Búevő vagyok, mi tagadás. Sok a munka, nagy a stressz, csoda, ha időnként leeszi magát az ember?

Búevő vagyok, mi tagadás. Sok a munka, nagy a stressz, csoda, ha időnként leeszi magát az ember? Debrecenben, a Nagyállomás közelében, egy kocsmás kifőzdés kolbászsütöde kirakatát bámulva legyintett meg a mélabú szele s a gyógyír is azonnal, a gőzölgő, zsírosan csillogó, tüzesbarna, fényes, feszes, roppanni kész kolbászkákat megpillantván. A kenyér egészen jó volt… Az viszont csoda, hogyan lehet egységnyi bélbe maximális mennyiségű hulladékbőrt, ipari szóját, gyártási szalonnát tölteni úgy, hogy húsnak tűnjék az egész. Megenni persze könnyű volt, bent tartani már művészet. Sehol egy zug, kapualj, rejtekadó bokor. Ott marad az ember az utcán, háborgó gyomrával, nagyokat lélegezve.

„Relex relex magyar”, biztatom magam a vajdasági költő soraival, s igazán kormányeltörésben érzem magam, ahogy lényem hajója téveleg széllel kétségében az nagy Debrecenben. Séta. A Csonka Templomig összeszedem magam. A túloldalra kívánkozom, a napsütötte sávba, késő délután van, de odaát még éri a nap a járdát. Átkelés. Jót tesz a napfény. Lassan megyek. A sietség az atléta halála. Véletlenül oldalra pillantok. Wasabi. Magyarországon? Debrecenben? A Piac utcában? Közelebb megyek. Valóban cégér, valóban étterem. Bepillantok az ablakon. Igazi japán futószalagos szusibár (running sushi and wok restaurant). Imádlak, Debrecen, keményre főtt csodaország! Mindent elfelejtek, amiért ebbe a városba jöttem. Az Egyetemi Könyvtárt, a Katalógust, a másutt hozzáférhetetlen Köteles Példányokat, a Kettes Villamost, a Nagyerdőt, a Levelest, a Kohász-t, a Régi vigadót, az Új vigadót, a Redőny-t, a Pálmát, mindent, mindent. Átlépem a küszöböt. Japán sziget. A Wasabi vendége vagyok.

A pincér üdvözöl, hellyel kínál, hoz egy adag miszólevest. Kerekded, tenyérbe simuló lakkozott ékszerdobozra hasonlít az edény, benne kockázott tofu, sötétzöld vakame-algadarabokkal, minimális szójaszósszal, mindez áttetsző, teahőmérsékletű mogyoróbarna lében. Később, otthon, japán szakácskönyvemet felnyitva fogom megtudni, hogy a miszó egy-két évig erjesztett zúzott szója, esetenként rizs, árpa, búza. Azt is később fogom megtudni, hogy az alaplé az bonito-tonhalpehely, és kombu-alga főzetéből készül. (Ez a dasi.) Az első csésze után rászoktam. A pincér kérdi, hozzon-e még, mondom hozzon.

Négy-öt órát töltök az étteremben (fix összeg, korlátlan fogyasztás, s közben az ártatlanul megkívánt és meggondolatlanul elfogyasztott sült kolbászt is ki kell pihenni), időnként megkérdik, kérek-e még miszót. Kérek. Gondolom, tudják, hogy ez új vendéggel így szokott lenni. Ismeretlen íz. Az édes, sós, keserű, savanyú után egy ötödik valami. Több, mint íz. Umami, ahogy később megtudom. Mindaz, ami nagyon jó, de nem tudok róla beszélni. Pedig dehogynem tudok! Eszem  a borsóhüvelynyi sült halat, pálcikával sötét szójaszószba (Kikkoman) mártogatom, rózsaszínes pácolt-szeletelt retket szopogatok hozzá, és közben ifjúi éveimbe révedek vissza. Bölcsészhallgatóként, harmadfél évtizede, sokan választottuk Senga Toru japán kultúra kurzusát, kezdetben talán csak azért, mert mindenkinek ötöst adott. De a Gendzsi monogatari, a Párnakönyv, Macuó Basó, Hokuszai, Hirosige mindannyiunkat elvarázsolt. Mindez most újra éled, érdekes ez, Senga Toru nevére utoljára huszonöt éve gondoltam, most a rózsaszín retek, a lakkozott fekete evőpálcika, a futószalagon éppen elém gördülő nigiri szusi (nyers, vöröses tonhal rizságyon) a névvel együtt a késő őszi órákat is elémvarázsolja a toronyszobára emlékeztető kicsinyke teremben, ahová már csak csigalépcsőn lehetett felkapaszkodni. Látványos egyszerűség a szusi. Puha, gyúrt, formázott rizs, (a maki szusziról nekem mindig a bejgli jut eszembe, csak ez itt nem barnás-ropogós kőttes kalács, hanem nedvesen csillogó zöld kombulapba tekert rizs, vaszabikrémtől csípős, ecettől savanyú, tölteléktől színes-mozaikos közepű falatka). Hámozott főtt tojás nincs, pedig szemérmetlen kíváncsisággal kutatom, hiszen Nagisza Oshima Ai no corrida (Érzékek birodalma) című filmje óta (számomra) kultikus japán étel. Újabb, már sokadik miszó. Készőbb majd úgy emlékezem erre a forró levesre, mintha időt kortyoltam volna. A szántás, a vetés, az aratás, a szójadarálás, a dongafaragás, az abroncsozás, a hordóösszeállítás, az erjesztés, az emberi odaadás idejét ittam. Éreztem, de most már tudom: ha ételt adsz, időt adsz, saját életedből.
Másnap. Pontyot vettem a nyíregyházi piacon. Sós vízben félórát főztem. Levét leszűrem, a halat máskorra félretettem. Miszót vásároltam. Két kanállal tettem a lébe, két személyre. Újhagyma zöldjét karikáztam. Fetasajtot kockáztam. Elkészültem. Magyar idő. Magyar miszó.