Az idén harminc éves a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház önálló társulata. Ez alkalomból mutatták be a Tirpákia Tündérkert (zenés komédia bűnüggyel) című darabot, amely a színház idei évadának nyitó előadása volt szeptember 24-én. Az ősbemutató kapcsán Onder Csabát, a komédia egyik szerzőjét kérdeztük.

Bódi Katalin: Civilben irodalomtörténészként és lapunk főszerkesztőjeként vagy ismert. Hogyan jött a felkérés a darab megírásához?
Onder Csaba: Tasnádi Csaba igazgató-főrendező keresett meg valamikor április elején. Mivel az utóbbi években a színház és a folyóirat szerkesztő-alkotó gárdája folyamatosan dolgozott már együtt, több közös sikeres produkciót tudva magáénak (lapbemutatókra, irodalmi estekre vagy éppen a VIDOR Fesztiválok paródiaestjeire gondolok), számomra gyanútlanul kezdődött a beszélgetés arról, hogy 30 éves lesz az állandó társulat, és hogy az erről való megemlékezésben számítana ránk. Aztán kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy most valami másról, léptékeiben sokkal nagyobb dologról van szó. Tasnádi Csaba gyakorlatilag nagyszínpadi darabot kért tőlünk, lényeges kötöttségek nélkül – leszámítva, hogy legyen eleje, közepe és vége a darabnak, illetve ha kapcsolódnánk valahogyan Krúdyhoz és/vagy Móriczhoz is, az nem volna baj. Elmondta azt is, hogy május közepéig van lehetőségünk próbálkozni, aztán döntenie kell az új évadról. Nem titkolta azt sem, hogy van választási lehetősége – profi írót felkérni vagy valami régebbi darabot leporolni –, viszont hisz bennünk, s azt szeretné, hogy olyan darab szülessen, amely ide íródik, itt élő alkotók által, aminek örülhetünk, ami közügy lehet. Őszintén szólva meg voltam döbbenve. És iszonyatosan meg is hatódtam, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak egy nagyon komoly szakmai kihívás lehetősége előtt állunk, de mindez közvetett és közvetlen módon jelentékeny erkölcsi és anyagi segítségnyújtás lehet A Vörös Postakocsi folyóirat s ezen keresztül a helyi alkotóközösség számára. A darab fogadtatása, közönségsikere Tasnádi Csabát igazolta. Persze erről kora tavasszal még mit sem lehetett tudni.

Krúdy Pál és Szindbád nyomoz - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Milyen irodalmi hagyományokból, s egyáltalán, milyen alapanyagból építkeztél? (pl. vásári komédia, commedia dell’arte, melodráma, krimi, operett, Krúdy, Móricz, Csabai László?)
Onder Csaba: Nagyjából mindegyikből találni példát, de alapvetően Krúdy és Csabai volt a meghatározó. Mindkét író Szindbád-figurája immár a Nyíregyháza mítosz része, jó ötletnek tűnt a kettő összekapcsolása. Ráadásul különös egybeesések is mutatkoztak, hiszen Krúdy „hazatérése” az 1920-as évek közepén, a város prosperálása, a színház renoválása, illetve a Csabai-féle nyomozó figurájának színre lépése időben szinte egybe esnek. Éppen véget ért egy régi világ (a Monarchia), s még nem alakult ki az új, de már kezd „testet ölteni”: ezért esett a választásom 1924-re. A műfaj kapcsán pedig rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy mindez legyen komédia, zenével, bűnüggyel, középpontban a színházzal. Szóval semmi tragédia, inkább egy jó értelemben vett populáris, kedvelhető, szórakozató közönségdarab. Eredetileg klasszikus vígjátékban gondolkodtam. Hamar meglettek a szereplők, első helyen Csabai László Szindbád-figurájával, kibontakozott az alapszituáció, ami aztán lassan elkezdett hízni és variálódni. Nagyon sok Krúdy szöveget olvastam újra (vagy éppen először), mellette a város (benne a színház) történetét. Egyre inkább megnyílt az elbeszélésekbe, anekdotákba, legendákba rejtett múlt, annak gazdagsága, meglepő bizarrsága, mi minden is történt ebben a városban. A rendező Lendvai Zoltánnak is feltehetően ezek az abszurd, groteszk történetek és az ebből származó ötletek nyerték el a tetszését, ezek lettek aztán felerősítve a megírás során. Aztán lett benne minden, melodráma is, operett is, krimi is, kabaré is, szépen összesimítva. A két szálon elinduló történetnek, amelyet a nyomozás kapcsol egybe, van ugyan lezárása, de igazából semmi sem oldódik meg benne. Kissé keserű-komédia lett ez valójában, ahogyan azt Kulin Borbála is megjegyezte kritikájában.

