Részlet egy készülő regényből 2011/őszi számunkból

Anua fölkelt, kibotorkált a kunyhója elé, nézte a hajnalt. Távolabb valami szokatlant észlelt az erdőben, valahogy, mintha megváltozott volna valami, csak azt nem tudta hirtelen, hogy mi. Már rosszul látott, így a derengésben nem ismerte fel az erdőben a hurrikán nyomát. Sajgott a válla, és maga előtt látta Daunu eltorzult arcát, amint feléje dobja a dárdát. Most már világosan emlékszik, hogy a fiú keze egy pillanatra megáll a levegőben, az idegen mereven nézi, a kéz tétován, erőtlenül lendül. Nem emlékszik az unokája szemére. Elfordította a fejét, suttogja, és most már emlékszik a fénykörökre az idegen körül, az egyik kiegyenesedik, ráfonódik Daunu dárdát tartó kezére, emelkedik, emeli a kezet, de az ellenáll, a fényszál azonban erősebb, már röpül is…  Anua, merre vagy, hangzott a kiáltás, és nem sokkal később Azilu megjelent a kunyhó bejáratánál. Észrevette Anuát, aki éppen a folyó felé indult, utána kiáltott, hogy várja meg, mondtam már neked, hogy ne menj egyedül a folyópartra, korholta a lány, de ő mintha nem is hallotta volna. Valami furcsa változás történt, mondja inkább magának mint a lánynak, mintha egy nagy üresség keletkezett volna az erdő szélén, te nem látod, kérdezi, miközben megállás nélkül halad a folyó felé. Vihar volt az éjjel, válaszol Azilu már a folyóparton. Nézd hogy megáradt, egész fákat úsztat a zuhatag felé, mutat a fölzavarodottan hömpölygő vízre a lány, csoda, hogy nem öntött el bennünket. Én az éjjel nem hallottam a vihart, pedig nehezen aludtam el, folytatja Anua, és egy faág le nem esett az egész faluban, nem furcsa, kérdezi, biztosan csak az erdőig ért a széle, nyugtatja a lány, emlékszel, volt már ilyen, de Anua nem emlékezett. Gyors sodrású, törmeléket, tépett lombot, állati tetemet kavaró víz partján álltak olyan érzéssel, mintha csak véletlenül maradtak volna ki a világot megsemmisíteni akaró pusztításból. Mindketten tudták, hogy mit gondol a másikuk, de egyikük sem szólt egy szót sem. Nézték a vizet, amely egész életüket, emlékekkel, jóval és rosszal válogatás nélkül a hátára vette, és kavarta a zuhatag felé, hogy a semmibe olvassza. Lassan befejeződik, szólalt meg először Anua, de a másik nem értette, így nem felelt rá semmit. Nagy ára lesz ennek a kíméletnek, folytatta az öregasszony, így jobban látszik majd a pusztulás, ha érintetlent ér. Összevissza beszél, biztosan megrázták a tegnap történtek, gondolta Azilu, és mosolyogva karonfogta Anuát, hogy hazasegítse. Alighogy megfordultak, látták, hogy a falu lakói kis csoportokban közelednek a folyóhoz, valamennyien ámélkodnak a látottakon, az öregek égi jelnek vélik, hogy a faluval nem történt semmi az éjjel, vannak, akik Daununak és az idegennek tulajdonítják, nem láttátok tegnap, hogy megállította a felső falu vadászait, kiáltja egyik másik, és még erősebbé válik az idegen tisztelete. Ariuka csak most tűnik fel az úton, messziről kiabál, de Anua nem hallja, hogy mit, csak egyre erősödő sustorgást hall a folyó másik partja felől, te hallod, kérdezi Azilutól, de már a mellette állók is hallják a sisteregve zümmögő hangokat, és látják, hogy a part fölött először néhány magasabb fa, pár pillanattal később a bokrok is levelüktől megfosztva meredeznek az ég felé. A hangyák, a vándorhangyák, suttogja Anua, aki a régi öregek meséiből tudja, hogy micsoda pusztítást végeznek ezek a rovarok, hogy semmi élő nem marad ott, ahol végigvonulnak, de jó, hogy a folyó megáradt, sóhajt Azilu, nem biztos, hogy megvéd velük szemben, jegyzi meg Anua, oda sem figyelve. A tekintete  távolba mered, mintha ismerős arcot vélt volna felbukkanni a túlparton, de megrázza a fejét, az nem lehet, mondja, már nappal is képzelődöm, behunyja a szemét, aztán újra kinyitja, az arc szemből visszanéz, nem igaz, mondja hangosabban, hogy fölfigyelnek a körötte állók is, mi nem igaz, kérdezi Azilu, de Anua nem válaszol, csak int, hogy menjenek arréb és üljenek le egy kicsit. Megszédültem, súgja a lánynak, aki leülteti egy fa alá, míg a többiek a túlsó partot nézik, ahogyan a vándorhangyák milliárdjai pusztítják a növényzetet. Valaki beesett a vízbe, sikolt fel egy gyerek, hol, kérdezik a közellállók, ott, ott, mutat a kisfiú a szemközti oldalra, és valóban, az árban bukdácsoló faágak között egy ember feje bukkan föl, majd bukik alá, mintha egy víz alatti hinta lendítené hol ide, hol oda. Már többen látják, de segíteni senki nem tud, a legerősebb fatörzset is sodorja a víz a zuhatag felé. Most az ismeretlen egyszerre egy jókora fa mellett bukkan fel, belekapaszkodik, félig kiemelkedik a teste a piszkos tajtékból, hirtelen felpattan a fára, ügy üli meg, mint a szentélynél a tollaskígyón ülő kolibri-isten, szétvetett lábakkal, egy kihajló facsonkba kapaszkodva, egyenesen. A fa a zuhataghoz közel fölgyorsul, pörögni kezd, mielőtt a víz végképp lesodorná, de közel a parthoz, egy láthatatlan sziklában megakad, fölhabosítja a nekirontó vizet, kis megszakításokkal prüszkölve permetez. Már mindenkinek ott a szeme, az ismeretlen fölegyenesedik, elég messze ahhoz, hogy ne látsszék az arca, elég közel ahhoz, hogy lássák, egy férfi, föláll a fára, a part felé fordul, hatalmasat ugrik, fölbukkan, kikászálódik a vízből, ám mielőtt a nézősereg fölocsúdik, eltűnik a bokrok mögött. Anua hallja hogy mi történt, akkor sem igaz, mondja, nem lehet igaz, ismétli, de nincs ideje megmagyarázni Azilunak, hogy miről beszél, mert újra fölhangzik Ariuka sivító hangja, Anua, Anua, kiáltja, nem hiszed el mi történt, és ahogy egészen közel kerül, Anua látja, hogy Ariuka sír, még soha nem láttam sírni, idézi döbbenten az asszony képét gyerekkorától eddig, a többiek még mindig a zuhatag előtti fatörzset nézik, így nem láthatják, hogy a két ellentétes érzelmű és gondolkodású asszony egymást átölelve, hol zokog, hol nevet. Azilu elkerekedett szemmel nézi a két asszonyt, nem érti mi történhetett, de azok nem avatják be a titkukba.

