Baranyai Norbert kritikája az “Alszik a fény” címmel megjelent Kosztolányi és Csáth művészetéről szóló kötetről, 2011/őszi lapszámunkból.

„Alszik a fény” – Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, Minerva Könyvek 1., szerk. Bednanics Gábor, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

Ha egy irodalmi-kulturális közösség több mint egy évtized alatt közel nyolcvan szépirodalmi és tudományos kiadvány megjelentetéséhez járul hozzá, az már a kötetek ismerete nélkül is komoly szellemi teljesítményt jelezhet az olvasóközönség számára. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy ezek az alkotások többségében a kortárs magyar irodalom és a hazai irodalomtudomány élvonalába sorolható munkáknak tekinthetők, akkor joggal állítható, hogy a Fiatal Írók Szövetsége kiadói tevékenysége az utóbbi évek magyar irodalomtörténetében meghatározó, ízlésformáló szerepet tölt be. A FISZ által kiadott kötetek tehát joggal tarthatnak számot az irodalom jelenkori történései iránt fogékony olvasók érdeklődésére, azonban a 2010-ben napvilágot látott „Alszik a fény” című tanulmánykötet azért is válhat kiemelt jelentőségűvé, mert e munkával bocsátja útjára új sorozatát a szövetség. Mint azt a kötet előszava jelzi, a Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészetét vizsgáló tanulmányok gyűjteménye Minerva Könyvek sorozatcímmel a FISZ tudományos irányultságú kiadványainak nyitódarabjaként (is) olvasható.

A kötet – mely tisztelgés Kosztolányi Dezső előtt születésének 125. évfordulóján – egy Palicson megrendezett konferenciasorozat előadásainak írott változatait egybegyűjtve összesen kilenc tanulmányt foglal magába. Az írásokat a közös tematikán túl az is összefűzi, hogy a szerzők többsége fiatal – vagyis a kötet „meghatározása” alapján 35 év alatti –  tudósként vet számot Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművével. A fiatal jelző azonban korántsem válik degradálóvá abban az értelemben, hogy a pályakezdő kutatók netán elmélyült bölcsesség híján felszínesen végeznék interpretációs munkájukat. A tanulmányok éppen annak válnak ékes bizonyítékává, hogy a fiatal tudósok rendkívül alapos elméleti ismeretek birtokában értő befogadóként képesek megfogalmazni a vizsgált szövegekre vagy az életművek egészére vonatkozó meglátásaikat. Az pedig a kötet írásainak (és persze az előzményként tekinthető konferenciák előadásainak) válogatását dicséri, hogy az egyes elemzések nem válnak egysíkúvá oly módon, hogy közel azonos kérdésirányokkal közelítenének az alkotásokhoz. A tanulmányok módszertani sokszínűsége sokkal inkább azt érzékelteti, hogy a tárgyalt két alkotó munkássága a lehető legkülönfélébb kérdések számára is nyitottnak és épp ezért az újraolvasások számára folyamatosan aktualizálhatónak látszik. Az is igaz viszont, hogy ez az argumentáció kissé egyoldalúvá válik, mivel a tanulmányok közül mindössze egyetlen foglalkozik Csáth művészetével, míg a többi írás mindegyike Kosztolányi életművének szenteli figyelmét. Ebből a szempontból pedig a kötet alcíme némileg félrevezető lehet, mivel Csáth és Kosztolányi nevének egymás mellé helyezése azt sugallhatja az olvasónak, hogy a két szerző életművének feldolgozása kiegyenlítettebb arányban van jelen a könyvben.

A tanulmányok viszonylag csekélyebb száma ellenére elrendezésükben megfigyelhető egyfajta tematikus csoportosítási szándék a szerkesztő, Bednanics Gábor részéről. Először a Csáth Gézához szorosabban vagy csak érintőlegesen kapcsolódó elemzések olvashatóak, amiket Kosztolányi líráját, majd epikáját vizsgáló értelmezések követnek. Két írás foglalkozik Kosztolányi kortárs irodalomban aktualizálódó recepciójával, majd a kötetet záró két tanulmány az író-költő publicisztikájának filológiai kérdéseit tárgyalja.

A kötet első tanulmányában Bednanics Gábor Csáth Géza életművének kanonizációs sajátosságait tekinti át. Írása már csak azért is kiemelt fontosságú a tanulmánygyűjteményben, mert ez az egyetlen olyan szöveg, amely nem Kosztolányi életművének értelmezésére vállalkozik. A tanulmány a kánonképződés néhány elméleti kérdését érintve mutat rá a Csáth-recepció sajátos ellentmondásaira. Ennek kapcsán egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy Csáth művészetének irodalomtörténeti kijelölése a 19. század végi novellisták körében a későmodern horizont némileg idegenkedő, sok esetben a produktív megértést mellőző ítélete nyomán kanonizálódott, másrészt pedig rámutat arra is, hogy az író novellisztikáját sok esetben a Kosztolányiéval összevetve értékelik egysíkúnak. Bár ez utóbbi meglátás nem a tanulmány leghangsúlyosabb tézise, mégis arra a lényeges kérdésre irányítja rá a figyelmet, hogy egy-egy életmű kanonizációjában mennyire meghatározó lehet az a(z intertextuális) kontextus, amelyhez viszonyítva megfogalmazódik a tudományos értékítélet. Némileg sajnálatos, hogy a kötet – ha nem is tételszerűen explicitté téve, de – ezt a nem túl szerencsés összevetésből fakadó aránytalanságot erősítheti az olvasóban pusztán azzal is, hogy a gyűjtemény egészében jelentősen háttérbe szorul Csáth életművének vizsgálata.