"Merénylet? Nyíregyházán?!" - Homonyik Csilla fotója

Egyébként nagyon sok segítő instrukciót és kritikát kaptunk az igazgatótól, a rendezőtől és a dramaturgtól. Lendvai Zoltánnal, a rendezővel sokat beszélgettem, még a szöveg konkrét megírása előtt. Ültünk a teraszunkon, és valójában itt dőlt el, hogy a színházi történetszál legyen kidolgozva erősebben, hogy a darab legyen a szabályokat áthágó, kicsit „őrült”, a városi legendák groteszk és abszurd történeteihez illő. És ekkor dőlt el az is, hogy jó, akkor felvállaljuk, hogy mindez ide készül, az itteni közönségnek. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált két dolog: az egyik, hogy nagyon egy rugóra járt az agyunk, a másik, hogy mégis mennyire más nyelvet beszélünk. Én például alapvetően szövegben tudok gondolkodni, ő sokkal inkább már képekben. Na, ez a kettő kezdett el közeledni egymáshoz. Javaslatára narrátort alkalmaztunk, úgymond a „dramaturgiai könnyítés” végett, egyfajta biztonsági fékként. Először nagyon nem akartam, de Lendvai meggyőzött. Hiába volt jó történet, jó ötletek, alapanyag, nyár elején még nem volt tudható, mi lesz végül ebből az egészből. Muszáj volt megbízni egymásban, és igaza lett Mari néni tekintetében is. És volt számomra egy nagyon fontos mondata is Lecsónak (Lendvai Zoltán – a szerk.): csak azt írjam meg, amihez kedvem van. Nálam ez borított mindent. (Eztán jöttek a teljesen eszement megoldások, amelyek nagyon tetszettek neki, hogy aztán a próbák során már nevetve fogja a fejét, mi lesz ebből, de végül nagyon izgalmasan megoldotta.) A korábbi elképzelések, a már meglévő szituációk és jelenetek új kontextusokba kerültek. Ekkor jött a könyvtári csónakázás ötlete, az erdei kerékpározásé, a párbajé, a színészválogatásé. És eredetileg nem akartuk felrobbantani, csak hatástalanítani Ungerleider-Steinmann bombáját, de végül elkerülhetetlen volt, hogy a darab végén, amikor több csavar után fokozatosan megoldódnak a rejtélyek, legyen még egy nagy durranás, amely alkalmat adhat egy édes-bús végre, s a jelenbe való átvezetésre. Valójában a végleges cím, mely Tasnádi Csaba ötletéből származott, tökéletesen fejezi ki ezeket a törekvéseket: a mi tündérkertünk, ahol varázslatosan, bohókásan, kicsit eszményítve bármi megtörténhet.