A barlangban utolsót lobbantak a fáklyák, a máglyák hamuja alatt föl-fölparázslott egy-egy elszenesedett fadarab, a pumabőrös az egyik sarokba húzódott, a többiek a földön feküdtek, álom nélkül, kiüresedve aludtak. Daunu mozdult meg elsőként, hunyorogni kezdett, a barlang szájánál erős fényt látott, fölállt, kibotorkált a barlang elé. A folyóparton, közvetlenül alatta, széles iszapsávot látott, az éjszakai vihar árulkodó nyomát. Nem emlékezett a hurrikánra, az özönvízszerű esőre, csak arra, hogy valami belső parancs engedetlenségre kényszeríti az idegennel szemben. Daunu, hallja a nevét a barlang mélyéről, Daunu, hol vagy, és megjelenik mellette a pumabőrös. Ma nagy feladat vár rátok, estére elmentek a felső faluba, hogy a tegnap történteket megbosszuljátok. Meg kell terveznetek az utat, szét kell osztani a feladatokat, mindenkit be kell vonni a harcba, hangzik a parancs. Most még hadd pihenjenek, néhányan nem fognak visszatérni, mert a falutoknak indok kell arra, hogy bosszút álljon. De Daunu nem figyel a pumabőrösre, tekintete fölemelkedik, az égen azt a fekete foltot nézi, amely ahogy közeledik, szinte elfedi az ég kékjét, madarak, jegyzi meg, régen nem láttam ennyi madarat a környéken. Hallja a vándorhangyák sustorgó hangját a túlsó parton, de ügyet sem vet rájuk. Gondolataiban messze jár. A gyermekkorát idézi, Katuát, akit nem szeretett, és aki mindig borsot tört az orra alá, Ariukát aki mindig mindenkivel szemben megvédte, akkor is, ha nem volt igaza. És a pumabőröst, aki kiválasztotta őt, hogy az akaratának engedelmeskedve romboljon le mindent, ami jobbá teheti a falu lakóinak életét, azokat a beavatási szertartásokat, amelyek a gonoszság elmélyítését szolgálták. Emlékszik a rituálékra, ahol neki kellett megkorbácsolnia az engedetleneket, emlékszik arra a barlangra, ahol napokig tartották, és a fennsíkra, ahol a pumabőrösök egymást váltva tanították a szertartások lebonyolítására, a szív kimetszésére úgy, hogy az még dobogjon, amikor felmutatja, a gyűlöletre mindenkivel szemben, aki valami módon megpróbálta őt szeretni. És felidézi magában azt az utat is, amelyen Katuát a katonák fogságába dobták. Az idegent akkor már ismerte, mivel Aurika kunyhójában sokszor találkozott vele. Nem tudta, nem értette, miért kellett ezt megtennie, csak arra emlékszik, hogy a pumabőrös ránézett, kigyulladtak azok a színes karikák körülötte, amelyeket csak Anua látott még, és neki engedelmeskednie kellett. Korábban, amikor Katuától az aranyhalat elvette és Ariukának adta, látta, hogy a hal csontja megszúrta az anyja ujját. Ő tudta, hogy Ariuka testén ezért nőtt a pikkely minden olyan alkalommal, amikor az nem akart engedelmeskedni az idegen utasításainak. Addig csak sejtette, most viszont már tudta, mindketten egy olyan hatalomnak az áldozatai, amelyik elől nincs menekvésük. Azt is tudta, hogy gonoszságokat művelt, de arra nem emlékezett, hogy ő volt az, aki kitépte annak a lánynak a szívét, aki miatt a felső falu lakói nyolc embert megöltek. Mintha egy hosszú, rossz álomból ébredne, megdörzsöli a szemét, és teljesen más érzésekkel áll a folyó fölött, és nézi a még mindig sárga, iszapos, de éppen visszahúzódni kész vizet. Mit keresek én itt, kérdezi, miközben látja, hogy éppen kászálódnak ki a társai, egyik-másik megveregeti a vállát, jó volt, mi, jegyzik meg, és már indulnak is, ki tudja merre. Daunu leereszkedik a sziklafalról, elindul hazafelé, de az ösvény nem nyílik meg előtte, mint máskor. Látja a madarakat, amelyek le-lecsapnak, hangyászokat lát mozogni a túlparton, de nem figyel. Megy egyenesen Anua kunyhója felé, mintha kötélen vezetnék. Nem tudja miért, nem is próbálja magyarázni. Megáll a kunyhó bejáratánál, Azilu néz ki, ki vagy, kérdezi, nem számít, hangzik a válasz, Anuához jöttem. Anua nem ér rá, Ariukával beszélget, mondja a lány, Hol, kérdezi, itt a kunyhóban, válaszolja Azilu, akkor jó, mondja a fiú, s félretolva a lányt, belép. Megjöttem. Ki vagy, mintha ismerős lenne a kérdés, nem számít, mondja, gyere közelebb, szól a reszkető hang, ó nem, sikolt egy másik, ó nem lehet igaz, folytatja, de a reszkető hang parancsoló, gyere közelebb. Itt vagyok, kemény a válasz, mégis valahol remeg. Még közelebb, ugyanaz a reszkető hang, mintha a keménységet viszonozná. Aztán egy durva tenyér tapogatózását érzi az arcán, és a kérdést nem is hallja. Katua, ismétlődik a reszkedő hang, te vagy az Katua, ismétlődik a kérdés, nem, nem, sikolt Ariuka, nem, persze, hogy nem, mondja a fiú, persze, hogy nem Katua vagyok, hanem a másik. De a tenyér nem húzódik el az arcáról, érzi, hogy egy pillanatra megkeményedik, aztán ellágyul, simogatásra vált. Nem baj, reszket a hang, nem baj, te is visszajöttél, kérdezi, de nem hangzik válasz. Azilu nem érti az egészet, kifordul a kunyhóból, elfut, ledobja magát a fekhelyére, mi bajod van, kérdezik tőle, de nem válaszol, csak zokog.

