Mindenki a holnap kezdődő hosszú hétvégéről beszélt. Ebéd után legszívesebben leheveredtek volna a tanári szoba kanapéjára, de már csak  két  perc volt a szünetből.

Gerliczki András alias Hasas Pasas ízelítő írása éhes tanároknak, őszi számunkból, a Móricz Omázs-ból.

Régi idők sulija: a tanári

Mindenki a holnap kezdődő hosszú hétvégéről beszélt. Ebéd után legszívesebben leheveredtek volna a tanári szoba kanapéjára, de már csak  két  perc volt a szünetből. Nemsokára csengettek, kezdődött a hetedik óra. A nagy sárga épületben furcsa módon mégis vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangya szorgalmú emberek, örömmel siettek a tantermekbe. Mindenki az előtte álló három szabad napra gondolt. Kis János kémiatanár komoran markolta az osztálynaplót. Forró volt a menzán a csontleves, égette az ajkát, a grízes tésztára már nem is maradt ideje, ott kellett hagynia. Csak a baracklekvárt sajnálta, amit a tésztához adtak. Persze, hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Óra után sietett haza. Otthon megette a vacsorát; főtt virsli volt. Csendesen rágott, nagy elszánás érlelődött benne. Elég volt a hétvégi csontlevesekből, cérnametéltekből, rántott húsokból! Holnap ő megy a piacra! Korán lefeküdt, de az izgatottságtól remegett a gyomra, sokáig nem tudott elaludni. A holnapi napra gondolt. Dehogy akart ő a piacra menni! Holnap még csak péntek, délelőtt nyitva lesz minden, hú, de bevásárol majd a bioboltban! Legyen különleges a vasárnapi  ebéd, egye meg a fene a sok spórolást! Felemelte a hüvelykujját. Először lesz korpacibere.

Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul.

Összefutott a szájában a nyál, ahogy elképzelte az enyhén savanykás ízt. Hatalmas fazékkal erjesztek, egy egész héten át lesz miből szürcsölgetni! Lehet, hogy még a szomszédot is megkínálom, nagy ínyenc, ilyet talán még ő sem evett… – mormolta már félálomban Kis János. Másnap reggel elbátortalanodva ébredt, sajnálta a konyhapénzt. De aztán összeszorította a fogát, megerősítette magát elhatározásában. Hatalmas fazék korpaciberét! – ismételgette. Egész belseje reszketett, amikor belépett a bioboltba. Búzakorpa, zabkorpa, rozskorpa, tönkölykorpa,  rizskorpa! Megszűnt körülötte a világ. Nem látta már az árcédulákat. Nem érdekelte, hogy csak a korpa többe kerül, mint az a kis lapocka meg húsos csont, amit a felesége írt az emlékeztető cédulára. Egész lénye elszánt akarattá keményedett. Lesz aztán még puliszkagombóc! Jó krémes, mállós, ruganyos. Talán belefőzi a ciberébe. Remegő keze lázasan nyúlt a polcra. Azt hitte, ez legalább filléres dolog. Kása, dara, liszt, mindegyikből többféle. Hallotta valahol, hogy vannak édesebb, vannak aztán fanyarabb, meg aztán még lisztesebb ízű kukoricák is… Mindegyikből tett a kosarába. Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt magára. Mégsem tett vissza semmit a polcra, fizetett. Aztán eszébe jutott, hogy csak két utca innen a biozöldséges. Összerántotta vastag szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vasállkapcája összekattant s nekilendült újra a csatának. Céklafasírt lesz a második fogás! – mondta, és szinte beleszédült a konok elhatározásba. Amikor meglátta, hány fajta kapható, elsápadt: Bordó, Bíborgömb, Pablo, Detroit, Rocket, Forono… Mindegyikből vett egyet-egyet. A céklafasírthoz felerész burgonya kell, villant át az agyán, na végre, valami olcsó nyersanyag. A lisztekhez érve újra megszédült. Kell a fenének a BL55-ös háztartási…

Azt hitte, ez legalább filléres dolog.

