You Are Here: Home » A Bakon Leső » Szindbádi szerepben

Szindbádi szerepben

Egy vérbeli hajós számára a női szív kikötője biztosította megnyugvás csak pillanatnyi lehet.

Egy vérbeli hajós számára a női szív kikötője biztosította megnyugvás csak pillanatnyi lehet. A szabad vizek kalandra hívják, az új kikötők elérésének, meghódításának vágya fölülírja minden otthonosságérzetét. A szakítás, elválás, útra kelés szindbádi megcselekedése ilyenkor elkerülhetetlen. Miképpen az emlékezésé is. Ahogyan Krúdy írja: „Néhány napig nagyon jól érezte magát, hálás, nagy csókokkal borította el a nő kezét, […] míg egy napon megszökött a háztól, anélkül hogy előre bejelentette volna. […] nem tért vissza, mert számon tartotta az elhagyott nőket, hogy kivel csalták meg távozása után.” Oláh András Anyagfáradtság című kötete a férfi–nő kapcsolat megfáradását, kiürülését, az elidegenedés folyamatát bontja ki – halálos játszmák, kísértések szövevényét se nélkülözve. Az emberi létezés „hétköznapi” eseményeit mitizálja, emeli szimbolikus magaslatokba.
Az öt ciklusba szervezett versek közül az elsőnek a címe – Elrontott ragozás – avagy Szindbád új szerepben – is utal arra, a Krúdy öt Szindbád-könyvével történő rokonságkeresés nem lenne ördögtől való, ugyanakkor olyan kettős utazás lehetőségét kínálja, amely egyfelől szétfeszíti a mindenkori recenzió-keretet, másfelől Krúdy-kutatói ismereteket előfeltételez, ebből adódóan ebbe a szellemi kalandba nem bonyolódom, nem bonyolódhatom. Minden ennek elvégzésére alkalmas személyt viszont a kihívás vállalására ösztönöznék.
Az egyes ciklusok címe egy-egy – az adott cikluson belüli – versre mutat. Ettől „eltér” az első, amennyiben a cikluscím két – Elrontott ragozás, Szindbád új szerepben – verscímből eredeztethető. Miért? Feltehetően azért, mert az itt szereplő versek esetében az emlékké minősítés, a szeretett nő elidegenítésének, elkülönítésének, eltávolításának gesztusa a legfőbb szövegszervező erő, s ezt leginkább a két vers együtt értelmezése során lehet megragadni. Ugyanakkor a szakítás kezdeményezője nem feltétlenül a férfi. A férfi az, aki a feldolgozását, az értelmezését elvégzi, és az ebből adódó helyzetre válaszokat ad. A kötetnyitó sebhelyek gyönyörű szerelmi vallomássorai után – „először magamnak sem / vallottalak be – csak megtörténtél // szemhéjként csukódtál rám / kabátom alatt dideregtél / – azt hittem örökre rám bízod magad / s hogy benned végre én is helyemen vagyok” – megbicsaklik a történet – „kilakoltattál magadból végleg…” –, „Szindbád” kisfröccsök vigaszára szoruló elhagyott emberként bolyong. Az elrontott ragozás a ciklus centrumában foglal helyet, s jelzi a másikkal való én-azonosság lehetetlenségének felismerését, következményét. Azzal a verskezdő kijelentéssel, hogy „azt hittem magammá ismertelek”, a tévedés bizonyosságáról vall. Egyfelől a nőben nem önmagára lel a férfi, a másik más marad a megismerését követően is; másfelől, amit a nő a férfiból visszatükröz(het), az eltér a vágyottól, a megismerés nem közelebb hoz, hanem eltávolít, a közelkerülés során negligálódott hit felszámolja a kötelékeket, a fizikai kapcsolat folytathatatlanná válik, ugyanakkor hátramarad a kibeszélés belső kényszerével lefedendő hiány. Az „abbahagytalak” örök időre szóló űrt teremt, annak ellenére is, hogy „már semmi dolgom sincs veled”. Az elhagyott nő lelki helye feltöltetlen marad, s ez az űr teszi számon tartottá őt, a veszteséget. Itt még a másik ember mindennapjaiból történő kiíródás folyamata zajlik, s ez a Szindbád új szerepben című cikluszáró versben válik visszavonhatatlanná: „most tengerre szállsz” a totális elidegenedés érzésével, olyan útra kelsz, melynél „nincs úticél csak alkalom”, ami „egy messzi fényű őrtorony” képében vár. A múlt „mereng” (Szindbád múltjával, az éppen semmivé foszlóval azonos), „aggaszt” (előrevetíti a jövőt; mondhatjuk azt is, a majdani szerelmek kimenetelét).
