Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, Móricz-kutató, a Kalligram folyóirat szerkesztője, 1973-ban született Cegléden, Budapesten él. Készülő Móricz-monográfiájáról kérdeztük.

Szilágyi Zsófia

Onder Csaba: Lassan a végéhez közelít nagyobb szabású munkád, amelynek tervezett címe szimplán ennyi: „Móricz Zsigmond”. Miben lesz más ez a monográfia, mint az előző, A továbbélő Móricz?

Szilágyi Zsófia: Az előző könyvben szabadabb voltam, legalábbis ott kevésbé kellett elviselnem, hogy Móricz diktáljon. Persze, akkor meg a kortárs irodalom irányított, hiszen nem tudtam „megrendelni” Móriczot újraíró regényeket, mégis, azt én döntöttem el, hogy, például, épp a Pillangót és Az Isten háta mögöttet olvasom újra. Most már nincs trükközés, azokkal a művekkel is foglalkoznom kell, amelyeket nem kedvelek különösebben (nem akarok rejtélyeskedni – nem véletlenül hagytam, mondjuk, a munka utolsó fázisára a Rózsa Sándor-trilógiát), és olyan kérdésekkel is számot kell vetnem, amelyekről beszélni kicsit félelmetes, hiszen annyi elhallgatás és félreértés veszi őket körül. Ilyen Móricznak a zsidósághoz való, sokat változó viszonya. Talán ebből is kiderül, hogy szeretném, ha ez egy „rendes” könyv lenne, amelynek van eleje-közepe-vége. Vagyis haladok majd előre a Móricz-életút időrendjében, de az egyes nagyobb fejezetek egy-egy kérdéskört bontanak ki, és azokon belül át is ugorhatunk más évekbe. Ismét példát mondanék, hogy érthető legyen: amikor az író tanulmányait, gimnáziumi éveit tárgyalom, nemcsak azt igyekszem elmondani, vajon hogy érezhette magát debreceni kisdiákként (erről, ráadásul, erősen közvetetett információink vannak csak), de arról is beszélek, hogyan formálta meg íróilag ezt a korszakot a Légy jó mindhaláligban. Miért égette bele a magyarokba a „Nem akarok debreceni diák lenni mondatot”, miközben Debrecen az egyik legkedvesebb városa volt. A „megfejtést” (ha az) lásd majd a Móricz Zsigmond című könyvben.

Onder Csaba: Vannak-e olyan új belátások, fejlemények, amelyekről kutatásaid alapján úgy gondolod, hogy jelentősen vagy jelentékenyen formálhatják a Móriczról kialakított képünket?

Szilágyi Zsófia: Sok van. Remélem. Az egyik legfontosabb talán az, amit már többen mondogatunk egy ideje (a Kosztolányi-kutatócsoport a kritikai kiadáson dolgozó tagjai, vagy a Krúdy-összkiadásban tevékenykedők), hogy a modern korszak kutatásához az adott időszak napilapjainak tanulmányozása elengedhetetlen. Lenne. Miközben még a teljességet közelítő sajtótörténettel sem rendelkezünk erről a korszakról. Az talán könnyen belátható, hogy egy folytatásos regénynek a napilap az eredeti közege, vagy az, hogy eddig ismeretlen szövegekre bukkanhatunk – de azt is a napilapokat olvasva lehet legjobban megérteni, milyen módon formálta Móricz pályáját is (nemcsak az életét), hogy folyamatos sajtófigyelem vette körül. De, azt hiszem, az is új fejlemény lehet, hogy igyekszem nemcsak a sikerekre, de a kudarcokra is odafigyelni – pontosabban azokra a művekre, amelyeket ilyen-olyan okokból pár oldal után félbehagyott, vagy azokra az irányokra, amelyeket elvágott önmaga előtt, ilyen a gyerekíró vagy a krimiszerző félbemaradt útja.

Onder Csaba: A Móriczi szövegvilág szinte felmérhetetlenül nagynak tűnik. Milyen nehézségeket jelent a kéziratok, a nehezen azonosítható szövegek feldolgozása? Az újhistorizmus általad alkalmazott módszere mindehhez még újabb és újabb kontextusokat nyithatott fel. Hogyan lehet ebben eligazodni?  