A következő két tanulmány Kosztolányi lírájának egy-egy aspektusára irányítja rá az olvasó figyelmét. Bodrogi Csongor – némileg a Csáth-Kosztolányi kapcsolatra is koncentrálva – a költő Csáth Gézának című versét vizsgálja. A tanulmány címe azonban némileg félrevezető: a költeményben megfogalmazódó idegenségtapasztalat értelmezése (ami célként fogalmazódik meg a bevezetőben) igen csekély részét képezi az írásnak, míg az ennek bevezetéseként szolgáló, Kosztolányi egész életművére koncentráló áttekintés az utazás és az idegenség összefüggéseiről túlzottan terjedelmessé válik. További kérdéseket vethet fel, hogy Kosztolányi prózai és publicisztikai szövegei mennyiben képesek hozzásegíteni a lírai alkotások megértéséhez, arról nem is beszélve, hogy lehet-e utazástörténetként olvasni egy eredendően nem epikus szöveget. A Kosztolányi líráját elemző másik tanulmányban Lapis József egy szerteágazó és nyelvi, poétikai szempontból meglehetősen összetett kérdést állít a középpontba. A halálról való lírai beszéd változatait több vers igen meggyőző, elsősorban retorikai irányból közelítő értelmezésével igyekszik feltárni, rámutatva arra, hogy miként képes a költészet médiuma az elmúláshoz kötődő némaságról, megérthetetlenségről és annak idegenségéről megnyilatkozni.

A regényíró Kosztolányihoz kötődő ismereteket Bengi László első tanulmánya egészíti ki újabb, a kutatás számára eddig homályban maradt filológiai részletekkel. Bengi az Aranysárkány kritikai kiadásának munkálatait összegezve tekinti át nagy terjedelmű tanulmányában kutatásának eredményeit. Írása mintapéldája lehet annak a komplex szemléletnek, amelyben a filológiai alaposság és kutatómunka igényes szövegelemzéssel párosul. Ennek következtében az olvasó nemcsak a regény születésének körülményeit, a valós és fiktív térviszonyoknak, szereplőknek az összefüggéseit, a szöveg közvetlen családi fogadtatását vagy éppenséggel az első kiadások szövegvariánsait ismerheti meg alaposabban a tanulmányt olvasva, hanem azt is megfigyelheti, hogy miként válhat a szövegkritikai vizsgálat egy alkotás megértésének invenciózus előfeltételévé. A tanulmány ugyanis nem pusztán a regény keletkezésének történetét rekonstruálja a szerző és családja különböző szövegeinek (pl. levelek, visszaemlékezések) segítségével, hanem arra is rávilágít, hogy ezeknek a magánéleti szférához kötődő írásoknak a „felhasználása” sem tekinthet el a fiktív olvasás többértelmű jelentéseket generáló hatásmechanizmusától. Ez pedig valós és irodalmi kapcsolatának olyan összetettségére mutat rá, melyben például Kosztolányiné az életmű vissza-visszatérő motívumait életrajzivá fikcionálja saját visszaemlékezéseiben (erősen elbizonytalanítva az olvasót a biográfiai hitelesség naiv elfogadását illetően).

Kollár Árpád tanulmánya ugyan Kosztolányi fordítással kapcsolatos elveinek, elgondolásainak áttekintésére vállalkozik, elemzése azonban az író prózáját vizsgáló írásokhoz is sorolható, mivel a nyelvek közti kapcsolatot, átjárást az Esti Kornél-történetek variánsainak feltérképezésével hajtja végre. Az írás célja azonban ez esetben sem igazán válik teljesen világossá: ha az Esti-novellák értelmezése volna az elsődleges törekvés, akkor az elemzések kissé elnagyoltnak, felszínesnek hatnak, ha viszont a címben jelzett nyelvszemléletnek, fordításelméletnek a feldolgozására vállalkozik a szerző, akkor kissé esetlegesnek tűnik, hogy miért csak a választott szövegekre korlátozódik az áttekintés. Ebből következően a tanulmány inkább egy még kidolgozásra váró ötletfelvetésnek tűnik, amely azonban az esetleges kibővítés során lehetőséget nyújt akár az Esti Kornél-szövegek újragondolására, akár Kosztolányi nyelvszemléletének, fordításainak az elmélyültebb megismerésére.

