A konyhában sírok. A forró vasalóra,
ahogy a falon ver az óra,
potyognak a könnyek.

Magdaléna… Magdaléna…
Ha nem jut eszébe ez a nő, akkor ő nyugodt, megbízható és boldog ember. Egy-egy év is elmúlik, hogy eszébe se jut.(…)

Általában a nők nincsenek rá hatással. Meg van elégedve a feleségével. Minden igényét kielégíti, nem is kíván többet. Okosnak és jónak tartja s valami nagy lelki békességet tud neki adni, de mintha az emberi szívet az örvény és a veszély vonzaná, már régen figyeli magát, hogy tartalékban őriz a lelke mélyén egy ilyen veszélyes álomképet.”

„Egy óráig zakatolt a feje. Folyton a feleségével veszekedett. Most magában a legdurvább szavaktól sem riadt vissza. Jó asszony, szorgalmas asszony, takarékos asszony, cseléd, szakácsné, mosóné, súrolóné. Még mi kell? Mindenes. De neki nem egy mindenes cseléd kell élettársul, hanem egy hozzáillő szellem. Ezzel az asszonnyal nem fogja elérni, amit akar. Mert ez csak lehúzza a sárba… (…)

Ahogy hazaért, már sötét volt. Égtek az utcai lámpák, s ködfénykarikák vették körül a lángokat. Egész délután ott zsibongott benne a gyötrő érzés, hogy Linát megbántotta, s úgy ment el hazulról. Most bevetette magát az otthonba, ahogy fejest ugrik az ember. Érezte, hogy Lina a konyhában van. Ahogy letette a kabátját, benyitott a konyhába. Csakugyan ott volt s vasalt.
(Móricz Zsigmond: Rokonok)

A konyhában sírok. A forró vasalóra,
ahogy a falon ver az óra,
potyognak a könnyek.

Apró körmű, mindig munka-meleg
kezem most jéghideg, remeg,
úgy simítja az abroszt.

Nem a ruha a gondom. Nem a konyha, a leves.
Most vész el az egész. Tudom, érzem.
S én vagyok a felesleges.

Ha játszani tudnék. Akkor legalább, néha,
a kedvéért, egy kicsit … de nem,
nem leszek Magdaléna!

A Vörös Postakocsi 2011/ősz