Rövidprózák 2011/őszi számunkból

Éjszakai vizek

Senki nem tudja, honnan erednek, és azt sem, hová folynak. Alkonyat után tűnnek fel, ilyenkor mindenki elhúzza a sötétítőt, leereszti a zsalukat, és úgy tesz, mintha nem hallaná az ablaka alatt elvonuló csörgedezést. Minden egyes utcára, minden egyes eldugott sikátorra jut egy-egy csermely.
Mintha kőolaj ömlene végig a flaszteren: nem tükröződik, még az utcalámpák fényét is elnyeli. Vannak, akik azt mondják, meg nem született gyermekek lelkeit szállító vizek ezek; mások szerint beömlenek a sírokba, és a holtak isznak belőlük.
Egyszer valaki megpróbálta fölkutatni a forrást – azóta vak.
Egyszer valaki belelépett egyik csermelybe – azóta béna.
Egyszer valaki pénzt dobott a vízbe – azóta gazdag.
Éjjel kimentem, és megmerítettem egy poharat. A folyadék jéghideg, mint a hegyi források, a színe meghatározhatatlan, zavaros.
Amióta behoztam a házba, ott áll az asztalon. Néz. De nem nyúlok hozzá. Majd csak megissza valaki.

Csendélet

Vizelni keltem föl, aztán a vécén eszembe jutott, hogy szomjas is vagyok. Kimentem vízért, és amikor kinyitottam a hűtőt, a fénysáv a nagyszoba ajtajára esett. Résnyire nyitva volt, a résen keresztül egy, a hajnali pírtól lila lábszárat vettem észre.
Egyedül ült a félhomályos szobában. Nézett kifelé az ablakon, mereven figyelte a megelevenedő utcát, a vonatról érkező ingázókat – mintha őnélküle nem ébredhetne fel a város. Pizsamában volt, lábán papucs, bokáján kék erek, haja összekuszálódva.
– Megfázol – mondtam.
Rámpillantott, de szemei kifejezéstelenek voltak, mintha tekintete még mindig az utcát járná.
– Miért ülsz itt? – kérdeztem. Pedig tudtam jól.
Nem felelt; elfordította a fejét, és tovább fürkészte az utcát.
Aztán egy hajnalon még rányitottam egyszer. Az már a halála után volt. Akkor is megkérdeztem, hogy miért ül ott. De erről nem akarok beszélni.

 

Boszorkányok

Violeta Fernara lánya tudott szemmel verni. Noha nem szántszándékkal tette, elég volt ránéznie valakire, és az máris émelyegni kezdett, vagy hőhullámokra panaszkodott. Azonnali halálesetre nem emlékszik senki.
Kettesben éltek. Nem tudták, hogy ki az apja. Mert Violeta Fernara egy olyan nő volt. Lányát egy bedeszkázott ablakú, üres szobában tartotta, és úgy kereste a kenyerét, hogy nem engedte le a játszótérre a többi gyerek közé. A szomszédok minden hónapban leszurkolták az összeget, amiért Violeta Fernara zárva tartotta a kisszoba ajtaját.
Csak ritkán jöhetett ki. Ilyenkor terhes nők hasát kellett néznie, aztán visszakapta a szemét takaró sálat. Violeta Fernara az angyalcsinálásból is jól keresett.
Néha módosabb emberek is meglátogatták, akik hűtlen feleségekre, üzleti vetélytársakra nehezteltek. Ezek voltak a kislány legszebb napjai: anyja kezét fogva ment az utcán, és bár nem látott semmit, a zajok úgyis közvetítették feléje a nyüzsgést. A legcsodásabb mégis az volt, amikor anyja keményen megfogta, és egy bizonyos irányba fordította a fejét, majd lerántotta szeméről a sálat, és a fülébe sziszegte, hogy nézd, jó erősen, de csak őt!
Mivel igencsak kevés arcot látott életében, a kislány mindeniket megjegyezte. Azonban hiába kérlelte anyját, az sosem engedte, hogy legalább egyszer az ő arcát is megnézze. Még egy fényképet sem adott magáról. Akkor kerültek egymáshoz a legközelebb, amikor anyja kioldozta a sálat, és tenyerével eltakarta a szemeit, hogy csak a megfelelő pillanatban nyithassa ki őket. Violeta Fernara ilyenkor mindig megborzongott: a kislány szemei hidegek voltak, mint két üveggolyó.
Aztán egyszer, egy hónapnyi ideges várakozás után Violeta Fernara a saját hasára irányította lánya tekintetét. Mert Violeta Fernara egy olyan nő volt. Másnap egész nap émelygett. És a következő napon is. Ekkor bement a kislányhoz, és a kezébe adott egy kézitükröt, majd lecsavarta a sálat.
– Hoztam neked egy játékot. Nézd meg, milyen szép vagy – mondta az ajtó felé sietve. De a küszöböt már nem érte el.

