A Szófia Kiadó gondozásában, a szerző saját grafikáival illusztrálva jelent meg B. Tóth Klára festő-restaurátor első verseskötete Archullató címmel.

A Szófia Kiadó gondozásában, a szerző saját grafikáival illusztrálva jelent meg B. Tóth Klára festő-restaurátor első verseskötete Archullató címmel. A restaurátorok, mint megtudtam, orvosi szikével dolgoznak. Ezzel fejtik le aprólékos munka során a felszíni rétegeket, hogy eljussanak az eredeti képig. B. Tóth Klára kezében szike és toll egy célt szolgál: verseivel ugyanúgy mélyrétegeket keres, a lélek, az én igazi arcát a sok rárakódott szerep rétegei alatt.

Meglepő lehet, ha egy szakmájában elismert művészről és szakemberről, aki már túl van az ifjúság pályaválasztástól és önkereséstől izgalmas, küzdelmes évein, kiderül, hogy más művészeti ágak kifejezésmódjai iránt is érdeklődik. B. Tóth Klára esetében azonban mégsem kell annyira csodálkoznunk, hiszen a költészet és a költés iránti szeretetet anyai ágon kapta örökségül. Az önkeresés pedig, ahogy éppen az Archullató bizonyítja, sosem tekinthető lezárt folyamatnak.

Első kötetében a szerző mintha még próbálgatná „palletájának színeit”: ennek jele lehet a formai sokszínűség, mely a kötet mindhárom ciklusát jellemzi.  Az első két ciklusban prózaversekkel, játékos hexameterekkel, disztichonokkal, jambikus lüktetésű versekkel is találkozunk, a harmadik rész a haikuké, haibunoké és a képverseké. Legsajátabb hangon mégis prózaversei szólnak: egyszerű versnyelvükkel, a szabadversek látszólagos formálatlanságával az én-feltárás poétikailag leghatásosabb eszközeinek bizonyulnak.

A kötet általam legkiemelkedőbbnek érzett darabjai mind prózaversek. A Figyelő dédmamák (a Nemzetközi Quasimodo Költőversenyen díjazott vers) főhőse egy „porlepte doboz, gyűrt papundekli”, mely családi relikviákat őriz. A dobozból sorra kerülnek elő dédanyák, dédapák tárgyi emlékei, halványkék selyemblúz, hátul kapcsos alsóruha, slingelt terítő, ötvenhatos újságcikkek, szabadságharcos ezüstpohár. A személyes tárgyak az egykori tulajdonosukat egy pillanatra megelevenítik az emlékezetben, s a tárgyak megkapó tömörségű, rövid epikus részleteket hívnak életre a szövegben, egy-két sorban ott van  egy egész emberi sors:

„… ez a hátul kapcsos alsóruha lehetett
német ükanyámé, fiatalon vitte el a szíve –
halálos ágyán levelekben búcsúzott
a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta
köztük, mint valami örökséget…

A tárgyak nem csupán relikviák, az élő, személyes múlt intim pillanatait is őrzik magukban:

„                                   … Berta nagymama
gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az
Operaház bal hármas családi páholyát,
ahonnan a zenedés lányokkal felszökött
a kakasülőre
;”

A felmenők múltból megelevenedő alakjai, anekdotáik azonban nem maradnak meg az emlékezés egyszerű számbavételénél. Az emlékező identitása válik a vers tétjévé az utolsó versszakban. Az én az emberi életfolyam egy állomásaként fogalmazódik meg:

Gubbasztok az üres dobozban.
kiüresítem magam is, hogy elférjenek
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.

Az ősök felé fordulás mellett az identitás keresésének másik állomása a bennünk élő gyermeki én utáni kutatás. Erről a kereséséről szól filozofikus, önironikus humorral és a személyesség valamiféle szelíd bájával a Filléres Flórák című vers. A Filléres Flórák epikus versfolyam, a gyermekkori emlékek montázsszerű megjelenítése. A talán mindannyiunk gyermekkorából ismerős képek mellett („máskor táncdalénekesnek készült, napokig / énekelt a légycsapónak”) a gyermeki lélek életszeretetét, a „meg volt írva”-végzet (a sors képzeletbeli könyve itt egy francia receptkönyv) megfordítására tett naiv kísérlet sikertelenségét leíró éti csiga-történet a legmegkapóbb:


