Ismertem egy embert. Nagy időt élt meg, a 20. század sorsfordító eseményei – háború, kommunizmus, ’56, rendszerváltás – alakították az életét.
„… én gyerekkoromba, legénykoromba olyan bóldog voltam, de olyan bóldog,
hogy azt már ki se lehet gondolni. De akkor más is bóldog volt.
Az egy bóldog világ volt…”
(Móricz Zsigmond: A boldog ember)

Ismertem egy embert. Nagy időt élt meg, a 20. század sorsfordító eseményei – háború, kommunizmus, ’56, rendszerváltás – alakították az életét.
1930-ban született egy olyan világba, amelyben a parasztság a társadalom kétharmad részét tette ki, és hiába a 20. századot írtuk, sok száz év óta gyakorlatilag változatlanul művelte; szántotta, vetette, aratta azt a néhány hold földet, amelynek el kellett volna tartania egy négy-öt-hat tagú családot. Abba a paraszti társadalomba született, amelynek lelkét nemzedékek óta a földéhség és ínség rágta, amelyben ősidőktől fogva benne élt a mindig kevés kollektív emlékezete. Amelyben ki volt jelölve az ifjú nemzedék útja: apjuk mintájára folytatni a gazdálkodást, ragasztani néhány holdat a meglévőhöz, mert a föld az élet. Még akkor is, ha valójában már nem lehet megélni belőle, mert agyonnyomják az adók, a hátralékok, és a kölcsönök.
Az én emberem nyolcvan éves volt, amikor interjút készítettem vele. Ismert engem gyerekkorom óta, úgyhogy kérdezgetnem se igen kellett, mondta magától az életét. Indulatok nélkül, majdhogynem érzelemmentesen.
*
„Elsőnek születtem. Utánam még négy gyerek volt, egy azonban, a kis Marika meghalt sárgaságban. Édesapám hat holdon gazdálkodott, de volt még egy darab szőlőnk a Szardocskán, két tehenünk az istállóban és egy-két disznónk az ólban.
Édesapám a visszacsatolásoktól kezdve végigkatonáskodta a háborút. Eleinte, hébe-hóba még hazaengedték, ’41-től azonban három évig egyhuzamban a fronton volt. Édesanyámra és ránk, gyerekekre maradt a világon minden. Jani és én voltunk a legidősebbek, mi ketten szántottunk. Nagyapánk vitt ki reggel a mezőre, levette az ekét a szekérről – mi nem bírtuk volna el – este értünk jött, és hazahozott bennünket. Mivel Jani volt a kisebb, ő vezette a két tehenet, én az eke szarvát tartottam, úgy mentünk takarosan a barázdában. Láttuk apánktól, de tudtuk magunktól is, hogyan kell szántani, hiszen a határban nőttünk fel. Aratáskor is odaálltunk már gyerekként, hordtuk a kévét a keresztbe, mindegyikbe tizennyolcat.
Amikor jöttek befelé az oroszok, a kommunizmussal meg a kolhozzal riogattak bennünket, úgyhogy ’45-ben, a földosztáskor először el sem akartuk hinni, hogy tényleg mérni fognak. Propagandafogásnak gondoltuk az egészet. De megvalósult az álom: valóban kaptunk földet, mi négy holdat. Nem adták ingyen, fizettük minden éven, a többi adóval együtt, a földváltságot utána.
Nagy lett az öröm, de nagy lett a küszködés is, mert közvetlenül a háború után szinte nem volt igavonó állat a faluban. ’44-ben a németek kezdték rekvirálni a lovakat, amit ők meghagytak, azt a tehenekkel együtt elvitték az oroszok. Akkor még összefogtunk az ínségben: hogy szántani tudjunk, ki-ki odaadta, amije volt. Girhes, félvak lovat a sánta ökörhöz, de ha kellett, beálltunk másodiknak az eke elé, úgy gyötörtük a földet, magunkat és a jószágot.
Nem sokáig élhettünk abban az illúzióban, hogy az új világban könnyebb sorsa lesz a parasztembernek, a kommunisták, miután hatalomra jutottak, kamatostól vették vissza tőlünk, amit ’45-ben kaptunk.