A kötet ezt követő két írása Kosztolányi lírájának aktualitása mellett úgy igyekszik érvelni, hogy az utóbbi évtizedek költészetéből olyan intertextuális kapcsolódásokra mutat rá, amelyek bizonyítják a kortárs irodalom művészi érdeklődését e költői hagyomány iránt. Orcsik Roland Kosztolányi és Koncz István költészetét veti össze: kiindulópontja egy olyan mondat, mely mindkét alkotó életművében megtalálható. Az írás érdeme, hogy az azonos regionális kötődésből fakadó hasonlóságokra való rámutatáson túl egyszerre képes mindkét alkotó munkásságát új megvilágításba helyezni. Mészáros Márton tanulmánya Kovács András Ferenc költészetének Kosztolányi-allúzióit veszi számba, azonban – mint azt a szerző is megjegyzi a bevezetésben – írása elsősorban a kortárs erdélyi költő lírájának új, eddig kevésbé érintett aspektusait (pl. vizualitás szerepe; a hangzóság és szövegszerűség mediális összetettsége) állítja előtérbe. A vizsgált szempontrendszer hatékonyságáról a Hajnali részegség és egy kevésbé interpretált KAF-szöveg (Versforgatókönyv. Munkafilm) összehasonlító elemzése győzheti meg az olvasót, mellyel a tanulmány szerzője rámutat arra, hogy a Kosztolányi-versben a (nyelv által létesülő) vizualitás közvetíti a transzcendens megtapasztalást, míg a költemény posztmodern újraértésében épp az válik hangsúlyossá, hogy a technicizálódott kultúra képtelen ezt átsajátítani a vers alanya (és befogadója) számára.

A tanulmánygyűjtemény utolsó két írása Kosztolányi publicisztikáját helyezi az elemzés középpontjába. Bengi László második tanulmánya is filológiai szempontból közelíti meg a témát, s két folyóirat, a Bácsmegyei Napló és a Pesti Hírlap részben névtelenül megjelent írásait veti össze, s ez alapján igyekszik érvelni Kosztolányi feltételezhető szerzősége mellett. Bengi legapróbb részletekre is odafigyelő, alapos filológusi munkásságát a több oldalnyi terjedelmű táblázat is alátámaszthatja, mely rendkívül pontos áttekintést nyújt ezeknek a szövegeknek a két lapban megjelent adatairól, változatairól. Mindezen túlmenően a szerzőnek leginkább az a meglátása érdemel figyelmet, melyben a pontos szövegkritikai ismereteket nélkülöző interpretációk felületességére mutat rá. A kötetet záró rövid írás Arany Zsuzsanna tollából szintén filológiai kutatások eredményeit közli az Új Nemzedékben megjelenő Pardon-rovat kapcsán. A szövegkritikai vizsgálatok fontos feladata lehet, hogy kiderítse, a névtelenül megjelenő cikkek közül melyek köthetők Kosztolányihoz mint szerzőhöz. E kutatást segítheti elő a kötet végén közölt igen terjedelmes bibliográfia, mely nemcsak a Pardon-rovat szövegeinek adatait közli, hanem a hozzá kapcsolódó (pl. válaszként íródott) publicisztikai írásokét is. E filológiai tárgyú tanulmányok jelentősége túl is mutathat a kötet szűkebb értelemben vett témáján, amennyiben felhívja a figyelmet a modern magyar irodalom kutatásának egyik legsúlyosabb problémájára, miszerint a legtöbb esetben az interpretációk kénytelenek olyan kiadásokra, szövegvariánsokra támaszkodni, melyek filológiai megbízhatósága sok esetben igencsak kétséges. Sajnos ez a hiányosság a 20. századi magyar irodalom legjelentősebb életműveinek vizsgálatát is nehezíti, amit az is érzékeltet, hogy a Kosztolányi-művek kritikai kiadására csak az utóbbi időkben kerül(t) sor.

Az „Alszik a fény” című tanulmánykötet írásait végiglapozva az olvasó megbizonyosodhat arról, hogy egyrészt a FISZ tudományos közleményeinek méltó folytatását, és egyben egy új, ígéretesnek tűnő könyvsorozat nyitókötetét tartja a kezében. Ilyen értelemben a kötet szerkesztése, a tanulmányok sokféle nézőpontot és ízlést felvonultató válogatása túl is mutathat önmagán épp e „határhelyzetéből” adódóan. Remélhető, hogy a Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművét tárgyaló kötetnek a módszertani és tudományos igényessége nemcsak erre a kiadványra korlátozódik, hanem a sorozat további darabjai számára is mintaként szolgál majd. Ez a követendő minta pedig leginkább abban a kettősségben ragadható meg, hogy a tárgyukat a lehető legkülönfélébb kérdésekkel faggató írásoknak kivétel nélkül közös jellemzője a színvonalas szakmai felkészültség, a világosan követhető értekezői nyelvhasználat és a széleskörű tudományos tájékozottság. Ha ez a könyvsorozat későbbi köteteiben is megvalósul, akkor joggal remélhető, hogy a Minerva Könyvek hatékonyan fognak hozzájárulni az irodalomtudományi és -történeti diskurzus mindenkori megújulásához.