Agárdy és Szatmáriné egy kölcsönkönyvtárban - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Irodalomtörténészi-kritikusi vénádból adódóan mennyire voltál saját magaddal szemben szigorú a megírás során?
Onder Csaba: Az alapállásom nagyon egyszerű volt: az a lényeg, ami a színpadon megjelenik végül, ennek kell alárendelni mindent. A színház számára reményteljes amatőrök vagyunk, de csak azt a szöveget fogadja el majd Tasnádi, amely megnyeri a tetszését (és az általa felkért külsős bírálók tetszését). Így ami a kulisszák mögött zajlik, nem számít, nem látható. A végeredmény lesz megítélve, annak kell elfogadhatónak, szerencsés esetben sikeresnek lennie. Ezt kellett betartatnom és megértetnem a többiekkel is. Rám egyébként Molnár Ferenc dialógusai voltak nagy hatással. Valójában innét értettem meg Tasnádi korai kritikáit is, miszerint a megírt próbajelenetek „túl prózaiak”, azaz hosszúak. Nyilván nem jó érzés, ha három mondatból kettőt kihúzatnak, aztán az az egy is szükség szerint formálódik, hogy valóban mondható legyen. A színházi munka valójában többszereplős csapatmunka, a siker vagy bukás nem egy személyé. Végül egy használható szöveget adtunk le, amely szövegében és szerkezetében alapvetően már nem módosult, ahol igen, az pedig a javára vált. A szöveg a színház számára, tetszik, nem tetszik, csak nyersanyag, paradox módon egyszerre tisztelik és gátlástalanul használják. A drámaszövegről most is azt gondolom, amit előtte, hogy csupán egyharmadát teszi ki az egésznek. A többit a rendező és a színészek, a díszlet- és jelmeztervező, a zeneszerző, a koreográfus teszik hozzá. A színház már csak ilyen.

Bódi Katalin: Mennyire helyhez kötött ennek a darabnak a megértése? Kötődnie kell a nézőnek Tirpákiához azért, hogy ez a komédia megnevettesse? Lehet-e a darab kapcsán városimázs építésről beszélni?
Onder Csaba: Hát, ez jó sok kérdés így együtt. Puskás Tivadar a Kossuth Rádiónak azt nyilatkozta, hogy a darab bárhol megállná a helyét, Pásztor Pál azt, hogy sehol máshol nem fogják annyira érteni és szeretni, mint itt. Mind a kettő igaz. A darab megértéséhez nem kell bennszülött őslakosnak lenni, de a siker egyik oka éppen a lokalitás. Hogy igen is vannak szerethető, különleges, helyenként bizarr hagyományai és történetei ennek a városnak, amellyel azonosulni lehet. Az önkép formálása mindig két irányban hat: mivel tudunk azonosulni, s mit mutatunk meg magunkból, magunkról másoknak. A fogadtatás alapján ez a darab a Nyíregyháza mítosz formálója s immár része is ennek a mítosznak. Ez a darab nem a magyar színházi-kritikai diskurzus kedvéért készült, nem a POSZT-ra lett szánva, de mivel a komédiázás széles arzenálját és szcenikáját működteti, úgymond a „nem tirpákok” is tökéletesen megértik.