Ekkor én már legénysorba értem, de még otthon dolgoztam édesapámmal. A juttatott földdel 10 hold 180 ölünk volt, 87 aranykorona értékben. Ez után kötelező beszolgáltatásként kiróttak ránk búzából 700 kilót, rozsból 600, árpából, zabból 100-100, tengeriből 200, napraforgóból 500, krumpliból 1000, paszulyból 150 kilót. Disznóhúsból 50, marhából 110 kilót, tejből havonta 130 litert.
Mindez olyan irdatlan sok volt, hogy beadás után alig maradt valamink. Ha rossz lett a termés, vagy ne adj’ Isten, elpusztult a jószág, teljesíteni se tudtuk, vehettük pénzért, ami hiányzott. Már ha volt pénzünk. Elég volt azonban egy esztendővel elmaradni, és többé nem bírtuk utolérni magunkat.
Ha elmaradtunk, minden percen várhattuk, hogy megáll a szekér a kapu előtt, ávós kísérettel megjelennek a seprők – a falu alja: csavargók, cigányok, kondások – s mennek a padlásra, a padlás után felkutatják a titkos vermeket, és olyan lelkiismeretesen végzik a dolgukat, hogy nem marad egy szem krumpli, tengeri, gabona sem utánuk.
Olyan időket éltünk, amikor nekünk ugyanúgy nem volt kenyerünk, mint a városiaknak. Mi termeltük a gabonát, kemencénk is volt, de nem tudtunk miből sütni. Mehettünk a boltba, de oda is egy héten csak egyszer hoztak, úgyhogy jobban tettük, ha már hajnalban vagy még inkább éjfélkor beálltunk a sorba, mert gyakran megesett, hogy az utolsóknak nem jutott.
Disznót is csak engedéllyel vághattunk – öttagú család egyet –, annyi volt azonban utána a kötelezettség, hogy alig maradt belőle valami. Ha megkockáztattuk a feketevágást, könnyen börtönbe kerültünk. Sose volt annyi feljelentő ebben az országban, mint akkor!
Édesapám nem tartozott ugyan a legnagyobb gazdák közé, de tekintélyes, hangadó embernek számított. A kisgazdapártnak is oszlopos tagja volt egészen ’48-ig, és ez lett a veszte.
A zabbal kezdődött. Csépléskor a cséplőgép mellett állt a mázsa, amellett az ellenőr, aki úgy mért, ahogy jónak látta, vagy ahogy megparancsolták neki. Ha kellett, a zsák súlyát kétszer számolta fel, és édesapám máris megkárosította tizenhat kiló zabbal a népgazdaságot. Semmit nem számított tizenhat kiló zab az ország gazdaságának, éppen ezért az ára is csekély volt, mindössze négy hónap börtön.
A cukorrépáért nem emlékszem, mennyit kapott. Április negyedike helyett tizedikén vetette el, mert a késői olvadás miatt azon az éven olyan víz állt a földeken, hogy nem lehetett rájuk menni. Az elvtársak szerint azonban hasonszőrű cimboráival az amerikaiakat várja, azért szabotálta el a felszabadulás ünnepét.
Egy fegyver a cukorrépához vagy a tizenhat kiló zabhoz képest jóval nagyobb súllyal esik a latba. ’50 tavaszán, egy reggel ávósok, rendőrök leptek el bennünket, és egyenesen a szalmakazalhoz mentek. Édesapám hiába mondta nekik, hogy sose volt puskája, azt pedig, amit a horoggal húztak ki, életében nem látta, és hiába kérte, hogy vegyenek a puskáról és tőle is ujjlenyomatot, azon túl, hogy a veséjét leverték, öt év kényszermunkára ítélték, amit Sajóbábonyban, bányában kellett letöltenie. ’53-ban félig megrokkanva, amnesztiával szabadult.
Tönkrement az élete. ’44-ben, amikor a kommunizmus, a minden közös réme elől annyian elmenekültek nyugatra, ő csak legyintett, és a menni vagy maradni dilemmáját elintézte annyival, hogy a földművesnek nincs mitől félni, egy kapa helyett az oroszok sem adnak kettőt a kezébe, azt az egyet meg, amivel dolgozik, nem veszik el tőle. Csak a kapát illetően volt igaza.
Mialatt Sajóbábonyban raboskodott, gőzerővel beindult az agitálás. A földváltságot még ki sem nyögtük, az állam máris visszakövetelte, amit ’45-ben adott. Csupán annyival azonban nem elégedett meg, a miénk is kellett neki.