Csicseriborsóval fogok sűríteni – szorította össze a fogát Kis János, pedig valahol, lázas elméjének egy józanabb zugában tudta már, hogy az osztályfőnöki pótlékát is elköltötte……………………………. Kis János magyartanár eddig jutott az írásban. Holnap órája lesz a negyedikesekkel. A Tragédiát veszik, szeretett volna valami jópofát írni, a gyerekek rájöttek valahonnan, hogy a városka irodalmi lapjában időnként kisebb tárcákat, esszéket közöl, azóta nyaggatják, olvasson valami vicceset. Többnyire jóízűen esznek vagy körülményeskedve főznek ezekben az írásokban. Megígérte, hogy legközelebb visz valamit az órára. Már kitalálta, mi lesz a poén (Istenem, micsoda intertextus!), de kimerült, harmic dolgozat javítása után  nincs ereje írni. Fáradtan villódzik a monitor, ősöreg darab, csakúgy mint a billentyűzet, amelyről néha eltűnik az „r” betű. Az írásának így – szándéka ellenére – az lett a címe, hogy „korpacibee”. Talán korpacsibe? – lódult meg a fantáziája, miközben hosszan esőztette magát a zuhanykabin üvegajtaja mögött. A korpacsibének viszont semmi értelme, de még didaktikai haszna sincs, ha szegény Kis Jánosra gondolunk, gondolta Kis János magyartanár, miközben szárazra dörzsölte magát a hófehér pacalra emlékeztető bolyhos frottírtörülközővel. Persze, lehet, hogy mégis termékeny elírás ez a korpacsibe, gondolta aztán, s bebújt a takaró alá. Mivel már éjfél is elmúlt, csakhamar álomba szenderült. Lehetne belőle valami hatásos történet, amelyben a csibe……………………….. Néha úgy érzem magam, mintha álomvilágban élnék, gondolta a simogató napsütésben Korpacsibe.

Khrrr

Önfeledten kaparászott a disznóparéj árnyékában, ahol éppen egy piros-fekete pajzsos bodobács készült elrejtőzni egy nagyobbacska rög mögé. Korpacsibe észrevette a poloskafajzatot, de nem kapott oda. Emlékezett a kesernyés ízre, emlékezett Anyó intő kodácsolására. Emlékezett a többiek gúnyos csipogására is. Pedig ők meg se kóstolták. Ahogy a százlábút sem a korhadt fűzfarönkön tegnap. Oda egyedül vetődött. Valahogy mindig messzire kóborol a többiektől, hiába, no, más csibe, hat ujjal született, amire egy-egy sajgó csonk emlékeztette a lábán. (Emlékeiben felderengett, ahogy a Nagy Szoknyás Kezes – talán babonából – lecsippentette a fölös ujjakat.) A Nagy Szoknyás Kezes! Tart tőle, de mégis engedi, hogy puha karmaival körülölelje, visszategye a többiekhez, Anyó meleg szárnyai alá. Anyó csak megmutatja – de ez oly, de oly jól esik! –, merre ravaszkodik a giliszta, hol rejtőzik a pajor, hol hever a mag, de, de, de, a Nagy Szoknyás Kezes minden nap enni-inni ad nekünk is, Anyónak is. Többnyire kukoricakását, frissen morzsolja a csőről, s akkorára zúzza a szemeket, hogy le tudjuk nyelni. A friss kása hűs, nem száraz, ízletes. Gyakran kerül közé vágott csalán. A Kis Szoknyás Kezes nagyon fél tőle, ha meztelen bőröcskéjét megérinti, ilyesféle hangokat hallat: „Jaj, anyúúú, csíííp a csalááán!”. „Egy tanyasi gyerek ne nyafogjon” – kotkodácsol vissza ilyenkor a Nagy Szoknyás Kezes. Nem tudom, mit jelenthetnek ezek a hangok, de, uram bocsá’, még az is lehet, hogy ugyanolyan értelmes szavak, mint amelyeket Anyó és mi használunk: „csip, csip, kot, kot”. Korpát ritkán kapunk, úgy láttam, a Nagy Szoknyás Kezes is szereti, nekünk csak akkor szór belőle, ha ő maga már elunta. Szép itt az élet, tanyán, csipognék tovább, de erősen sötétedik, furcsán világít a fűzfarönk az udvaron (csőrömben a százlábú íze). Hosszú nap volt, elálmoso…………………………. dtam, ásított egyet Sarudi Pál munkanélküli tanító, akinek a nagyapja még ipszilonnal írta a nevét, kutya kemény ember, de jó gazda volt az öreg, ötvenegyben kuláknak nyilvánították, elvették tőle azt a kis földet, mi az a száztíz hold, a három gyereknek persze elég lett volna, ha szerényen is, jutott volna minden vasárnap húsleves, jó sárga zsíros húsleves, meg aztán töltött káposzta, hatvanat megennék belőle, hencegett a béres, a nagyapja mesélte, de nem emlékezett a nevére, arra sem, hogy meddig dolgozott nála, senki se vette észre hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt, de az a töltött káposzta, a Sarudi Pál is sokat képzelődik, most, hogy munkanélküli, átszervezték ugye, racionalizálták a Sarudi Pált, előtte persze át lett világítva, mármint gazdaságilag, meg lehet érteni, humánpolitika ugye, gondolja Sarudi Pál,

A kép csak illusztráció!

