Tanulmány Weöres Sándor Psychéjéről 2011/őszi lapszámunkból

Olvasóm! ha merészkedel verseim és jegyzéseim megismerned: készülődjél arra, hogy utána már nem az léssz, a ki eleddig valál” – hangzik Psyché olvasójához írt levelének, a „maga-írta előszó”-nak első mondata, melyet összegyűjtött „hagyatéka” elébe szánt. Az olvasás mint a szöveg és befogadó kölcsönös identitásmódosulását eredményező eseményjellegű dialógus elméleti tételét is aktualizáló gondolat egyaránt szándékolja a befogadás nemi meghatározottságának felforgatását, a „félig setétben rejtező Asszonyi Világ” recepióját és az Arthur Rimbaud-féle „je est un autre” (a másik én vagyok vagy én egy másik vagyok) performatív aktusát (Weöres 278). Weöres Sándor Psychéje a szövegkorpusz körüli „szerkesztői munká”-val megidézi a napló- és levélregény kármáni hagyományát, bár annak inkább a műfajon belül az irodalmon kívüliséget képviselő voltát folytatja, semmint az érzékenység motívumkészletének a Fanni hagyományaiban felhalmozott közhelyeit (vö. Bódi 88, 98).

A Maylad Jósefné Haller Christának címzett sorok tanúsága szerint a „sorvasztó bánat” helyett inkább az úton levés, a vándorlás, a bolyongás (az „innejt” és a „távol” bejárása) motiválja a magány leküzdését szolgáló levélírást: „Fuvallat vagyok én […] S el-repülök megint” (Weöres 79). Bár az Epistola ennen magamhoz (Weöres 75–78) a levél műfaji meghatározása ellenére az érzékenység önmagának jelen lenni kívánó naplószerűségét invokálja, mégis Toldy Ferenc fiktív értékelésével kell egyetértenünk, aki szerint „kegyetlen”, „durva és nyers” „személyi vallomás” (Weöres 275). „Josóm, ne sírj. Mindég veled vagyok. – indítja a „költőnő” a Levél Cousinomnak Újhelre című versét, de az érzékeny levélregény műfajához iróniával, vagyis már az önmaga epilógusába futó Kisfaludy Sándor-féle Két Szerető Szívnek Történetén (vö. Bódi 127) túlról viszonyul. A sírás képének későbbi visszatérése a költeményben átvezet a nyilvánosság és a bizalom témájának tárgyalására alkalmat adó, a gyűjteményben nagyobb következetességgel folytatott Kazinczy-levelezés hagyományához:

 „Közöttük mennyi meg-aláztatás ért,
Majd el-sírom neked, sed non in scriptum” (Weöres 63–64).

A leírt és a kimondott szavak („non in scriptum”), a nyilvános olvasásra szánt mondanivaló és a gondolatvilág megkülönböztetése a szerző hitelességével játszik: egyszerre fedi el és tárja ki a fiktív költői kód mögött elrejtőző szerzőt – a feladó könnyei által áztatott levél sorainak elmosódása nemcsak a referencia láthatóságát, de az olvasói rekonstrukció helyét is jelöli –, érvénytelenítve, vagyis a fikción belülre utalva a Psyché referenciális olvasását. Ugyanakkor a kimondott szavak szövegolvasás szempontjából irreleváns, barthes-i megfogalmazásban „halott” jellegének tudatosítása a bizalom fogalmát az írásbeliség kategóriáján belül tartja. A kimondott szavak hallgatói közvetítésével, továbbításával kapcsolatban éppúgy fenntartja a hazugság gyanúját, mint a leleplező metanyelvet nélkülöző írás kiismerhetetlenségét illetően.

Az Illustrissime Kazinczy Ferenc Úrhoz azzal az (irodalom)történeti hagyománnyal lép folytonosságba, melynek kialakulása során a magánszférához tartozó levelezés vált nyilvánosság-formává. „Szokás e korban, hogy az egy személynek szóló leveleket mutogatják, postán körözik, másolják; nem egy levél már avval a kifejezett óhajjal készül, hogy azt többen lássák. […] Baj, ellenérzés csak akkor támad a kiadatásokból, ha azok a közönség elé nem való, személyes vagy személyeskedő ügyet visznek; valóban úgy van, hogy az »irodalmilag közvetített intimitásnak nem a publicitás az ellentéte, hanem az indiszkréció«” (Mezei 12). Psyché az imént idézett levelet – az aláírás (ellenjegyzés) helyett álló „utólagos hozzá jegyzés” tanúsága szerint – éppen a nyilvánosság kerülése miatt nem küldte el: „Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni nem merészlem. Hiszem ő bizonnyal megbocsájtná, mivel brillians humora vagyon – hanem a kik feltehetően szintén, de nem szintúgy olvasandnák!” (Weöres 42). Szintén a publicitás formáinak tárgyalása révén reflektál a szöveg Lónyay Erzsébet írásmódjának a nyilvánosság formáitól addig idegen, de újdonsága miatt a nyilvánosságban magának helyet találó sajátosságaira a Levélváltás 1821–1822. A levélhez mellékelt kéziratot Psyché így kommentálja: „csak is ennen magamnak jegyzettem – ezért ha ollyanokat lel benn Tanácsos Uram, a millyeket nem fogadhat-be a Druckerey, ezen rosszaságokat haggya-ki, esengve kérem.” Nagy Péter válasza az időre bízza a nyilvánosság megtalálását, mert a kéziratot magánál tartja, noha ezt a megjegyzést füzi hozzá: „ha pusztán az élemedettebb Publicumot tartjuk is elménkben, emez írás még gyomlálás után is, a Polgári erkölts háboríttására szolgálna. Így sajnálattal bár, de Publicussá tételétől el kell tekéntenem” (Weöres 153, 175).