A Bűvésztrükk című ciklus kezdő versében (visszafelé nem nyílik út) az idő menetének visszafordíthatatlanságába történő belenyugvás rezignált hangjával találkozhatunk. A megálmodott élet beteljesülésébe vetett hit lebomlik. Ezen a ponton túljutunk az előző ciklus álomtitkolásán – „szeretnék nagyon csöndben élni / és letagadni az álmokat” (kiszáradtak az álmok) –, az álombéli ígéret már nem valami rejtegetni való érték, lehetőség, remény, hanem olyan, amelynek a bekövetkezésére semmi esély, mert múlttá lett az az életszakasz, ahol ezt realizálni lehetett volna. Ugyan nem teljesen idegen az Oláh András-i költészettől, mégis ennyire mellbevágó erővel a mulandóság tényét talán még sohasem ragadta meg, mint a visszafelé nem nyílik út zárósorában, ezt írva: „a halálnak sem lehet újra nekifutni”. A hiány, az árnyéklét, az önvívódás meditatív csöndjének szavai sorjáznak itt. A veszteség felismeréséé: „minden seb begyógyul egyszer / csak te nem gyógyulsz meg bennem / még most is két cukorral iszlak / és eltűnök cilinderedben” (Bűvésztrükk). A múlt örök, nem lehet, nem szabad túlélni. A jövő, mintha a halál lehelné be, üres. A pótolhatatlant csak önmagával lehet pótolni. A cselekvés, a barátság csak látszólagos megoldást jelent. Feltölteni az űrt azzal a lénnyel kell, aki ezt a megszökésével keltette.
A harmadik ciklus címadó versét előlegezi a Fecske Csaba rímeire komponált szonett-kísérlet, az el semmi sem múlik utolsó két sora: „minden út felfeslő fájdalom – tűnő / mosoly – s árnyékom a hiteles nyomat”. Az Árnyékod vagyok versei az elmúlt kapcsolat hitelesítésének lépéseit hajtják végre. A ciklusnyitó hibátlanulban a „tartoztam neked magammal” eleve elrendeltségének szólamai szerveződnek egységgé. A férfiárnyék kiegészíti a nőlétet, a nő ragyogása mellett a férfi elhalványul, tükröződés, mint Platón barlangárnyai. Mi hát a valóság? Az, amelyben „a színek összeköltöztek bennünk” (árnyékod vagyok)? Az égés korma rajzolta másik? Így vagyunk képesek megjeleníteni, felidézni, életben tartani egymást? Azt, hogy „megtörténtél”, akár a cikluszáró mandulavirágban, és miképpen a kötetnyitó sebhelyekben. S ez az, ami mindenek fölött áll. Az, ahogyan a „fakó gyertyafény erőlködött / hogy kimentsen az éjből”.
A Kívül a körön című negyedik ciklus a szerelem örvényéből kijutott ember tárgyszerű megállapításait, önreflexióit tartalmazza. Az az egyén által belakott hely és környezet, amit a vonzalom és a vonzalom elvesztésének kínja háttérbe szorított, elhomályosított, itt előtűnik, metaforává, a létezés metaforájává válik. Ismételten feltűnik az álom és a halál, s egybeolvad a megsemmisüléstől való visszarettenés gondolatával – „miként villamos elől a gyáva test – / előle is félreugrik az álom s a tér vele is üres…” (oppozíció) –, ugyanakkor ez a „félreugrás” már nem menti meg a térbeli jelenlétet, csupán egy üres helyet eredményez. Feltölthető-e ez élettel? Miképpen Krúdy Szindbádja, az emlékekkel, történetekkel megteheti ezt, valamint a személyes, személyéhez köthető eredményekkel, értékekkel. De ez már egy életminőség-váltást von maga után: „a testbe fúródó kardpenge halála” (körötte semmi) a gyilok túléltét, az örök életet sejteti, a fölöslegességgel és érzésével történő leszámolást (kívül a körön).
Mi lehet a hétköznap kapcsolati körein túl? „Rövidzárlat”? Az ötödik ciklusban Istennel és a halállal való elszámolás, a tér és az idő kérdése, az emberi lét határának kitapintása, kitapinthatósága, és áthágásának megkísértése kerül terítékre. A reménytelenség mély és megrendítő: „az Írás is halott: más jelentést keres / ki a fiókba rejtett kés élét félti / s Nietzsche tányérján a halálból szemez / nem mintha örökké akarna élni” (Isten elszámolta magát). Nyílt és rejtett bibliai és irodalmi utalások szövik át az ide rendezett tizenegy verset. Például a gyilkolni indultál-beli pálfordulásnál, ahol az ölni készülő áldozattá válva ismét halhatatlanságra tör, feleleveníti a fentebb idézett körötte semmi motívumát: „megment egy penge jótékony halála”. Búcsú- és leszámolás-, elszámolássorok szövik gúzsba az olvasó szívét, miképpen József Attila kései költészete esetén. A katarzis elkerülhetetlen. A lehetséges szövegjelentések hálójában, egy nem eukleidészi térben találja magát az ember, ahol „Isten kihűlt szavak közt ténfereg / kezét szorongatom – még meleg…” (holnaptól)
Oláh András végül Huszárik Zoltán Szindbád-filmjének főszereplője helyére fektet, rázkódtat a sorsbeteljesítő szekéren – mélyen emberi és lírai képek sorozatán át. Az Anyagfáradtságtól című verseskötetének olvasása által – lélekben, világlásban gazdagodva – magunk is szorongathatjuk Isten „még meleg” kezét.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top