A nagyterem világító füzéreit is megrezegtette az a nevetés, ami Katuából ebben a pillanatban robbant ki. A lány az első, akivel a fiúnak le kell számolnia, ez lesz az első, amikor bebizonyítja a feladatra való alkalmasságát, olvassa, és tudja, hogy Aziluról van szó. Méghogy leszámolni vele, nekem, szótagolja, és nevet, nevet. Melléfogtak, az egészen bizonyos, gondolja magában, és mosolyog. Nem, Aziluról mégsem feledkeztek meg, komorul el, de mit akarnak végül is, még mindig nem mondták meg világosan, töpreng az olvasottakon. Pihenteti a szemét, egyre gyakrabban fárad el olvasás közben, de nem tudja abbahagyni, mert érzi, hogy olyan események résztvevőjeként írják le őt, amelynek még a gondolatába is beleborzong. És elfogja pusztítani a tejtestvérét, mielőtt az megszegi a belétáplált szabályokat, és megmérkőzik az idegennel, aki teljesítve feladatát, fölöslegessé válik. Mindenki melléje áll majd, mert fontossá és nélkülözhetetlenné lesz az életükben. Csak egyvalaki veszélyeztetheti a küldetését, az, aki meglesve a jaguár és óriáskígyó harcát, elbujdokolt, de amikor a két falu közötti háború kirobban, visszatér, hogy segítségére siessen az otthoniaknak. Átússza a megáradt folyót, semmitől nem retten vissza, hogy leszámoljon mindazokkal, akik teljesíteni tudják a legfőbb parancsot, de ez csak megerősíti és felkészíti a fiút a harcra. Fattau visszajön, töpreng Katua, oly régen ment el, hogy már mindenki elfeledkezett róla. Ki kell használni a lehetőséget, hallja a főpap hangját az egyik függöny mögül. Háború van készülődőben, nem szabad tétlenkednünk. A fennsík lakóit föl kell készíteni arra, hogy áldozatot is hozzanak a siker reményében. Ezt már elkezdtük, hangzik a válasz, a terveinket ismered, nem hisszük hogy sok kifogásolnivalót találhatsz bennük. A beszélgetés suttogássá halkul, Katua már csak szófoszlányokat hall, addig azonban, hallja a főpap hangját, mi is így gondoltuk, válaszol az ismeretlen, akkor megállapodtunk, mondja a főpap. Sietős lépteket hall, surrog a bőrtalpú saru, ahogy a kövezethez ér, oldalról az egyik segéd lép be, Katua, szól, várnak a kisteremnél, már fordul is, már megy is. A fiúnak nincs ideje megkérdezni ki várja, miért. Föláll, nyakába kanyarítja a köpönyegét, a főpaphoz nem lehet köpönyeg nélkül belépni, siet a kisterem felé. A folyosón kíváncsi tekintetek kísérik, az előbb látott fej visszahúzódik, mintha ott sem lett volna, van aki rácsodálkozik, van ki félelemmel a tekintetében húzódik vissza. A kistermet a folyosótól elválasztó függönyhöz ér, valaki belülről félrelebbenti, és ő ott áll szemben a furcsa külsejű idegennel, aki a katonák karmai közé taszította. A tollas fejfedő az asztalon hever, világosan látszik avokádó alakú feje, amelyen szarvat visel, az ujjai helyett karmok, köpenye alól kilátszik lába, amelyet sűrű szőrzet borít, a lábujjai szétállók, közöttük hártya feszül. Katua amint végigméri az idegent, észreveszi mögötte a főpapot, aki int, hogy maradjon csendben. Ekkor találkozik a tekintete az idegenével. Kígyószeme ahogyan a fiúra néz, az többé nem tud szabadulni tőle. Pedig emlékezett rá, hogy Fattau hogyan akadályozta meg, hogy az idegen tekintetében tartózkodjon, és emlékszik arra az ellenállhatatlan vágyra is, hogy egész valóját mennyire szerette volna ennek a tekintetnek a fényében megfürdetni. Most nincs aki erős kézzel betakarja a szemét, de ő nem is kívánja ezt. Az idegen hosszan szemléli, végigméri tetőtől talpig, majd ismét a szemébe kapaszkodik, gyűrűző körök jelennek meg a tekintetében, olyanok, amilyenek kavicsszöktetés közben jelentek meg a víz tetején, gyerekkorában, csak ezeknek a köröknek egyike sem halványuló, a legszélső már elérte a mennyezetet, azonis túlment, a másik síkba fordult, először a főpapot vonta belülre, elért hozzá, valami furcsa felfűtöttséget érzett, még több kört kívánt, amelyek jöttek is sorban egymás után, mindegyik más színben, mindegyik kellemes érzést sugározva magából, és mindegyik belülre kerítve őt a főpaphoz és idegenhez. Először érezte biztonságban magát mióta elfogták, először nem gondolt már senkire azok közül, akiknek az emlékét, ha nem is megnyugtatón, de jól esett felidéznie. Nem gondolt senkire és semmire, csak nézett előre az idegen tekintetébe  kapaszkodva. Jól van, jól csináltátok, szólalt meg az idegen a főpap felé fordulva,de közben egy pillanatra le nem vette Katuáról a szemét. A fiú mindezt nem hallotta, csak a körök bűvöletét érzékelte, a bizsergést ami egész testét át-meg átjárta.