Jurányi doktor és Agárdy direktor avagy a nagy vízió - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Mennyire rétegzett a történet és szöveg? A szórakoztatáson felül milyen regisztereket próbáltatok megszólaltatni? Alapvetően mi a humor forrása?
Onder Csaba: A történet felépítése a krimi sémáit követi, vagyis kellő bonyolítás után valami megoldódik a végére. Összességében azonban, nem túl bonyolult ez az egész, az egyszerű szüzsé gyorsan végigvisz a dolgokon. A történet egyébként számos önreflexiót tartalmaz, így a színház a színházban játék, a lehetetlen küldetés (írj egy nap alatt drámát), vagy éppen a nyomozás nem bűnügyi aspektusai mutatnak erre. Így sohasem az történik, és az derül ki, ami elvárható volna. A kisváros-élmény, a politika, a korrupció vagy a képmutatás szatirikus, ironikus természetrajza ott van a figurákban (Bergerné ripacskodásában, Laura lázadásában, Jurányi pojácaságában, Agárdy kiégettségében vagy éppen Krúdy Pál dörzsölt provincializmusában), de mindez csak elővillan, egy pillanatra mindenkiről lehull az álarc, de nem lesznek következmények, legalábbis látható, sorsfordító következmények. Az irónia és az allúziók miatt nyelvileg viszont szerintem már sokkal inkább rétegzett mindez, eléggé sűrű a szövés, többen is jelezték, hogy éppen ezért lehet újra megnézni a darabot. De ez is lett volna a cél, azaz, hogy legyen benne nyers, és ironikus nyelvi humor, helyzet- és jellemkomikum is. A színházunk közönsége heterogén, ezért széles spektrumon kellett tervezni. Számomra leginkább az irónia és az önirónia teszi érdekessé mindezt. Mivel ez egy fiktív várostörténet is, nem tettünk mást, mint ebből a nagyon gazdag és izgalmas Nyíregyháza-anyagból dolgoztunk, a szövegben nagyon sok a Krúdytól származó konkrét vendégszöveg, illetve egyéb írásaiból származó ötlet. Kulcsmondatok származnak tőle, és tagadhatatlan az is, hogy Krúdy ihlette számomra a legfőbb kiindulási pontot is a „tündérjáték” irányába, miszerint egykor, diák korában, sajtóirodát működtetett a városban, s időnként, valós hírek hiányában, álhírek sokaságával bombázta a pesti lapokat, amelyeknek egy ideig hitelt is adtak, míg ki nem derült a turpisság. A Tirpákia éppen ilyen: kitalált város és színháztörténet, inkább pimasz, ironikus játék, amely csak annyiban fikció, hogy sűrítve, időben eltologatva mutat meg dolgokat.

Családi csendélet: Bergerék az Orfeumban - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Hogyan lett megosztva a munka?
Onder Csaba: Egy közösség kapott eddigi munkája alapján rajtam keresztül felkérést Tasnádi Csabától, s ennek megfelelően jártam el, igyekezve így vagy úgy minél több embert részesévé tenni a munkának. Ugyanakkor klasszikus versenyszituációba voltunk állítva, még semmi nem dőlt el, bizonyítani kellett, hogy valóban elnyerhessük ezt a munkát, valójában nagyon szoros határidőkkel, minőségi és kreatív munka elvárásával – egy pillanatra sem lehetett hátra dőlni. Ezek megértetése és betartatása volt aztán az egyik legnehezebb feladat a felkért, közreműködő írók felé. Eredetileg Csabai Lászlót és Antal Balázst kértem fel, rögtön az elején rögzítve a szabályokat, a közös munkára vonatkozó alapvetéseket. Vagyis én irányítom és fogom össze a munkát, egyfajta szuperlektorként, mindenki betartja a kiszabott határidőket, és végül: lemondunk a jogdíjakról folyóiratunk, az erősen forráshiányos A Vörös Postakocsi javára. Készültek szinopszisok, jelenetsorok, amelyek folyamatosan formálódtak. Aztán Laci közvetlenül Tasnádi pozitív döntését követően kiszállt, alapvetően azért, mert megijedt a kudarc lehetőségétől. Neki, befutott íróként, már van veszíteni valója. Becsületesen megmondta azt is, hogy leginkább mégis egyedül szeret és tud dolgozni. Mire tehát eldőlt, hogy ténylegesen belevághatunk a munkába, már csak ketten maradtunk. Antal Balázs csak jelenetek megírására vállalkozott, és az elkészült részletes jelenetsorok alapján meg is kapta a feladatokat, ha úgy tetszik a kereteket, amelyben dolgozhat. Aztán úgy alakult, hogy egyéb, személyes és családi okokból csak nagyon kevés időt tudott a konkrét megírásra szánni, megcsúszva saját ütemezésünkhöz képest is, s a leadást követően már nem vett részt sem a korrekciókban, sem a próbafolyamatokon. A dalszövegek megírására eredetileg két költőt akartam felkérni, mivel Balázs már megírt néhányat, végül csak Nagy Zsukát kértem fel, hogy a szövegkönyv ismeretében írjon dalbetéteket. Remek szövegeket írt, összeültettem őt is a rendezővel (akár csak Béres Tamást, aki Agárdy stand up-ját írta), egyeztessenek ezekről. Itt is, mint a szövegkönyv esetében, már rendezői kompetencia volt, mi és hogyan kerül be a végleges, színpadi verzióba. A Tirpák Broadway című dal tette fel a pontot az i-re: ez lett a finálé. Az ötletelés kezdeti eufóriája után számomra a történetszálak és a jelenetsorok részletes kidolgozása, illetve a motivációk összehangolása volt a legnehezebb, leginkább a szerzőtársak miatt, hogy dolgozni tudjanak majd. És persze a határidők betartatása. Kényszerhelyzet szülte azt, hogy a jelenetek mellett párbeszédeket is írjak. Engem lepett meg a legjobban, hogy ez milyen gyorsan ment, persze ekkor már sokat tudtam a karakterekről, s azok csak elkezdtek „beszélni”, hiszen Lendvai bátorító inspirációi után a meghatározó szituációk, terek már készen voltak. Például a Horthy-jeleneteket kb. egy óra alatt írtam meg, már a kézirat leadása után, azt követően, hogy a rendező jelezte, valamit csinálni kellene a második felvonás közepével, mert kicsit lassú a többihez képest. Hát így jött vissza Alaszkából a kormányzó.