A nagygazdákkal kezdték, a tanácsházára szerelt négy hangszóró állandóan azt harsogta, ki, hány holddal lépett be, és játszotta neki a zenét. Azt nem harsogta, hogyan kényszerítették, meddig ütötték, verték az illetőt. Ez volt a legegyszerűbb és leggyakoribb módszer, nálunk legalábbis ez járta. Hallottunk azonban olyat is, hogy a vasárnapi mise után rázárták a népre a templomajtót, és addig nem jöhettek ki, amíg mindenki alá nem írta a belépési nyilatkozatot.
A nagygazdák után mi következtünk. Az agitátorok kíméletlenek és fáradhatatlanok voltak. Elbújni vagy bezárni az ajtót előttük nem lehetett, megtaláltak, kivártak és este tízkor is a nyakunkra jöttek. Nem akartam, hogy belépjünk, győzködtem édesanyámat, hogy tartson ki, ő azonban nem bírta idegekkel, és amikor Kertész Elek felakasztotta magát, beadta a derekát.
Édesapám még börtönben volt, amikor elkezdtem Kazincbarcikára ingázni a többi falubeli férfival együtt. A gyárban segédmunkásként dolgoztunk, a szakik között alja népnek számítottunk. Reggeltől estig a hatalmas csarnokba bezárva, a forgácsoló és marógépek fülsiketítő zajában, olajosan, szutykosan, bevallom, én se éreztem magam másnak. Nap se ért, szél se ért, az eget sem láttam, és még egy mély levegőt se bírtam venni. Kéthetente jártunk haza, cigányéletet éltünk. Pár hónapig bírtam csak.
A 10 hold 184 ölből két hold mégis megmaradt. Olyan senki földje volt ez a két hold a Világostanyán: nem tartozott sem a városhoz, sem a faluhoz, két határ közé esett, így maradt ki a tagosításból. A gyár után fogtam hozzá feles bérletbe még kettőt ugyanott, ezen a négy holdon próbáltam gazdálkodni. Benne jártam már a legénykorban, nősülésre mégsem gondolhattam. Édesanyámat se hagyhattam, és lyukas volt a zsebem is.
’56-ban a pesti forradalom hírére a tanácsháza előtt verődtünk össze. Bíró tiszteletes csitított bennünket, talán ezért nem lett nagyobb baj. Megelégedtünk annyival, hogy a beszolgáltatási iratokat kihordtuk az udvarra, és mind egy szálig elégettük.
„Nyitva a határ – jött néhány nap múlva Ács Miki, a legjobb barátom – menjünk mi is!” Sokan megindultak, jobbára fiatalok. Én hol ezt gondoltam, hol azt. Itthon nem sok jövőt jósoltam magamnak, mégse akarózott amerikás magyarnak lenni. Aztán megvolt már akkor nekem Mariska is, aki felé egyre jobban hajlottam. Édesapám azt mondta, próbáljunk Janival szerencsét, édesanyám hallgatott. Végül, amikor az unokatestvéremék, Lőrincz Laciék felkerekedtek, rászántuk magunkat mi is. Addig halogattuk azonban az indulást, hogy mire Sopronba értünk, ismét lezárták a határt. Találtunk egy embercsempészt, aki a Fertő tó nádas, mocsaras csapásain jó pénzért átvitte az embert, elindultunk vele mi is, én azonban csak meggondoltam magam, a nádas széléről visszafordultam. Jani elment a többiekkel. Amikor négy nap múlva bezörgettem az ablakon, édesanyám sírva fakadt, édesapám a fejét csóválta, én pedig karácsonykor megnősültem, elvettem Mariskát.

’56 után nem volt többé ávó, nem jöttek az agitátorok, megszűnt a beszolgáltatás, mégsem tért vissza az élet a régi medrébe. Egyéni gazdálkodóként próbáltunk a két holdból és a feles bérletből megélni, de szegényebbek voltunk, mint a háború előtt. Gabonát, tengerit, napraforgót, dohányt termeltünk, de belefulladtunk az adókba, és ha volt egy jó év se lélegezhettünk fel, mindent elvitt a hátralék.
A mezőgazdaságból rendszertelenül jött a pénz, hiányzott a havi fix, bármennyi volt is az. Mariskával nem egyeztünk, folyton azon rágott, hogy állásba kell mennem, mire vagyok olyan rátarti, a tőlem nagyobb gazdák is beadták a derekukat. Igaza volt, mert ’70-re nem tudom, rajtam kívül maradt-e még egyéni gazdálkodó?
