Ritkán esik az meg, hogy egy irodalmi alkotás politika pengeváltásokhoz, netán nemzetközi bonyodalmakhoz vezessen.

Móricz Omázs – 2011/ Ősz

Ritkán esik az meg, hogy egy irodalmi alkotás politika pengeváltásokhoz, netán nemzetközi bonyodalmakhoz vezessen. Ma már kevesen tudják – mert az irodalomtudomány évtizedeken keresztül elhallgatta a történteket – hogy a móriczi életműnek bizony akadt egy olyan darabja, amely a múlt század 20-as éveiben igen élénk nemzetközi visszhangot váltott ki.
Magam teljesen véletlenül bukkantam rá erre az ügyre a Diplomáciatörténeti Levéltárban, ahol a pince mélyén egy elhagyott sarokban külön dossziékba gyűjtve találtam meg azokat az iratokat, jegyzékeket, továbbá újságcikkeket, parlamenti felszólalásokat, interpellációkat, amelyek e tárgyban keletkeztek.
Az iratanyagból és a hírlapi cikkekből megtudhatjuk, hogy a nemzetközi bonyodalmat Móricz egy gyermekeknek szánt verselménye okozta.
Az érintett mű publikálását követően a Kemál Atatürk vezette török kormány nyomban rendkívüli ülést tartott, elhatárolódásra és bocsánatkérésre szólította fel hazánkat, mert úgy ítélték meg, hogy a közzétett szöveg mélyen sérti az egyébként rendkívül lojális és békeszerető török nép érzelmeit. A szóban forgó vers – mely „A török és a tehenek” címet viseli – véleményük szerint rosszhiszeműen azt a vélelmet kelti a Mehemed nevű szereplő suta figuráján keresztül, hogy a törökök tudatlanok, tájékozatlanok, bambák és ostobák. Súlyosbítja a helyzetet – szól a közlemény –, hogy egy ilyen tartalmú írás az addig barátinak tartott Magyarországon láthatott napvilágot, s azt épp a könnyen befolyásolható gyermeki lélek megfertőzésére, és etnikai alapú uszításra kívánták felhasználni. A török kormány határozott jegyzékben követelt magyarázatot hazánktól a török nép lealacsonyító megjelenítése miatt, és magyar vonakodás esetén kilátásba helyezte a Népszövetség, illetve nagyhatalmi döntőbíróság összehívását.
Nemzetközi elemzők kiemelik, hogy még a középkor több évszázados háborúskodása sem vetett ekkora árnyékot a két nép kapcsolatára, mint ez a meggondolatlan hangvételű versike.
Számtalan török újságcikk is olvasható a dokumentumok között. Ezek tartalmazzák egyebek közt az Iszlám Állattartó Liga, a Mohamedán Gazdaszövetség és egyéb szervezetek tiltakozó nyilatkozatait. Az ankarai „Türkisch Hürriyet” című lap pedig egész oldalas interjút közöl egy bizonyos Mehmed Ali Hasszán nevű történésszel. A megszólaltatott tudós egyértelmű értetlenségének adott hangot a sematikus és hazug ábrázolás miatt. Emlékeztetett rá, hogy a tarih-i Üngürüsz krónikája szerint a vándorló magyar törzsek a IX. század elején épp a szomszédos türk-török törzsektől vásároltak teheneket, amikor a magyar szarvasmarha állomány a besenyőtámadások következtében jelentősen megcsappant. Ez pedig egyértelműen azt bizonyítja – jelentette ki Mehmed Ali Hasszán –, hogy a török nép állattartási ismeretei legalább olyan régről kelteződnek, mint a magyaroké, így teljesen nyilvánvaló, hogy a versben megfogalmazott állítások nemcsak valótlanok, hanem célzatos és rosszindulatú hamisításnak minősülnek. Nyilatkozatában hálátlansággal vádolja a magyarokat, a verset jegyző Móriczot pedig ultra-nacionalista acsarkodónak titulálja.
Kara Musztafa Ahmed – szélsőséges iszlamista politikus – pedig egyenesen megalázónak és nevetségesnek tartja a magyar álláspontot, és kiáltványában szent háborút hirdet a disznóhúst zabáló magyarokkal szemben, egyidejűleg kilátásba helyezi a magyarországi fehér, fekete és tarka tehéntenyészetekkel szembeni terrorakciók egész sorát.