Katua nem tudhatta, hogy abban a pillanatban, amikor belépett a kisterembe, Azilu abbahagyta a sírást, fölkelt, elindult Anua kunyhója felé, aki éppen arról beszélt, hogy először Katuát vélte fölfedezni a közeledő fiúban, de ezért a látogatásért, ami a legfontosabb a számomra a világon, mondta, mindent megbocsátok neked. Mert az nem lehet, tette hozzá, hogy valaki csak jónak, vagy csak rossznak szülessék. Simogatta Daunu arcát, akiről eltűntek a jaguár vonások, és aki szemét behunyva állt Anua előtt, és amikor az öregasszony tenyere ismét az arcához ért, érezte, hogy a fiú arca nedves, csak nem sírsz, kérdezte döbbenten, én soha, csecsemő korodban sem láttalak sírni, te nem lehetsz az, te nem Daunu vagy, sikoltott az öregasszony, ekkorát nem változhat a világ. Dehogynem, suttogta Ariuka, erről beszéltem nektek mindig, csak soha nem hittetek nekem, bolondnak néztetek valamennyien, amikor azt mondtam nektek, nagy idők jönnek, új kor következik, de ti nem vettétek észre. Anua megütődve hallgatta Ariukát, nem ismert rá, és éppen tiltakozni és kérdezni akart valamit, amikor a kunyhó bejáratánál megjelent Azilu, és most már értem, mindent értek, szólt köszönés helyett, beljebb lépett, de nem folytathatta, mert kint kórusban kiabálták Daunu nevét. Mennem kell, szólalt meg a fiú, de nem úgy lesz, ahogyan hiszik, tette hozzá. Menj csak, menj, mondta Anua, és miután Daunu kilépett a kunyhójából, nem volt hajlandó megszólalni, hiába faggatta Azilu a történtekről, miközben Ariuka csak mosolygott, hagyd, hadd pihenjen, sok volt neki az, ami hirtelen történt körülötte, mondta, és a sok takaró közül elvett egyet, betakarta az öregasszonyt, intett a lánynak, hogy menjenek ki a kunyhó elé. Ariuka, ne hagyjatok magamra, suttogta az öregasszony, de nem hallotta senki sem. Daunu katonáinak már csak a hátát láthatta a két nő Anua kunyhójának ajtajából, mert mire kiléptek, azokat épp akkor nyelte el az őserdő. Anua behunyta a szemét, de nem aludt el. Megpróbálta felidézni, mint már annyiszor, eddigi életét, de benne csak elmosódott, alaktalan árnyak jelentek meg, egyik-másik hangtalanul mozgatta a száját, Anua nem értette mit mondanak. Becsaptatok, sikoltott fel, nem azok voltatok, aminek mutattátok magatokat, nem arról beszéltetek, amire gondoltatok, csak szereplők voltatok egy nagy komédiában, amelynek a főszerepét nekem szánták, de ti félresiklattátok az egészet, mert azt hittétek, elvakultságomban nem veszem észre, hogy merre fut a cselekmény. Igazatok volt, megtévesztettetek, a látszat elfedte előlem az igazságot, a felszín befolyásolt, de mit tehettem én, buta öregasszony, akinek látóhatára csak az erdő széléig terjedt, és nem vette észre, hogy a jó és gonosz párviadalában, a látszat miatt, az utóbbit szolgálta, mert nem befelé, hanem mindig a másikra nézett. Tévedsz Anua, mondta volna Tatua képe, de az asszony már nem figyelt rá. Visszafelé lépkedett az időben, az anyját látta közeledni, aki nyújtotta feléje a kezét, és nyugtatgatni próbálta, mint mikor elbotlott, és valahol lehorzsolta a kezét, vagy a lábát, érezte azt a meleg, semmihez nem hasonlítható simogatást, a védelmet nyújtó ölet, várj, megyek anyám, sikoltott fel, amikor Ariuka éppen belépett a kunyhóba. Nincs semmi baj Anua, nyugodj meg és próbálj pihenni, suttogta Ariuka, de Anua csak hánykolódott, egész teste verejtékben fürdött, nem mondtak igazat, úgy éltem le az életem, hogy nem mondtak igazat, zokogta, csak az anyám, anyám várj meg megyek én is, a hangja elcsuklott, Ariuka a varázslóért szalasztott. Amikor megitatták a zöldesbarna folyadékkal, az öregasszony lélegzete egyenletessé vált, a szemét lehunyva tartotta, elaludt, most valóban elaludt, mondta Ariuka Azilunak.