„… mikor meg épp állatvédőnek
készült, megmentette az éti csigákat, amiket a nővére begyűjtött
csigapörköltnek, hogy egy hétig aszalja őket a napon, ahogy a
francia receptben meg volt írva, de ő kiosont éjszaka a szikla-
kertbe, és kiengedte őket minden éjjel, míg a nagymama el nem
vitte nyaralni, mikor hazaértek, épp a vasárnapi ebédre estek be,
a tornácon fehér abrosszal megterített asztalon ott gőzölgött a
csigapörkölt, nem is ízlett a vendégeknek, hiába pusztultak bele
a kis áldozatok, elsiratta őket, a fehér abroszra potyogtak a
könnyei, elkente, mint a csiganyálkát, húzta a csíkot az ujjával,
mintha ők lennének, mintha vonszolnák vissza csúszómászó-
sorsukat az életbe, táltól tányérig, asztallábtól a kövezetig,
ki a kertbe, csigaéletük földi mennyországába.

Egy-egy tematika többszöri, más-más formában való megfogalmazása jellemző sajátossága a kötetnek. E párba állítható versek közül az Oltár mélyéből és a Retus közben című versek érdemelnek külön figyelmet. Mindkettő prózavers,  bár az utóbbi prózaiságával, köznyelviségével túlfeszíti a vers kereteit, így az Oltár mélyéből a sikerültebb. Az Oltár mélyéből a restaurátori szaknyelvből származó metaforikus képeket (a mélyfelület kibomlása, az alkotó mester keze munkájának rekonstruálása) transzcendens tartalommal tölti meg. A barokk oltár retusálása közben előlépő feltámadt Krisztus így egyszerre valós kép és vízió.

Ahogy a bóluszvörös átizzik a kopottra
polírozott aranyfüstön, a festett papír-
baldachin alól kíváncsi puttók
gyűrűjében az Atyaisten lép ki
méltósággal az arany sugárkévék közül.
Faragott vázák lángcsóvái lobbannak
az égig, a hajdani mester hitéből
csapnak fel a lángok, az oltár mélyéből
előlép a feltámadt Krisztus
.”

 

Bálványimádók. B. Tóth Klára grafikája

A kötet második részében (Portánc füstalagútban) a gondolati és a nyelvi humor, a látomásosság, a filozofikus szemlélet dominál. A filozofikus versek közül a pók-, pókháló-metaforát kibontó, a lényegi mondanivalót tézisszerűen nem megfogalmazó, csupán sejtető, elliptikus szerkesztésűek a legsikerültebbek: a Hogy hiteles legyen és  a  Rovargyűjtemény. A kötet más, költői kérdéseket felvető verseit helyenként az explicitség teszi kevésbé erőteljessé, helyenként már-már didaktikussá (pl. Ujjaink hegyén: „hol van a bejárat / valaki a falon keresztül is / más a kitárt ajtón sem / ki lépheti át a küszöböt / szuverenitásunk határait?” [kiemelés tőlem, K.B. ] vagy a Felmutatás című.)

Mindeközben tovább húzódik a köteten, mint összetartó szál, az arc-metafora (Tükörarc, Radírítélet), s nagyjából a kötet közepén helyezkedik el a címadó vers: az Archullató. Az élet és az emberi viszonyok felszínességét, a hazug szerepeket, a „kis készletekbe gyűlt válaszok”, a „kis arconként cserélhető csomagok” hamisságát leleplező érett szem világlátása fogalmazódik meg a sorokban. Korunk kényszerítő erejű uniformizálása („gyapjúszállal sormintába szőnek / és villával préselnek mintanőnek”) elöli menekülés azonban az elszigetelődés veszélyét hordozza magában, s az egyedül az elszigetelődésben megtalálható egyéni üdvözülés lehetősége emiatt keserű felhangot kap:
ha annyi tüskét növesztesz az égig
hogy vászna felszakítva résre nyílik
áldásai a meghasadt azúrnak
tünékeny árnyékodra visszahullnak

A közel száz oldalas kötetet a szerző saját grafikái illusztrálják és teszik még gazdagabbá művészi értékét. B. Tóth Klára első, és reményeim szerint nem utolsó kötete a már említett értékei mellett olyan tematikával is gazdagítja irodalmunkat, mint a sok évtizedes házastársi szerelem (Séta az időben, Belső szárnyak), s olyan intim hangvétellel képes szólni a legfontosabb, a családhoz fűződő emberi viszonyainkról, mely mellőz mindenféle pózt és manírt. A metaforáinak és hasonlatainak forrásvidékét adó festő-restaurátori szakmai nyelv új és izgalmas képi világgal gazdagítja a kortárs lírát.

Archullató. B. Tóth Klára versei. Szófia kiadó, Budapest, 2011, 95 oldal, 990 Ft.