 

Sokkterápia

Éjjel azt álmodtam, hogy kisfiú vagyok, és félek a kutyáktól. Hiába próbáltam anyámhoz menekülni, ő megannyiszor ellökött. Aztán egyszer mégis felvett. De nem sokáig élvezhettem öle biztonságát, kezem hirtelen selymes szőrbe borzolt. Leugrottam szukává változott anyám öléből, s az ajtó felé iramodtam. Nem jutottam messze: lábaim lelassultak, majd megálltak, én pedig rájöttem, hogy már egyáltalán nem félek a kutyáktól.

 

Fel nem fedezett szobák

Nagyapámék házába álmodom magam. Érzem a padlót borító csergeszőnyeg szagát, hallom a falakban cirkáló egerek neszezését, és látok egy ajtót, amit addig sosem vettem észre. Ismeretlen szobába jutok, ahol ugyanúgy süpped a deszkapadló, ugyanúgy zörren az almárium ablaka minden egyes lépésre. És ismét egy ajtó. Mögötte pedig ugyanolyan szoba, ugyanazokkal a bútorokkal, ugyanazzal a repedéssel a mennyezeten. Csodálkozom, hogyan férhet el ennyi helyiség a házban, amikor megszólal nagyapám.
– Ugye tudod fiam, hogy a szobák sora egyszer véget ér, s ha kinyitod a legutolsó ajtót, falba ütközöl? Onnan pedig már nincs visszaút.
Kezem jóformán még el sem engedi egyik kilincset, már a következőt markolom, szét sem nézek a helyiségekben, mohón falom a fel nem fedezett szobákat. Nem tudok megállni. Pedig nem akarok felébredni.

Hangok a falon túlról

Akkor kezdett el köhögni, amikor odaköltöztünk. Az első este rájött a roham, és egész éjjel kínozta.
És minket is. Zajos szomszédok miatt költöztünk el a régi lakásunkból, de hiába: ismét ott voltak a falon átszűrődő alattomos neszek, ezúttal köhögéssorozatok és az őket néha felváltó hörgés, harákolás.
– Biztosan tüdőbeteg – mondta a feleségem.
– Biztosan egy hülye, aki szétszivarozta a tüdejét – mondtam én.
Egyedül élt. Napközben megállás nélkül szólt a lemezjátszója. Állandóan klasszikus zenét hallgatott, melyet köhögése ritmusával vadított meg.
– Biztosan azért hallgatja hangosan a zenét, hogy a köhögés ne zavarja annyira a szomszédokat – mondta a feleségem.
– Biztosan azért hallgatja hangosan a zenét, mert egy hülye – mondtam én.
A csendórákat kínosan betartotta, de a köhögésnek ekkor sem tudott megálljt parancsolni. Eszembe jutott, vajon hogyan alszik, és elhatároztam, hogy kifigyelem, mikor csendesedik el. De valahányszor otthon voltunk, szünet nélkül köhögött, így arra a következtetésre jutottam, hogy sosem alszik, vagy csak egyszerűen minket akar bosszantani. Úgy döntöttem, szólok neki.
Külön lépcsőházban laktunk, így nem láthattuk, ki jár hozzá. Néha csendórán kívül elhalkult a zene; ilyenkor egy nő hangja hallatszott, de ő sosem felelt neki, csak köhögött szüntelen.
– Biztosan a lánya, és kórházba akarja küldeni – mondta a feleségem.
– Biztosan a kurvája, és le akarja fejni róla a lakást – mondtam én.
Egy délután, amikor a nő ismét beszélni kezdett a fal túloldalán, fogtam magam és átmentem. A bejáratot fémből készült, biztonsági ajtó védte, a legapróbb nesz sem szűrődött ki rajta. Becsengettem.
Épp csak arasznyira nyílt meg az ajtó, a résben egy női arc töredéke tűnt fel.
– Tessék – mondta.
A köhögőt keresem, akartam mondani, de meglepettségemben egy hangot sem tudtam kinyögni: a lakásban síri csend volt. Elnézést kértem, azt hazudtam, hogy eltévesztettem a lakrészt, aztán hazamentem.
– Na? – kérdezte a feleségem.
– Csend volt, nem volt, mit mondjak – feleltem.
Estefelé egyre több hörgés vegyült a köhögésbe. Végül már nem hallatszott egyéb, csak sípoló fuldoklás. Még kivártuk, míg teljesen elcsendesedik, és a nő felzokog a fal túloldalán; aztán lefeküdtünk.
– Jó éjszakát – mondta a feleségem.
– Jó éjszakát – mondtam én.