Miközben a nagyanyja a múlttal viaskodott, Katua a kisteremből a segédek kíséretében a kamrájába tartott, hogy előkészüljön az idegen által megparancsolt feladat végrehajtására. És eszébe jutott a főpap utolsó intelme, cselekvéstelen múlt időbe zártunk, hogy megfosszunk  minden meggondolatlan tett lehetőségétől, de ezt most feloldjuk, tiszta lappal indulsz, hogy befejezd azt, ami másoknak erejük fogytán nem sikerült. És a fiú ment engedelmesen a kamrája felé, hogy fölöltse az új szerep jelmezét, azét, amely eredendően is neki készült. Amikor magára vette a pumabőrt, kényelmesnek érezte, mintha rászabták volna, a tolldíszes kalapban egyenesen tetszett magának, és felidézte az utolsó lapokat, amiket a nagyteremben olvasott.  És a kőlapokról megtudta, hogy Ariuka nem az anyja, ezért nem szeretett soha, kiáltott fel olvasás közben, mert amikor az asszony zuhogó esőben, az erdőszélen, jaguárüvöltés közben szült, egy pillanatra elveszítette az eszméletét, ezért nem emlékezett pontosan, amikor Anuának beszélt erről, és az újszülöttet, miután megvizsgálták és nem tartották megfelelőnek, kicserélték. Rá, Katuára cserélték, aki eredendően a célok érdekében született olyannak, aki magában hordozta azok maradéktalan teljesítésének lehetőségét. Kemény elszánással intett a segédeknek, indulhatunk, fűzte hozzá, és elindultak a láthatatlan gázló irányába, hogy a harcra készülés utolsó leckéjét alaposan átismételjék. Daunu erős ellenfél lesz, mondták a segédek, tudom, válaszolta Katua, mert egyedül ő ismeri azokat a fogásokat amiket én, és harcolni igazán az tud, aki az ellenfél gondolatainak rezdülésével is tisztában van, tette hozzá, de állunk elébe, mosolygott, miközben a szíve teljesen kihűlt, a szeme a kígyóéhoz lett hasonlatos, a bőre viszketett, a gázló után a folyóba mártózott, és örömmel vette észre, hogy a lábujjai között hártya feszül. Igazán most születtél meg, mondták a segédek, tudom, válaszolta, háromszázhatvan holdváltásnyi vajúdás volt az ára, miközben levedlett bőrét ballábbal a folyóba piszkálta.

Feljött a Hold, anélkül, hogy látta volna a nagy átváltozást, elindult megszokott pályáján. Most már nyugodtan lélegzik, hajolt el Anua felől Ariuka, még mosolyog is, fűzte hozzá Azilu, és kiültek a kunyhó elé, nézték a Holdat, ami soha olyan telt és nagy nem volt még, mint azon az estén.

Daunu a szertartás-barlang bejáratánál állt, szemben a híveivel. A pumabőrösök nem voltak ott, és tudta, hogy nem is fognak megjelenni. Nincs értelme ennek a harcnak, kezdte, mert csak folytatódni fog, tudjátok, hogy a felső falu lakói mit bosszultak meg. Akik velem voltak az éjjel, tanúsíthatják, hogy az égiek helytelenítik a háborút. A hirtelen támadt nagy szakadék megakadályozta, hogy bosszút álljunk, ezért azt mondom nektek, forduljunk vissza, míg nem késő. Azt nem lehet, kiáltott közbe középről valaki, erre készülünk mióta, akkor felesleges erőfeszítés volt minden, amit eddig tettünk, egyébként is, mit fognak szólni az idegenek, toldotta meg másikuk. Miért lényeges az, hogy mit mondanak az idegenek, kérdezte Daunu, titeket megkérdeztek már, hogy ti mit szóltok ahhoz, amit ők műveltek veletek, folytatta a kérdést, és mivel nem hagyott szóhoz jutni senkit, egyre hangosabban elégedetlenkedtek, hangzavar támadt és beléfojtották a szót. Amikor elhallgatott, egy pillanatra mindenki megdermedt. A vízesés fölötti barlangok felől, ahová a halottakat temették, surrogás hallatszott. A zaj erősödött, vérszopó denevérek, suttogták innen is, onnan is, az egyik rácsapott Daunu hátára, megkapaszkodott, a fiú éles szúrást érzett, leszaladt a folyóhoz. A többiek fáklyát ragadtak, ágat törtek, azzal hessegették a váratlan látogatókat. Ez a büntetése Daununak, amiért megtagadta mindazt, amit a jótevőnk elvárt volna, mondták, de nem hagyjuk annyiban, ha nem jön velünk, megyünk magunk, kiáltotta az egyikük, aki hatalmas aranykarikát viselt a fülében, a mellén ott lógott aranyból az oltár kicsinyített mása. Nem kétséges, hogy megcsináljuk, pattant mellé a másik, akinek már a harci jelek is föl voltak festve az arcára, a fején az idegenéhez hasonló tollas kalapot viselt, de valamennyien felismerték benne Azilu öccsét, aki az elsők között csatlakozott Daunuhoz, és akit az idegen is kedvelt, ezért a szertartás lebonyolításában fontos szerepet kapott. Én is voltam a felföldön, tudom, mit kell csinálni, kiáltotta, de a denevérek visszatértek, így szétszaladt a csapat, ki a barlang egy szögletébe, ki egy-egy bokor aljába húzódott.