Útban a Nyírségbe: Horthy és a tirpákok - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Színházi közhely, hogy a színészek és a rendező leginkább távol szeretik tartani a darab szerzőit a próbafolyamatoktól, a szöveg ugyanis csak egy a színházi jelek közül, amelyek többségéhez ő elvileg nemigen ért. Te részt vehettél a próbákon? Kapcsolatba kerültél egyáltalán a rendezővel és a színészekkel?
Onder Csaba: Igen, ott voltam a próbafolyamatokon, mindez szerződésbeli kötelezettség is volt egyébként. A praktikus dolgok mellett persze óriási élmény is. Rengeteget tanultam mindabból a közös munkából, ami ott folyt, s aminek szervesen részese lehettem. A rendező a meghatározó szereplője a produkció eme szakaszának. Szerepet oszt, díszletet és jelmezt terveztet, zenét írat, instruál, sőt, még a leporellóról és a plakátról is ő dönt alapvetően, miközben folyamatosan konzultál a színi direktorral, a koreográfussal, a sajtóval és persze a jelen lévő „élő szerzővel” is. Szabályos gépezet indul be, nagyon professzionális módon, rengeteg energiát, koncentrációt és elképesztően sok kreativitást mobilizálva. Én a „szerepleosztás” szerint csak a rendezővel konzultáltam, az ő engedélyével vagy éppen kérésére jelenve meg. Tehát, ha volt valami meglátásom, ötletem, neki mondtam el, s felé közvetítettem az időnként nálam lobbizó színészek kéréseit és meglátásait is. Ebben a fázisban, érthetően, mindenkinek vannak ötletei, akár mondatokra, szavakra, akár kisebb-nagyobb dramaturgiai megoldásokra is. A rendezőnek meg van határozott koncepciója, amibe, ha jónak látja, enged beleszólást. Voltak jelenetek, amelyek éppen azért lehettek jók, mert ilyen közös ötletelésből keltek életre a színpadon. Bergerné gyógymasszás-szerkezete például ilyen volt, tudomásom szerint Széles Zita ihlette ezt. Eredetileg a szövegkönyv csak arra utalt, hogy masszírozzák, környezetében orvosi műszerek vannak, majd Szindbád faggatni kezdi az asszonyt. Nos, ebből jött a masszázsszék, amely egy ponton elektromos vallatószékké avanzsált. Nekem csak annyi dolgom volt eztán, hogy a rendező kérésére nevet adjak a szerkezet fiktív feltalálójának, aki (egyik kedvenc együttesem után) Dr. Rammstein lett. A színészek a figurák formálása során jobbnál jobb ötletekkel, szójátékokkal csavarták tovább az eredeti poénokat. Így lett például a hipertóniásból kardiológus, vagy Nyíregyháza a színjátszás Mekkájából a színjátszás Mekkája és Omegája. Lendvai egyébként nagyon profi olvasó, nagyon profi „pedagógus”, szervező – és persze nagyon kreatív is. Megnyugtató érzés volt vele dolgozni. Az olvasópróba után csak néztünk egymásra, kérdeztem, akkor most mi van, hiszen a színészek nem röhögték halálra magukat, mint ahogyan azt balgán vártam, de csak somolygott. (Később többen bevallották, először nem értették a történetet, és nagyon sok nyelvi és szituációs poén is csak a próbák során nyílt fel számukra, akkor meg már az volt a probléma, hogy kellett volna a reakció, hogy tudják, hol tartsanak majd hatásszünetet. Az első reakciók alapján szépen le is lassítottak néhány jelenetet, kiélezve a vicceket.) A színészek egyébként furcsa társaság, a színpad, a színészház és a színészbüfé háromszögében élő sajátos szubkultúra, amely, mint minden más közösség, kifelé zárt, belül erősen differenciált. Barátkozni, haverkodni ugyan lehet, de itt is valójában a közös munka, az ebből adódó együttlétek és beszélgetések során lehet az igazi megbecsülést, tiszteletet, kedvességet elnyerni. Eleinte ugrattak, különösen Puskás Tivadar, amikor jelen voltam, mint „élő szerző”, kaján kíváncsisággal kérdezve, mit szólok ahhoz, ami történik, majd nyugtattak, hogy ne aggódjak, össze fog ez állni, legkésőbb az utolsó pillanatban. A próbákon nagyon sokat szórakoztam, a rögtönzéseken, az egymást ugrató színészeken, és persze fura érzés volt látni és hallani, ahogyan megelevenednek és megszólalnak az addig csak papíron létező figurák.