Elveszett!!!

Napos oldalon fekvő, nyolcvan négyzetméteres, három külön nyíló szobával rendelkező panellakásomat keresem a belvárosban. A lakás teljesen bútorozott, fürdő-konyha frissen csempézve, saját hőközpont és vízórák is vannak, a nyílászárók betörés ellen megerősítve. A lakás negyedik emeleti, manzárdkiépítési lehetőséggel is bír. Különleges ismertetőjele: az ágy nincsen megvetve, és azt hiszem, a gázt sem zártam el a virsli alatt. A megtalálónak kedvezményes cserét ajánlok fel garzonra, csak legyen végre ahová lehajtanom a fejem.

A jellemtelen

Ácza Márton osztályvezető a reggeli mosakodásnál hosszúkás sebet vett észre az oldalán. Ahogy végigsimított rajta, érezte, felülete nem érdes, inkább puha, bolyhos. Közelebbről szemügyre véve rájött, valami kenderkóchoz hasonló anyag lóg a bőréből. Megrántott egy foszlányt, és fájdalom nélkül kihúzta, majd vizsgálgatni kezdte: amit a kezében tartott, nem más volt, mint az ülőgarnitúrák, tornaszőnyegek kitöméséhez használatos tengeri fű.
Mivel munkába kellett mennie, nem maradt ideje további vizsgálódásra. El is feledkezett az esetről, ebédszünetig szokásos tennivalóit végezte: elbocsátotta egyik beosztottját, egy nőt, aki nem volt hajlandó lefeküdni vele, majd üdvözlőkártyát írt előléptetés reményében a főnökének, melyben a hétvégi vadászaton elejtett szarvashoz gratulált.
Délben hozatott magának egy kávét, de az első kortynál összepecsétezte az ingét. Amikor levetette, hogy tisztát húzzon helyette, tekintete az oldalára tévedt: egész csomó tengerifű lógott ki belőle. Dühödten tépdesni kezdte, de sehogy sem akart elfogyni, még csak nem is ritkult; végül úgy döntött, akad ennél fontosabb dolga is, és kiment ebédszünetre.
Az ebédlőben észrevett egy szabad helyet az igazgató mellett, odakéredzkedett. Az étel mellett minden egyes szavát is alaposan megrágta, tudta, szűkszavúnak és lényegre törőnek kell lennie, ha sikeresen be akarja feketíteni egyik riválisát a vezetőségnél.
Ebéd után unatkozva ült az irodájában, nem volt kedve a papírmunkával foglalkozni. Szórakozottan húzogatni kezdett valamit, amit a zakója ujjából kiálló cérnaszálnak hitt, melynek sehogy sem akart vége szakadni, mígnem rájött, hogy az oldalán levő résből cibálja ki a tengeri füvet. Dühösen felpattant a székéről, s csodálkozva vette észre, hogy nadrágja lecsúszott a térdéig.
Hiába próbálkozott, az övön már nem volt olyan lyuk, amin átszúrva a csat tűjét a derekához szoríthatta volna a nadrágot. Még beszólt a titkárnőjének, hogy nem érzi jól magát, majd a zsebébe süllyesztette a kezét, így tartva magán a nadrágját, és elhagyta az irodát.
Otthon zuhanyozni próbált, attól mindig felfrissült, megnyugodott, de most még be sem tudta szappanozni magát rendesen az összecsomósodott tengerifű miatt, melyet hiába tépdesett, a nyílásból mindig újabb és újabb szálak kerültek elő. Végül lemosta magát, és viszolyogva nézte a bőréhez tapadó, ápolatlan szakállhoz hasonló undormányt.
Pizsamát sem vett, meztelenül dőlt ágyába. A plafont bámulta, és magán gondolkodott. Aztán mindkét kezét betuszkolta az oldalán levő nyílásba, és szétnyitotta azt annyira, hogy beférjenek az öklei. Most már marékszámra szedte ki magából a tömőanyagot, és szórta szét a szobában. Meg sem állt addig, míg teljesen el nem fogyott.

 A Vörös Postakocsi 2001/ősz