tűnik el, ennek egyetlen okát említi: „mert a fiatalok érdeklődnek a szavak jelentése iránt”.

A 70 éves szülésznő azt az egészséges attitűdöt tükröző véleményét fogalmazta meg, hogy „a palóc nyelv nekünk egy kincs”; később a védekező attitűdnek ad hangot: saját nyelvjárásunk „nem egy nagyon szép beszéd, de nekünk szép”. Saját nyelvhasználatát erős kötődéssel őrzi, identitásának fontos része, summázott hitvallása ez: „én a saját nyelvemet szeretem”. Hasonlóan szép vallomást rögzítettem a diktafonra a 74 éves bányásztól, aki büszkén vallja, hogy „én a saját nyelvemet szeretem”.

Az 57 éves kétkezi munkás férfi személyében az ellenszenvező-védekező attitűd-típus képviselőjére találtam. Ez a minősítés azt jelöli, amikor a köznyelvi beszélő lenézi, leértékeli a nyelvjárási beszélőt, s az ennek hatására korrigál, helyesbít, igazodik a környezetétől elvárt nyelvhasználati formához. A legfiatalabb férfi adatközlőm válaszában is a védekező attitűdre találhatunk példát. Beszélgetésünkben ugyanis arról az élményéről számolt be, hogy a déli országrészben, Szegeden dolgozva, más nyelvjárási környezetben a palóc dialektust nem tolerálták, s ő erre válaszul megpróbált korrigálni.

A semleges-távolságtartó attitűd-típus akkor jelenik meg, amikor a beszélő nem tekinti helytelennek a nyelvjárást, nem viseltet ellenszenvvel iránta, csupán másnak találja. Erre is találhatunk példát 3. adatközlőm válaszaiban. A kiegyensúlyozó-funkcióelkülönítő attitűd a nyelvjárási beszédnek pozitívumként, erényként való elismerését jelenti. Erre is van példa adatközlőim válaszaiban, hasonlóan az elbeszéléseikből megismert, velük szemben tanúsított magatartásminták között is.

A tíz adatközlőből csupán ketten borúlátóak a helyi nyelvjárás megmaradásának kérdésében: egy 67 éves nő és a legfiatalabb adatközlőm. Egy bizonytalan vélekedés is elhangzott a jövőre vonatkozóan: a 70 éves szülésznő nem vállalkozott jóslatra. Számszerűen összegezve a tetszésindexet, adatközlőim többségének (8 főnek) tetszik saját nyelvjárása, 1 fő a tájszólás szimbolikus értékét hangsúlyozza, kiegészítéssel: „nekünk” szép megjegyzéssel egészíti ki válaszát, míg csupán 1 fő nem találja szépnek saját településének (ebből következően egyéni) nyelvhasználatát.

Hegedűs Attila a nyelvi változás egységre, egyensúlyra törekvő jellemvonását felvázolva bizonyítja, hogy a múlt és a jelen, az archaizmus és a neologizmus, a régi és az új egymás mellett élve, újabb szituációs körülményeket találva a nyelvhasználat egészséges, változatokra törekvő fejlődését szolgálja: „Minden szinkrónia dinamikus: egyszerre vannak meg benne az újítások és az éppen kiavuló archaizmusok is. Ez a folyamat és állapot az élő nyelveknél természetes, mivel a nyelv működési formája, objektivációja a beszéd, s a beszélők ajkán a folyamatos újítás. Az újítás pedig valamilyen szinten mindig a fennálló rendszer (s a rendszer használatának előíró megfelelője: a norma) ellen hat.” (Hegedűs, 13.)

A Vörös Postakocsi 2011/nyár

Helyreigazítás

Gréczi-Zsoldos Enikő tanulmánya 2011/nyári lapszámunk tartalomjegyzékében téves címmel jelent meg. Ezúton kérünk elnézést a figyelmetlenségért.