és közben arra gondol, hogy ő a húsdarabokat nem a káposzta közé rakná, nem, a füstölt szalonna bőrét azt alulra, hogy pépessé puhuljon, a darabolt csülköt meg a tetejébe, de fedd csak le asszony,  káposztalevéllel, gondolja hozzá az egészhez az asszonyt is, aki nincs jelen, zoknit meg férfigatyát árul a piacon, egy kínainál, szorgalmas népek, boldogulnak, nem úgy mint a nyavalyás magyar, de meg is érdemlik, mármint a kínaiak, mármint a boldogulást, gondolja Sarudi Pál, látta ő már kilencvenegyben, amikor az első kínai teherautóról lepakoltak a kágéestén, hoztak akkor mindent, gatyákat is persze, de meg Oolong teát, préselt teát, lakkozott fapálcikát, meg még igazi, két évig erjesztett szójaszószt, nem olyat, mint manapság, hogy beteszi az üzembe a szóját, aztán egy hét alatt megbuzerálja a multi, kell a népnek az olcsó, jönnek is, veszik a gatyát, mondja az asszony, de hol van már a préselt tea, hol van az a fekete gyönyör, ahogy a forró vízben kisimulnak a sodrott levelek, mintha gőzölögve tavaszt játszana a sok-sok méregzöld levél, ej de elálmosod……………………….
………………………..tam, de meggondoltam magam, gyorsan visszaszaladtam Kocamamához, odabújtam a többiekhez, hátamat Kocamama hasához nyomva, oda, ahol a legfinomabb a bőr, ahol csak pihe van, nincsenek serték, a csecseknél,  jó meleg puhaság, belemélyed a hátam, egyet-egyet röffentek még, aztán elalszom az édes tej ízével a számban, Kocamama horkol, de ez is olyan nyugalmas ám, a has melege, puha álom……………………volt az élet malac koromban, igazi álom. Nem volt az ól még lebetonozva, a föld sohasem tud annyira kihűlni, oly édes aludni ott, hát még ha szalma zizeg rajta! Szabadon túrtam az udvaron, pocsolyáztam, dagonyáztam, néha a kiserdőbe is kiengedtek minket, ott mindig akad valami ízletes féreg vagy gyökér a földben. Aztán valahogy bezárult minden. Túrni sem tudok, a Nagy Nadrágos Kezes drótkarikát fűzött az orromba, ha hozzáérintem valamihez, bizony még mindig fáj. Nem mondom, az ellátás rendben van, a kerítés, a falak védenek, elég tágas az udvar is, lehet élni. Naponta háromszor etetnek, reggel csak morzsolt kukoricával, de mióta – töréskor – loptam egy csövest, a Nagy Szoknyás Kezes mindig dob egyet reggelire. „Játssz csak vele, Kucukám!” – kiáltja ilyenkor, nem tudom ez mit jelent, de biztosan valami kellemes-érzelmes röf-röf.

"...valami kellemes-érzelmes röf-röf."

Délben forrázott kása, gondos a Nagy Szoknyás Kezes, nem adja forrón, vár amíg kihűl………………………….az étel. Esti etetéskor irigyeltem a disznókat. Főtt a krumpli a bográcsban, leszűrt levébe korpa került, kukoricadara, meg aztán a kézzel szétnyomkodott főtt krumpli. Illata bejárta az udvart. Korpáért engem szalajtottak, a kamrába kellett menni érte, ott állt a két egyforma, sűrű szövésű, tiszta zsák, az egyikben liszt, a másikban a korpa. Nagy becsülete volt hát, talán szűkösebb idők hagyományaként, mert arra, hogy mi is ettük-használtuk  volna, nem emlékszem. Nagymamám megkeverte párszor a moslékot, várt egy kicsit, s ha belemártott kezét nem égette már, megtöltötte a vödröt. Lelkesen cipeltem, később aztán én vettem át az etetés egész műveletét. A moslékos dézsának is volt párja, csakúgy mint a korpás zsáknak. Ott állt a spájzban, abroncsos fadézsa, savanyú káposztát tartottunk benne. A káposztasavanyítás egész napos munka, nekünk gyerekeknek egész napos ünnep. Édesapánk gyalulta apró darabokra, s közben mesélt-mesélt régi aratásokról, tanyasi bálokról, házépítésről. Szerette, ha ott lebzseltünk körülötte, ha tátott szájjal hallgattuk a történeteit. Az ünnep fénypontja a taposás volt. Ilyenkor valahogy másként vette le a csizmát, tekerte le a kapcát, hozatott magának anyukámmal egy lavór forró vizet, s mosta meg gondosan a lábát, lépett a dézsába. Az egész művelet vallási rítusra emlékeztetett. Mert mezítláb kelt át a káposztatengeren. …………………Amióta az ásó lecsapott, ketten vagyunk.