Psyché leveleinek paratextusai illeszkednek az „életregény” történetébe. A címzettek, a feladás és a cím helye és ideje ugyanakkor nemcsak a történetmesélés szempontjából érdekesek, de Weöres itt egy olyan szemantikai játékot is folytat, ami Psyché Bildungját értelmezi: a bejárt emelkedés minden állomásán reflektál saját eredetére, melyet a babérok és címek megszerzésének folyamatában sem hallgat el. Az Illustrissime Kazinczy Ferenc Úrhoz című episztola „Sáros-patakrúl” kelt „Széphalomra”, így a szép és sáros ellentéte egyaránt utal a mester és a szárnypróbálgató költő közötti hierarchiára („a kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt”), illetve a Psyché költészetét mindvégig jellemző stílusra, a „Respectus” és a „Necessitas” határait feloldó szókimondásra (Weöres 41–42). „Elise csókol, hívséges Bözséd” – ezzel az aláírással zárul a Levél Cousinomnak Újhelre, melyet „Bétsbűl” adott postára Lónyay; a megkettőzött aláírás – a Bécs-becs részleges homonímiáját is bevonva – eljátszik a megbecsült Elise és a becstelen Bözse kettősségével (Weöres 63–67). Végül az 1821–1822-es Levélváltásban, miután a „Nagy Méltóságú Grófnő” Chramowban veszi Nagy Péter felkérő sorait, válaszát mégis „Sáros-patakon” írja – a korai Kazinczy-levél helyszínének gesztusértékű ismétlése ekkor már költői identifikációként funkcionál, a saját líra elhelyezéseként abban az irodalmi közegben, amelyet éppen ebben a levélben állít szembe a „Túl-a-Dunai” hagyománnyal: „Tudja Nagy Uram, én Felső-Tiszai vagyok; az itteni Literátorok igen szorgalmatosak, többnyire bőv tudásúak, s megvallható, ritkán genialisok. Bessenyei, Kazinczy, Desevffi, Barczafalvi, Földi, s többek: melly messzére néznek, a Fránszok s Ánglusok tudományát is observálják, csak gyakrabb itt a sok betű, mint az ihletettség. Csak Csokonai Vitézünk, kiben Inventio, Intelligentia, Scientia, Phantasia, Inspiratio egyaránt foglaltatik; s az én gyermekkori kedvesem, Ungvárnémeti Tóth […] ragyogó szárnyai, dicső emelkedései voltak” (Weöres 149–153). Psyché kijelentése, mellyel saját költészetét az Ungvárnémetiével azonos hagyományban helyezi el – noha a gyűjteményben gyakran vele szemben identifikálja magát – némileg relativizálja a két irodalmi kód „szembetűnő különbözését” és az ennek nyomán felállíthatónak vélt „»természetes« és »mesterkélt« költészet közti megkülönböztetést” (vö. Horváth 98, 101). Mindeközben Weöres kötete Ungvárnémeti költői szubjektumának decentráltságára is jobban rávilágít: a Nárcisz Echójának alakjában és szólamaiban ugyanis már sok megelőlegeződik Psyché „nyers valóságából”.

Psyché leveleinek szoros olvasata némileg árnyalja Horváth Györgyi azon megállapítását is, melynek szellemében – szembeállítva a szöveget az Esterházy-féle Tizenhét hattyúkkal – Weöres könyvét a (pre)modernséghez utalja vissza: a szöveg-szerző viszony „többszörösen is a beleélés, áttetszőség és (a tökéletes megragadhatóság értelmében vett) intuíció metafizikus struktúrája szerint lett felépítve […] nem számol a közvetítő mechanizmusok és anyagok hipotetikus tisztaságot korrumpáló voltával” (Horváth 100– 101). A Levél Cousinomnak Újhelre című episztola felvezetésének két sora olyan összetett alakzat, amely kimozdítja a szerző és Psyché közötti viszonyt e vélt struktúrából:

 „Kezedbe vésem matska körmeim.
Kormos sörényemet kebledbe zárom” (Weöres 63).