Azilu elköszönt Ariukától, és elindult haza, közben azon töprengett, hogy mi volt a kimondhatatlanul furcsa érzésnek az oka, ami akkor töltötte el, amikor Daunu belépett a nagyanyja kunyhójába. Nem talált magyarázatot, már be is fordult, amikor a felső vég felől közeledő alakot vett észre. Egy pillanatra megállt a kunyhó ajtajában, majd beljebb húzódott, úgy helyezkedett el, hogy jól lásson, de őt ne lehessen észrevenni, várt. Magas, szikár termetű, ismeretlen férfi lopózott előre, az Ariuka kunyhója előtt megállt, lassan körbenézett, majd a kunyhó mögé ment, de a lány hiába várakozott, a férfi nem került elő. Azilu, te vagy, szólt riadtan egy hang belülről, én, én, megyek már, hangzott a válasz suttogva, bebotorkált a sötétben, megkereste a fekhelyét, de nem tudott elaludni. Lépéseket hallott, de amikor élesen figyelni kezdett, rájött, hogy képzelődött. Amikor végre elaludt, Katuáról álmodott, aki az idegen nyomában éppen a lentiek által rettegett füstölgő hegy oldalán kapaszkodott felfelé. Az út, amelyet a gázlótól tettek meg, olyan volt számára, mintha sokszor járt volna rajta, bár gyerekkorában soha nem jutott el a folyó túlsó partjára. Kitaposott, széles ösvényen haladtak, se bokor, se fa nem akadályozta őket, mellettük hosszú ideig kétoldalról áthatolhatatlan fallal kísérte az erdő az útjukat a hegy lábáig, ahol gyérülni kezdett a növényzet, feljebb kaktuszok nőttek, azon túl, a hegy dereka táján már csak megkövesedett lávafolyamokat látott. Az idegen megállt előtte, körbenézett, de Katua folytatta az útját. Egy alacsony nyílású barlanghoz ért amely, az elején szűknek látszott, de pár lépés után tágas csarnokká terebélyesedett. Ebből egy nagyterembe lépett, amelynek középen aranyból és drágakövekből épített oltár ragyogott, s azt az idegenhez hasonló, pumabőrbe öltözött több száz fős tömeg vette körbe. Amikor Katua belépett, mindenki feléje fordult, megérkeztem, mondta szinte csak magának, de a teremben harsant a szó, éljen, kiáltotta egyszerre mindenki, és meghajoltak előtte.

Tisztában vagytok vele, ki küldött, és mi cél vezérel. Innen távol, tetteink megcsúfolására, létezésünk értelmetlenné tételére készülődnek. Járandóságunk a világból nem hagyhatjuk, harcolnunk kell érte. Szűk ez a rész, ahol éltek, új területekre van szükségetek, ezt csak akkor kaphatjátok meg, ha az utatokban állókat egymásra uszítjátok, és bevárjátok, amíg elpusztítják egymást. A viszály magját uratok és gyámolítótok már elvetette, szépen ki is kelt, de az aratást veszély fenyegeti. A lentiek között fölütötte fejét a kételkedés urunk mindenhatóságában, parancsolatait sárba tiporják, akaratát, szándékait gúnyolják. Mennyivel jobb, mondjátok, tűző napon kukoricát ültetni, mint elvenni attól a bambától, aki azért van, hogy nekünk dolgozzon, és aki örül, ha csak egyszer rúgjuk fenéken, ha elvettük a termését. Miért legyünk kíméletesek hozzá, hogy legközelebb ő rugdosson minket, mert ha kicsit is engedsz, rögtön az egész kell. Meg kell osztanunk őket, mielőtt rájönnek, hogy együtt legyőzhetnek bennünket. Meg kell osztanunk őket, nem győzhetnek le bennünket, visszhangzott a teremben.. Miután Katua befejezte a beszédet, hat fiatal fiú lépett az oltár elé, és énekelni kezdett.

 

Ültesd a rosszat rendületlen,

Vesd az önzést két marékkal

Mutasd a jót mint élhetetlent

Büntess ha kedved úgy tartja.

Szeress és ne gondolj mással

Nevess ha annak nagyon fáj

Lépj a fejére ha könyörög

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

 

Plántáld a bosszút szakadatlan

Marj a lelkükbe körmeiddel

Irigy ír legjobb a bajukban

Tépd ki és labdázz a szívükkel.

Vígadj a könnyeket ne lásd

És ints ha unod az egészet

Ha mégsem megy tudd meg az okát,

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

 

Féltékenység a jó trágya

Durvassággal juttasd földbe

Öntöztesd meg árulással

Álnokságban kivirágzik

A nektárja hazugság lesz

Becsapással érlelődik

A kapzsiság jó termése

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

 

Amikor befejezték a dalt, imádkozni kezdtek urukhoz, a Gonoszhoz, aki tagadásával, úgy vélték, szabadságot hozott nekik. A barlang hátsó falán lévő repedésekből füst gomolygott, kénes szagot árasztva az oltárig jutott, de az oltár fölött lévő széles kürtő kiszippantotta az egészet, mielőtt elöntötte volna a barlangot. Kint hideg fénnyel sütött a Hold, a levegő meg sem moccant, lent a völgyben már visszahúzódtak a denevérek, Daunu ebben a pillanatban indult a barlang felé, hogy még egyszer beszéljen az ottmaradottakkal. Ariuka Anua mellett volt, vigyázott az öregasszonyra, a feje le-lebillent, mint egy telt napraforgó buga, és Fattauról álmodott. Arra ébredt, hogy viszket a bal melle alatt az a hely, ahol korábban a sömör volt. Vakrózni kezdett, és felsikoltott. Az egész testét pikkely borította. Anua megfordult, hunyorogva nézett a sötétben, Ariukát kereste, de nem látta, arra gondolt, hogy álmodik, hallotta, amint a bőre serceg a vakarózástól, elmosolyodott, újból megfordult, valami kemény tárgyba ütötte a kezét, felébredt, de a sercegést tovább hallotta. Ariuka, itt vagy, kérdezte, igen itt vagyok, hüppögte az asszony, visszajött, megint visszajött, siránkozott, kicsoda, Daunu, hangzott a kérdés, küldd ide, hadd érintsem meg, kérlelte az öregasszony, nem, nem Daunu, a pörsenések, és elviselhetelenül viszketek mindenütt, sikoltotta Ariuka, miközben véresre vakarta a lábaszárát. Teliholdkor járd körbe kétszer, vedd meg a vizeleted, átkozd el a pillanatot, amikor rádnézett, menj vissza egyszer, kuporodj le, mintha szülőgödör fölött lennél, hunyd le a szemed, gondolj arra, akit igazán szerettél, skandálta az öregasszony, és Ariuka kitámolygott a kunyhó elé, először fölpillantott az égre, hétrét görnyedve a fájdalomtól, elkezdte a körbejárást. Már föl sem nézett, behunyt szemmel is ismert minden kiálló cöveket, vonszolta magát, egyszerre csak egy fekete alak állta útját. Fölemelte a tekintetét, fekete tollkalapban, hosszú fekete köpenyben egy férfi állt előtte. Anua hol van kérdezte ismerős hangon. Bent van, válaszolta Ariuka, az alak ellépett előle, de a varázslat, mivel valaki tanúja volt, értelmét vesztette.