Szilágyi Zsófia: Röviden: nehezen. Nem is áltatom magam azzal, hogy minden feltártam, elolvastam, hiszen már a közönség elé bocsátott életmű is óriási. Ráadásul olyanokat is csinálok időnként, hogy megmutatom, milyen műveket ír újra, idéz meg Móricz (a Pillangóban a János vitézt, a Rokonokban a Fekete gyémántokat, vagy a Kivilágos kivirradtigban Csehov Cseresznyéskertjét) – még ha ezzel ki is lépek az életműből, és nehezítem a magam dolgát, nem látok más módot arra, hogy igazoljam, nem volt ősösztönös, műveletlen szerző. Még ha nem is vezetett pontos kimutatást az olvasmányairól, és sokszor rá is játszott az „életes író” szerepére, amelyet aztán, kijátszva őt, mondjuk, Babitscsal vagy Kosztolányival szemben, rá is égettek később. De nemcsak irodalommal igyekszem összeolvasni Móriczot, hanem, ha szükséges, történeti kutatásokkal is (például a Rokonok kapcsán a korabeli korrupciós mechanizmusokkal kapcsolatban tájékozódom, vagy a Trianonra adott reakcióját vizsgálva a revízióról és annak jelképrendszeréről olvasok). De a legkevésbé sem sajnáltatni szeretném magam: rengeteget tanulok eközben, és az is a célom, hogy érdekes könyvet hozzak létre – mert annyira izgalmas a Móricz-életmű is, a korszak is, nem szeretném „elrontani”…

Onder Csaba: Van-e olyan szegmense az életműnek, amely eleddig kevésbé volt a reflektorfényben? Mit gondolsz, lehet-e újraolvasásra, felfedezésre ösztönző része a könyvek? Olyan eleddig alig ismert, alig olvasott Móricz regény, amely szerinted ma izgalmas lehet?

Szilágyi Zsófia: Vannak Móricznak újonnan divatossá vált művei, amelyekről az utóbbi években több elemzés is született, méltán – ilyen Az Isten háta mögött, a Míg új a szerelem, újabban pedig az Árvalányok. A budapesti regényei közt is számos felfedezésre váró van – nemcsak a Rab oroszlán ilyen (Spiró György már régen mondogatja, olvassa el mindenki), de olyan kisregények is, mint az Ágytakaró vagy a Fecskék fészket raknak. Nehezen tudnék egyetlen művet kiemelni, mert a nem egészében tökéletesre sikerültekért is tudok lelkesedni, nekem az is izgalmas, ahogy a nagyregényekbe beleun egy ponton, elrontja a befejezéseket, klisékbe futtatja ki őket, mivel, ezt olvasás közben is remekül lehet érezni, egy újabb regényen jár az agya. Nem gondolom, hogy a jól ismert Móricz-műveket mind el kellene felejtenünk, de a Kivilágos kivirradtigot izgalmasabbnak gondolom, például, az Úri murinál, a novellisztikájából pedig a Hét krajcárt nem önértéke miatt látom fontosnak, hanem azért, mert ez lett a belépőjegye az irodalomba, Osvátnak köszönhetően. Viszont a Barbárok valóban remekmű, amint ezt már Kosztolányi is megírta, a Szegény emberekért pedig szerintem is kaphatott volna Nobel-békedíjat, ahogy ezt Karinthy, Fenyő Miksa ötletét egyetértően idézve, leírta. Már ezek a kortársi vélemények is azt igazolják egyébként, hogy nem szabad kora irodalmából és közegéből kiszakítani Móriczot, ahogy ez korábban sokszor megtörtént. És, hogy visszatérjek az első kérdésedhez: A továbbélő Móriczban a mai irodalom felől közelítve igyekeztem élővé tenni Móriczot, most pedig úgy, hogy a saját korával való dialógusát (értve ezt a szót nagyon tágan) próbálom megmutatni. Szeretném elkerülni azt, hogy az utólagos tudással közelítve beszéljek egyes döntéseiről – nem mondom, hogy mindig egyetértek azzal, amit tett, de próbálom megérteni és megmagyarázni egyes emberi és írói lépéseit. Nem szeretném viszont beleélni magam Móricz lelkébe, életébe, azonosulni vele (ez a veszély ugyanis fenyegetően jelen van, ha túl sokat foglalkozunk egy íróval) – bár kevésbé lesz, talán, látványos ennek a könyvemnek a személyessége, mint a korábbié, azért ez az én Móricz-képem lesz, és nem az egyetlen és átfesthetetlen, még kevésbé az, amelyik egy önarcképhez akar hasonlítani.