A gyerekek – Sanyi, Imi, Marika – cseperedtek, de nem egyszer ruhára, cipőre se tellett nekik. A soron, az is meglehet azonban, hogy az egész faluban, mindenki bevezette már a villanyt, nálunk még petrós lámpa világított. Az egyvégű, nádfedeles házra nem volt érdemes költeni, de az építéshez hitel kellett volna. Munkakönyvem azonban nem volt, úgyhogy szóba sem álltak velem az OTP-ben.
Akkor mentem el rakodómunkásnak. Volt már havi fizetésem, az életünk mégsem lett könnyebb, amit kerestem, elnyelte az építkezés, adó helyett meg ott volt a hitel 30 évre a nyakunkon.
Szó, ami szó, a ’70-es években mégis másképp voltunk szegények, mint a háború vagy ’56 után. Ha befejezni alig bírtuk is, de végül csak felépült a ház, és lett villanyvilágítás, Mariskának meg mosógépe, hűtőszekrénye, gáztűzhelye. Nem kellett többé teknőben, kézzel mosni a ruhát, kenyeret dagasztani, kemencét fűteni, a földpadlós szobát mázolni. Mégis hamar elment. Fél év alatt vitte el a rák, épphogy betöltötte az ötvenet.
Amikor a gyerekek iskolába mentek, a szüleik foglalkozása után betűt írtak a nevük mellé a naplóba. Az enyéimet az egyéb kategóriába sorolták, mert az egyéni gazdálkodót a rendszer nem ismerte. Amikor azt mondták, hogy az „A” betű, a fizikai munkás a legjobb, elgondolkodtam: ki is vagyok én ebben az új világban?
Paraszt nem, mert a szocializmusban ilyen már nincs, de munkás sem, mert segéd- vagy rakodómunkásként hol vagyok én azoktól, akiknek az apjuk is gyárban dolgozott, és a gyerekeik is ott fognak dolgozni?
Végül arra lyukadtam ki, bármilyen betűt írnak a gyerekek neve mellé az iskolában, én egész életemben mindig csak földműves voltam. Amikor nem volt földem, akkor is. Amikor Kazincbarcikán, a gyárban dolgoztam, amikor rakodómunkás voltam, akkor is.
Semmi máshoz nem értettem, csak a földhöz. Nem tanultam, mégis értettem. Olyan egyenes barázdát tudtam szántani, és úgy tudtam a gyümölcsfákat oltani, metszeni, mint senki más a faluban.
Ha tehettem volna, kertészeti iskolát végzek. Egyetlen álmom volt az életben, legénykoromtól fogva szerettem volna egy gyümölcsöst. Édesapám azonban nem engedte, be kellett látnom, olyan kevés a föld, hogy nem foglalhatom el barackfákkal.
Amikor aztán a magam lábára álltam, a kevésnél is kevesebb lett a föld, mindent bekebelezett a téesz, ha pénzem lett volna, se tudok venni. Két almafám volt mindössze, és az újság, a Kertészet és szőlészet, amiért hallgattam Mariskától eleget, de nem bírtam lemondani róla.
’65-ben, amikor Sanyi fiam első osztályba ment, én is beültem az iskolapadba, és estin, egy év alatt elvégeztem a hetedik, nyolcadik osztályt. Az én időmben csak hat elemi volt kötelező, meglett, családos férfiemberként se szégyelltem azonban beülni a padba, mert úgy gondoltam, hogy nyolc általános nélkül lassan emberszámba sem vesznek sehol, és magamban még mindig dédelgettem a kertészeti iskola álmát.
Egész életemben földműves voltam, a rendszerváltáskor mégsem kértem vissza semmit. Betöltöttem a hatvanat, Mariskát eltemettem, mindhárom gyermekem szakmát tanult, a földhöz semmi közük nem volt. Nyugdíj előtt álltam, portásként jó állásom volt a tejporgyárban, ugyan kire, mire kértem volna vissza? A kárpótlási jegyeket eladtam, az árát szétosztottam az unokáim között. Gyümölcsösöm sose lett, de te vagy a tanúm, milyen vilmoskörtém meg champion barackom terem itt, az ablak alatt.”