Keleten először egy vékony szürke csík jelent meg, majd gyorsan terjedni kezdett az égbolt görbületén, és egyszerre, mintha-vérfürdőt vett volna, előbújt a Nap. Daunu sápadtan állt a barlang előtt, nézte a letisztult vízű folyót, melynek túlpartján lombjuk vesztett fák hevertek, mint óriások csataterén a legyőzöttek. A társai közül senkit nem talált ott, csak letört ágakat látott, megtépett, letaposott bokrokat, szétdobált ivóedényeket és egy nádsípot. Fölvette, megpróbált belefújni, de repedt volt, ezért dobták el, gondolta, majd tétován elindult a felső falu irányába.

Fölébredt már Anua, hajolt be kérdőn Azilu a kunyhóba, de az öregasszony csöndet intett. Ariuka alszik, ne ébreszd fel, suttogta, és azon gondolkodott, hol ronthatta el az asszony a varázslást, hogy a testét soha nem látott vastagságban borította a pikkely. Dehogy alszom, dehogy alszom, nem tudok én már aludni sem, siránkozott Ariuka, és elmondta, hogy mi történt az éjjel. A pokol szörnyei összeesküdtek ellenünk, mondta Anua, miközben a fekhelyével szemközti sarkot nézte, mert úgy érezte,  ott valami nincs rendben, de nem tudta okát adni. Azilunak nem volt bátorsága Ariukára nézni, indokot keresett, hogy a szemével belekapaszkodjon, Anua tekintetét követte, és ő is a sarokban kötött ki, de ott nem látott semmit. Anuára nézett, aki egyre nyugtalanabb lett, mit keresel Anua, kérdezte, de az öregasszony nem válaszolt. Újra a sarokba nézett, hol van a dárdahegy, amit Katua adott neked, kérdezte kis szünet után. Igen, a dárdahegy, sóhajtott fel Anua, a dárdahegy hiányzik, látod, azt gondoltam, te vitted el, amikor beteg voltam, nem is haragudtam érte, folytatta, mintha csak hangosan gondolkodott volna. Dehát tegnap még itt volt, kiáltott fel Azilu, vagy tegnapelőtt láttam, bizonytalanodott el, egy egészen biztos, folytatta, én nem vittem el, és eszébe jutott az éjszaka látott idegen, aki nem hasonlított az Ariuka által elmondottakhoz, de nem szólt róla semmit.

A felső falu felkészült a támadásra. Amikorra Daunu a falu széléhez ért, már véget ért a csata. Néhány társa vérbefagyva a földön feküdt, volt, akit hurokba ejtettek, és most fejjel lefelé, élettelenül hintáztatott a szél. Akik megmaradtak, összehúzva magukat, hazasomfordáltak. Mégis megtették, motyogta Daunu, elkerülhetetlen, hogy a győzelem mámorában ne támadjanak ránk. Valamit cselekednünk kell, hogy megállítsuk ezt az esztelenséget. Elindult visszafelé az erdőben, és felidézte magában, mire tanították a pumabőrösök. Félúton járhatott, amikor eszébe villant a felismerés. A szokásaikkal kell legyőznünk őket, kiáltott fel örömében, és visszhangzott az egymásra borított, összekavart, gubancolt fájú erdő. Mint a folyó tegnap, hasonlította a fiú, felkavarva, borítva benne minden. Madárfütty hasított a hosszú ideje süket csöndbe. A folyóhoz ért. Egy sziklán hatalmas gombolyagként óriáskígyó melegíttette magát a nappal. Nem tudta, nem vette észre, hogy hosszú ideje eltűntek az állatok a faluja környékéről. Már magasan járt a nap, amikor a falujához ért. Megállt az erdő szélén, és végiggondolta eddigi életét.

A falu alsó végén hosszú fekete köpenyben, a fején fekete tollkalapban, egy ismeretlen jelent meg, és egyenesen Anua háza felé tartott. Az emberek behúzódtak a kunyhójukba, az ajtót takaró függöny mögül leselkedtek.