Az ellenzékben lévő Kurd Szabadság Párt ugyanakkor hivatalos jegyzékében mély rokonszenvéről biztosította a magyar kormányt, és leszögezte: időszerű volt ráébreszteni a nemzetközi közvéleményt az agresszív és provokatív török magatartásra (lásd: a békésen legelésző tehén farkának indokolatlan ráncigálása), továbbá hangot adott azon reményének, hogy a kurd állattartók a szóban forgó tehénfajtákból máris jelentős mennyiséget kívánnak Magyarországról importálni.
A hazai sajtó is megosztottnak bizonyult.
Szélsőjobboldali zsurnaliszták keményen kikeltek a kormány halogató magatartása miatt, amiért az mindeddig válasz nélkül hagyta a török reakciókat. Éles hangon követelték, hogy a grénium határozottan utasítsa vissza a rágalmakat, és védje meg a magyar tehén becsületét. A kormány figyelmébe ajánlották azt a cáfolhatatlan tényt, hogy a versben szereplő török Mehemed előzetes figyelmeztetés ellenére nyúlt a tehén farkához, tehát a magyar tarka marha az egész akciót hátulról jövő, alattomos orvtámadásként érzékelhette, és teljes joggal védekezett. A nemzetvédő politikai erők „El a kezekkel a magyar tehéntől” címmel interpellációt nyújtottak be a miniszterelnökhöz, egyidejűleg a tehetetlennek bélyegzett kormány azonnali lemondását követelték.
Egy kormány-közelinek mondott turisztikai vállalkozás viszont egész oldalas hirdetéseket adott fel a nemzetközi sajtóban, amelyben kedvezményes magyarországi kiruccanásra invitálta az érdeklődőket, s a program csúcspontjaként ingyenes hortobágyi gulyaszemlét helyezett kilátásba, ahol bárki megsimogathatja a legelésző szarvasmarhák tomporát, szolid keretek közt megcibálhatja a farkukat, nyilvánvalóvá téve ezzel a magyarfajta jámborságát.
A liberális sajtó ugyanakkor az emberi jogokon esett csorbát ecsetelve hangsúlyozta: egy magyar tehén sohasem vetemedhet arra – akárhogy ráncigálják is a farkát –, hogy bárkit felrúgjon. Ezt a fajta agresszív szemléletet tarthatatlannak és elfogadhatatlannak minősítette, és a török nép azonnali megkövetését szorgalmazta, egyúttal rokonszenvéről biztosította az ordenáré támadást elszenvedő szorgos török közösséget. Indítványozta továbbá, hogy az alattomos tarka tehén áldozatául esett és emberi jogaiban megalázott Mehemedről a székesfővárosban közteret és jogvédő alapítványt nevezzenek el.
A szocialisták békülékenyebb hangot ütöttek meg, ugyanakkor óvatosan emlékeztettek rá, hogy a móriczi megközelítés mindenképpen felületes és elnagyolt, hiszen az inkriminált írás csupán fehér, fekete és tarka tehenet említ, a szocialista kolhozokban kitenyésztett empatikusabb piros tehénről teljességgel megfeledkezni látszik. A művet ily módon igénytelennek, egyoldalúan elkötelezettnek, és erősen pártosnak minősítették.
Egy vidéki lap hasábjain végezetül megszólalt Móricz Zsigmond is, aki az újságíró kérdésére válaszolva – miszerint mit szól a kialakult és egyre terjengősebbé váló vitához –, mindössze annyit válaszolt, hogy időközben már megírta az Iciri-piciri ökröcskékről szóló történetét.