Tirpák rumba: Laura és Barzó Pali - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Vannak további terveid drámaszöveg írására?
Onder Csaba: A próbafolyamat elején kérdeztem Tasnádit naivan, mikor lehet azt tudni, hogy valami megbukott. Csak vigyorgott, azt mondta, majd rájössz, érezni fogod. Amikor a premieren már mindenki a színpadon állt, és felvonult az egész társulat, és állva tapsolt a közönség, Csaba mosolyogva rám nézett a kulisszák mögött, széttárva a karját és ezt kérdezte: „Érzed ezt?” Hát igen, a színháznak meg van az a tulajdonsága, hogy rögtön jön a nézői reakció, ezt nem igazán lehet félremagyarázni. Nagyon sokan megkérdezték, mikor írom a következő darabot, de szabadkozásomra általában csak legyintenek. Még az egyetemen volt egy verspályázat, amelyet megnyertem, Keresztúry Tibor és Borbély Szilárd alkotta a zsűrit, meg is jelentek a verseim, de hamar beláttam, még ha tudok is verset írni, attól még nem leszek költő. Attól, hogy nagyon sokat foglalkozom írással, hogy munkámból kifolyólag mindig valaminek az elbeszélésére törekszem, hogy vannak fikciós természetű szövegeim, még nem tartom magam írónak. És attól sem leszek drámaíró, hogy sikerült összehozni egy színpadképes, sikeres közönségdarabot. Úgy gondolom, hogy kevés olyan ember van, akiről elmondható volna, hogy igazi költő vagy író, annál több olyan, akin tetszetősen vagy éppen sután áll Gogol ellopott köpönyege. Én nem szeretnék közéjük tartozni, íróként tetszelegni, maradok inkább szabad olvasó. A darab kapcsán pedig inkább szerencsés kalandornak érzem magam, szereti a közönség, mondja a ruhatáros néni, a híre „szájról szájra jár” a városban, mindenki elégedett, és én beérem ennyivel is, ami persze végtelenül sok, egész életre szóló élmény.

Bergerné és a Sóstói tölgyerdő titka - Karádi Zsolt fotója