Azilu éppen vízért volt a folyónál, amikor az ismeretlen belépett a kunyhóba. Anua nem vette észre, a sarkot bámulta, Ariuka vakarózott, háttal az ajtónak. Hol a dárdahegy, kérdezte a feketeköpenyes köszönés helyett. Menj innen, mondta Ariuka, biztosan az éjjel te vitted el. Anua lassan fordította a tekintetét az ismeretlenre. Itt van, sikította Ariuka, itt van, akit annyira szerettél, nézd, ő az, aki becsapott téged, de engem nem tudott, ezért szenvedek, de inkább szenvedek, mert tudom, hogy nem én szültem, őrjöngött és verte magát a földhöz. Csendesedj asszony, intette a fekete köpenyes, akiben most már világosan felismerte Anua is Katuát. Katua, hát téged nem, akarta kérdezni az öregasszony, de a fiú rátapasztotta a kezét a szájára, csitt legyen neked is, figyelmeztette. Hol van a dárdahegy, azt kérdeztem, emelte meg a hangját, amikor Azilu a kunyhóhoz ért. A falu lakói előmerészkedtek, Anua háza előtt gyülekeztek, és kellő távolságban várakoztak. Amikor Azilu belépett a kunyhóba, meghűlt benne a vér. A dárdahegyet keresi, mondta Anua erőtlenül, add oda neki lányom, hadd menjen, suttogta anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Nincs nálam Anua, válaszolta rémülten a lány, miközben hátrált kifelé. Katua elkapta a csuklóját, bilincsként szorította, és Azilu ekkor látta a hosszú karmokban végződő, fekete szőrös kezet. Nézz a szemembe leány, szólt Katua, ne tedd, sikoltott Ariuka, és Azilu segítségért kiáltott. Ki mer szembe szállni velem, azt hiszed, megvéd valaki, nevetett az idegen, add elő a dárdahegyet, és mehetsz, mondta fenyegetőzve. Mondtam már, nincs nálam, szedte össze a bátorságát a lány, de nem nézett a szemébe. A vénasszony azt mondta, nálad van, nézz a szemembe, úgy mondd, hogy nincs nálad. Azilu óvatlanul emelte fel a tekintetét, és kígyószem akasztotta meg. A lány megbénult. Ki bántja a nővéremet, rontott a kunyhóba Azilu öccse, aki még nem mosta le az arcáról a harci festéket, kezében jókora doronggal, és lecsapott. Katua elengedte Azilu csuklóját, megfordult, mit akarsz itt te féreg, kérdezte, és köpenyéből előhúzta az obszidiánkést, fölemelte. Ebben a pillanatban Azilu közéjük ugrott, ne bántsd, kiáltott, de későn. Katua lesújtott, és a lány holtan rogyott Anua fekhelye mellé. Még visszajövök, kiáltotta Katua, és kirohant a kunyhóból. A pokol szülöttjét szerettem, suttogta Anua, és nézte és simogatta a halott lány arcát, majd elhallgatott, amikor Ariuka szólította, nem válaszolt. A szemében Aziluval ment el közülünk, mondta Ariuka később, neki legalább megmaradt a szépre való emlékezés, tette hozzá. A szíve, beszélték egymás között sokáig a falubeli öregasszonyok, a szíve nem bírta, hogy látta az unokáját, és örömében meghasadt.

Mindenki jöjjön a folyóhoz, gyűlés lesz, szállt a parancs kunyhóról kunyhóra, és a falu apraja-nagyja elindult a folyó felé, hogy engedelmeskedjen. Katua egy magaslaton állt, onnan nézte, hogyan gyülekeznek az emberek, tehetelen népség, mondta a mellette álló pumabőrösnek, de csak óvatosan, figyelmeztette az, tudom, hangzott a válasz, bízd rám.

Amikor Katua a beszédét befejezte, az emberek kezdtek szétszéledni, az egyik fiú felkiáltott, várjatok egy pillanatra, ott jön Daunu, biztosan ő is akar hozzátok szólni, és az erdőszél felé mutatott. Az emberek megtorpantak, majd elindultak az előbbi hely felé, hallgassuk meg őt is, bólintottak néhányan, és várakozással tekintettek Daunu felé. Nem hiszem, hogy tud mondani valamit is, amikor veszély fenyeget benneteket, kiáltotta a pumabőrös, hagyd, hadd beszéljen, súgta Katua, miközben Daunu a vízből kiálló sziklára lépett. És beszélt azokról a borzalmakról, amelyeknek reggel szemtanúja volt, elmondta, hogy a falut az idegenek olyan lehetetlen helyzetbe hozták, amelyből nincs kiút, álljatok meg, és forduljatok vissza, ez az utolsó lehetőség, hogy egyáltalán életben maradjatok, kiáltotta. Áruló, ordított Katua, te beszélsz, aki elkezdted a háborút és visszafordultál, emlékszel, mit írtak a táblára annak, aki kivált közületek, és idézte, aki elkezdi és visszafordul, az áruló, aki már nem tartozik ide és még nem tartozik oda, az nincs sehol, tehát nem is él, és felelevenítette a titkos szertartásokat, a lány feláldozását, Daunu minden tettét, amelynek a következménye a jelenlegi helyzet, de most fizetned kell, és fizetni is fogsz, sziszegte, és kikapta a hozzá legközelebb álló kezéből a dárdát, és a fiú nyakába döfte. Daunu megtántorodott a sziklán, belezuhant a folyóba, ott, ahonnan az asszonyok hordták a vizet. Tiszta, áttetsző kék volt a folyó, egy vékony vörös csík színezte, Daunu háromszor merült alá, aztán elnyelte a zuhatag. Készüljetek, a felső falu azt gondolja, megleckéztetett benneteket, ne hagyjátok bosszúlatlanul megölt testvéreiteket, szólt a pumabőrös, de az előbbi látványtól földbe gyökerezett lábú emberek nem hallottak semmit. Gyilkos, sivított a döbbent csöndbe Ariuka hangja, gyilkos, kiáltozta, és rohant Katua felé, megölted Azilut, meg a fiadat, Daunut, súgták, akik mellett elrohant, de ő nem hallotta, fölugrott a sziklára, tépni kezdte a fekete tollaskalapot, de Katua megtaszította, és az asszony beleesett a folyóba. A lábában éles fájdalmat érzett, amikor föl akart ugrani, visszazuhant a vízbe, és akkor látta éppen feloldódni a vékony véres csíkot, ami Daunuból maradt. Egy villanásra tudatosodott benne, hogy amit súgtak, igaz, a fia halott.

 

Ó édes fiam véredből virágok nyílnak

voltál bármilyen én szültelek

bélyege rajtad volt a sorsnak

tetted akkor is ha nem akartad

nyugodj békében Anua megbocsájtott

síró anyád és a folyó tisztára mosdatott

nyugodj hát egyetlen gyermekem nyugodj

 

énekelte, miközben tenyerével merte a vizet, és szórta, csurgatta vissza a folyóba. Mikor a búcsúzást elvégezte, asszonyok vették közre, kitámogatták a vízből, elvette az eszét a fájadalom, mondták, és nem vették észre, hogy a bőre bársonyos lett, mint lánykorában. Már itt is vannak kiáltotta a pumabőrös, és az erdő felé mutatott, ahol feltűntek a felső falu harcosai.