 A „matska körmök” és a „kormos sörény” egyrészt illeszkednek azoknak a képeknek a sorába, melyek a cigánylány alakját transzcendentális képzetek formájában romantizálják – ezzel a szövegrész egy, a Weöres-recepcióban szinte teljesen figyelmen kívül hagyott tényezőre is ráirányítja a figyelmet: a Psyché megírása nemcsak a nem-váltással, de az etnikum-váltással folytatott játék is egyben. A bármikor fekete macskává átváltozni képes boszorkány babonáját variálja A boszorkány mellett a Klavier Studium „fekete ördöge” vagy az Akrostichon „veszettsége” és „dühöss Poklának” „fog tsikorgatása”, és írja tovább a Nina néném: „Ha dühösségtűl meg-veszek,/ Ninonnak eb marás leszek” (Weöres 33, 12-15). Az alakzat másik rétege a kéz és a macskaköröm oppozíciójára épül. A férfi-nő váltakozására reflektál, hogy Psyché férfinek, Josónak ír levelet, így a nő nevében tollat ragadó Weöres itt keveri a címzettet és a feladót – a szerző referenciális neme a címzettével esik egybe (a sörény „kebelbe zárásának” alanya is inkább a címzett, mint a feladó, legalábbis mindkettejük vágyképzetét lefedi). Vagyis olyan nemű személy keze kapja a levelet, amilyen Psyché sorait papírra veti: a költőnő kódja, a „macskakaparás” mint az aláírás jele vésődik bele az írói kézbe. A macskaköröm („) másik szemantikai rétege az idézőjel vagy az ismétlés jele, és ezzel Weöres az olvasóban felidézi E.T.A. Hoffmann regényét, a Murr kandúr életszemléletét, illetve a szöveg és paratextusai közötti viszonyrendszer ott felvonultatott mutatványainak Sarah Kofman-féle dekonstruktív olvasatát. A szerzői/címzetti kézbe vésett körömnyom „»névbélyegző«, az aláírás utánzása: egyetlen fogalom, mely egyszerre jelöli az írás erejét, mely széttépi a papírt és az író talpraesettségét” (Kofman 53). A macskaköröm „kimutatja minden írás idézetjellegét, minden szerzőség alapvető hiányát”; ahogy Weöres „a másikat befűzi önmagába, úgy törlődik az »autos«, és úgy szakad szét a »bios« Thanatosz ostorától. Így jön létre két élet keveredése, ami megtámadja a szerző identitását és egységét […] eltöröl minden életrajzi nyomot, megsemmisíti a műfaj minden diskurzusát azáltal, hogy felszámolja a tulajdonnév és általában a szerző aláírását” (Kofman 60–61, 105).

A levelek kézzelfoghatóságára, materialitására utaló „metadiszkurzív jellegű reflexiók” (Bódi 93) legszebb példája szintén a Josóhoz írt levelekben érhető tetten, amikor a szerző, a címzett és a feladó háromszögében a levél a női szexualitásra utaló fétissé alakul (vö. Derrida 74 skk). A Válasz Josónak két megelőző levéllel is korrespondál: Psyché korábbi Josóhoz írt sorait a „Ki-ége métsem” (Weöres 67) formulával zárta, ezúttal pedig a válasz indoklása a férfitől kapott „bolondos/ Kérés” (Weöres 91) – a vágy fellobbanása és kihűlése köré épül a levél első képe:

 „Reggel van, s a téli éjben
Szobám ki-hűlt, kályhámhoz gubbadék,
S a még tegnap belé gyűjtött fa-halmot
Leveled kísérlé fel-lobbantanom,
De nem gyúllatt-meg, én se” (Weöres 91).

 Az asszony kályhájába hatoló levél, mely forró lángolással tölti be a ki-hűlt szobát: a kép pszichoanalitikus olvasata talán túlzottan is evidens. A férfivágy ezúttal kielégítetlen maradt – Lónyay Erzsébet kiállta a tűzpróbát.

Felhasznált irodalom

Bódi Katalin, Könny és tinta: A magyar levélregény és heroida történeti és poétikai háttere, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010

Derrida, Jacques, „Az igazság postása”, ford. Gyimesi Timea = Testes könyv II., Szeged, Ictus, 1997

Horváth Györgyi, A hiányzó B.: Tanulmányok, kritikák, Budapest, Anonymus, 2005

Kofman, Sarah, Schreiben wie eine Katze: Zu E.T.A. Hoffmanns „Lebens Ansichten des Katers Murr”, Wien, Edition Passagen, 1985

Mezei Márta, Nyilvánosság és műfaj a Kazinczy-levelezésben, Budapest, Argumentum, 1994

Weöres Sándor, Psyché: Egy hajdani költőnő írásai, Budapest, Magvető, 1972

A Vörös Postakocsi 2011/ősz