Lumbricus herculeus Sav. alias Földi giliszta

Könnyebb így, van kivel beszélni. Persze, csak egy-két gondolat, az is lassan. A másiknak az eleje hiányzik. A szájszerve még nem nőtt vissza, de ez a kisebb baj, nem azzal beszél, telepatikusan érintkezünk. A nagy gond az, hogy ő lett a rövidebb, alig jutott neki gondolkodósejt. Álmomban mindig trágyagiliszta vagyok. Könnyű járatot fúrni, mindig meleg van, a Csőrös Csipkedő nem tudja nyomunkban szétdúlni a ragacsos-ürülékes-ázottszalmás masszát. Aztán mindig a keserű ébredés. Nem könnyű itt tanyán. Normális földigiliszta messze kúszik innen. A petezacskóban voltak persze szülőföldhormonok, szeretethormonok meg hűséghormonok, de hát rég volt az, mind felszívódott már, kiürült a megemésztett feketefölddel. Meg aztán hova fúrjak tovább? Balra a gyümölcsös, száraz, smirglis homoktalaj, abba még a drótféreg is belefúlna. Jobbra, igaz, a trágyadomb, de odáig veszélyes az út, a Csülkös Röfögő mélyen áttúrja a földet, féreg ott nem jut át. Oda születni ………………………….kell, de ha nincs, bármilyen korpa megteszi. Ötliteres befőttesüveget használok, könnyű tisztán tartani, vegyileg semleges, nem vesz át semmilyen ízt. Beleteszek huszonöt deka korpát (eleve ilyen adagokban árulják), leöntöm forró vízzel. Hideggel is lehet, de más lesz az íze, hiszen a hideg víz nem öli meg a korparostokon megtapadt élesztőspórákat, mikroorganizmusokat, egyéb, a korpában otthonos lényeket. Aki persze félős, forrázza csak le. Az erjedés ugyanúgy beindul, csak éppen a levegő lebegő lényei kezdenek hozzá a savanyításhoz. Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba beszélget.

Ő az! Kilgore Trout.

Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak. Hideg vizes áztatáskor gazdagabb baktériumflórával indul tehát az erjedés, talán attól sem kell félni, hogy káros anyagok szabadulnak el, a keletkező savas közeg pedig a tisztaság garanciája. A spórák meg, lehet, hogy tudják is, hogy ciberét gyártanak. Ennek megfelelő gondossággal járnak el. Az erjedés két-három nap alatt……………………….lezajlik az élet, mint a gyors erjedés, könnyű a Rothasztónak, szerencsés baktérium, hónapokig nyüzsöghet a barna masszában, na igen, az az otthonos barna massza, tápláló fehérjeroncsok, sejtmaradványok, miegyéb, nem mondom, van szaga, de parfőm az, élet illata, az a boldog nyüzsgés, ezzel szemben mi jut itt nekem, kérdem én tisztelettel, a celluózzal nincs mit kezdeni, nem mállik, nem bűzlik, beletapadni nem lehet, elöl lenyeled, hátul kiengeded, ugyanaz megy be, ugyanaz jön ki, belepusztulsz a koplalásba – gondolta Kis János erjesztőbaktérium, azzal bánatosan tovaúszott a savanyú lében…………….Mielőtt leszűrnénk, egyáltalán kinyitnánk az üveget, célszerű nyitott helyre vonulni, elég erős illatú gőzök, gázok keletkeznek ilyenkor. Még jobb, ha porcelán vagy üvegtálban levegőztetjük (dekantáljuk, mint a palckból kiszabadított vörösbort) – időnként meg-megkavarva, hogy a nem kívánt illatmaradványok eltávozzanak. Szűrés után savanyú, de tiszta ízű folyadékot kapunk, ez a korpacibere. A korpa ilyenkor már tiszta rost, takarékosabbak (átmosva, lecsepegtetve) kenyértésztába keverhetik, nem kell feltétlenül kidobni. Szaknyelven szólva az így nyert cibere konyhai alaplé, s a csontlé, pecsenyelé (jus), barnamártás (demiglace) szegény vidéki rokona. Genezisük azonban közös: akár állati, akár növényi levek, mindegyikük alapja a manipulált (főzött, sütött, erjesztett, ne adj’ isten rothasztott: lásd garum) fehérje. De ezt Kis János kémiatanár jobban tudja. A korpacibere levesekhez, csorbákhoz, szószokhoz, (önmagában italként is) használható, fogyasztható.

Valahogy így!