A Móricz Zsigmond Színház – Örkény István születésének közelgő századik évfordulója előtt tisztelegve – 2012. február 4-én mutatta be Forgács Péter rendezésében a Kulcskeresőket. A premieren jelen volt az író özvegye, Radnóti Zsuzsa. Az alábbi beszélgetés vele készült, néhány perccel az előadás után.

 

Látványtervező: Füzér Anni

Karádi Zsolt: A gazdag Örkény-szakirodalom két alapkönyve más-más időpontra teszi a Kulcskeresők ősbemutatóját. Lázár István kötete 1975-re, Szirák Péter monográfiája 1977-re datálja. Fölmerül hát a kérdés: valójában melyik évszám helyes?

Radnóti Zsuzsa: Már az első kérdéssel megfogott! Hihetetlenül rossz ugyanis a dátum-memóriám. Ha azonban nem csal az emlékezetem, akkor 1975-ben volt a szolnoki premier. Ezen részt vett Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, aki ott helyben meghívta a Kulcskeresőket Budapestre, a Nemzeti Színházba. És a Nemzetibeli bemutató 1977-ben volt, Major Tamás rendezésében.

Karádi Zsolt: A nyíregyházi előadás műsorfüzete közli (az említett Lázár István-könyvben is közzétett, eredetileg a Híd számára készült) interjúrészletet, amelyben Örkény a darab születését idézi fel. Ez a szöveg szépirodalmi jellegű emlékezés. Valójában hogyan keletkezett a mű?

Radnóti Zsuzsa: A lényeg az, hogy Szolnok kérte fel Örkény Istvánt, írjon nekik egy darabot a város fennállása kilencszázadik évfordulója alkalmából. Előtte már jelentős sikerrel mutatták be itt a Tótékat, illetve a Macskajátékot ősbemutatóként, s mindkettőt az akkor még nagyon fiatal Székely Gábor rendezésében. A szolnokiak úgy érezték, Örkény István hozzájuk tartozik és ő sem gondolta ezt másképp. Abban az említett interjúban a téma megszületéséről és az alakuló cselekményről beszél.

Pásztor Pál, Jenei Judit, Horváth Sebestyén Sándor

Karádi Zsolt: Voltaképpen mi volt az író szándéka akkor, amikor papírra vetette a sikertelen pilóta történetét?

Radnóti Zsuzsa: Örkény István aprólékosan dolgozott. Egy-egy részt akár négyszer-ötször is átírt. Maximalista volt a saját szövegeivel kapcsolatban. Azt érezte, a mű első része, hogy úgy mondjam, picit döcögősebb, mint a második. Onnan kezdve, amikor bezáródik az ábrázolt lakás ajtaja – s ezt nem ő mondta, hanem valamennyi elemzője – elkezd szárnyalni a történet. Később már arról szól a játék, amiről ő akarta: ezekről az emberekről, akik mi vagyunk, magyarok. Ez egy nemzetkarakterológiai történet, ha tetszik, tandráma a magyaroknak, a magyarokról. Mirólunk, akik az egyik pillanatban hajlamosnak mutatkozunk arra, hogy kudarcainkat világvégének lássuk, de közben azt is elhisszük, ha valaki azt állítja: a kudarc nem is az, aminek látszik, hanem igazából frenetikus győzelem. Ezt akarta elmondani a maga módján.

Karádi Zsolt: Úgy tudom, a Szolnokon és a Budapesten színre vitt Kulcskeresők szövege nem azonos. Miért dolgozta át Örkény a drámát?

Radnóti Zsuzsa: Marton Endre, amikor eltökélte, bemutatja a művet a Nemzetiben, említette, hogy az első rész viszonylag nehézkes. Miután, mint említettem, Örkény Istvánnak is voltak hiányérzetei, így hát egyetértett ezzel a megjegyzéssel, és a Nemzeti számára jó néhány dolgot átírt az eredeti elgondoláshoz képest. Talán a legerősebben a főhősnő, a pilóta feleség lelkiállapotát és helyzetét tette drámaibbá, dinamikusabbá. Amikor én a háromkötetes drámakiadását szerkesztettem, úgy gondoltam, mindkét változatot nyilvánosságra hozom. Tettem azt azzal a szándékkal, hogy felkínáljam a két szöveg variációt a jövő színházi embereinek: ők döntsék el, melyik verzió a jobb, a hitelesebb, az érdekesebb.

Karádi Zsolt: Forgács Péter rendezése számomra azt a posztmodern tapasztalatot is közvetítette, amely szerint manapság minden relativizálódik. Azaz nem mondható ki teljes biztonsággal az, ki a hős és ki az áldozat. Mennyire tartja elfogadhatónak az effajta világszemléletet?

Radnóti Zsuzsa (Tóth Csilla fotója)

Radnóti Zsuzsa: Amit ön kérdésében megfogalmazott, az a ma egyik fajta nézőpontja. Tudomásul kell vennem, hogy igen, így is lehet gondolni. Van, aki tehát azt gondolja, azt akarja hinni, hogy: Fóris Antal, bármit tesz, mégiscsak viszi a gépet, ha úgy tetszik, a győzelembe; mások úgy vélik, s természetesen ez a gondolat áll hozzám közelebb, ez csak álcázott győzelem, a valóság tökéletes manipulálása. Mindkét nézői véleményt el kell fogadni, ugyanis a demokrácia lényege: a másik ember véleményének, gondolatainak az elfogadása, tolerálása is.

Karádi Zsolt: Közismert tény, hogy egy drámának annyi variációja, annyi olvasata van, ahányszor színre kerül. A Forgács-rendezés több ponton alapvetően eltér az írott formától. Hogyan értékeli a látottakat?

Radnóti Zsuzsa: Nagyon izgalmasnak találom a nyíregyházi bemutatót. Boldog vagyok azért, mert a szöveg rugalmas és megengedi, hogy a színészek szélsőséges irányokba vigyék el a játékot. Ebben az előadásban az az érdekes, hogy a maga módján, az alkalmazott játékossággal, a szövegvariációkkal Forgács Péter, a rendező abszurd, szürreális, tragigroteszk irányba tágította ki a történetet. Majdnem végig hitelesnek találtam az egészet. Különleges, olykor szívszorító mozzanatokat is tartogatott. Előfordultak olyan pillanatok, amikor azt mondtam magamban: nem, ez nem az örkényi világ, de akkor, szinte közvetlenül utána vagy tragikus, vagy ironikus lett az előadás. És abban a percben már el tudtam fogadni a látottakat. Az ambivalencia működött, s valóban hitelesen. A kétségbeesés meg a szatirikus kívülállás kettőssége járta át az előadást. Az egyik oldalról az látszott, hogy ezek a szerencsétlen emberek hagyják magukat hazugságokkal elkábítani. A másik oldalról pedig a szorongás és az együttérzés rémlett föl: elképzelhető, hogy nem is lehet másképp élni, ha ki akarjuk bírni az életet, túl akarjuk élni a traumákat, a végzetes kudarcokat, s talán, akkor ebből a túlélésből nyerhetünk erőt a továbbiakhoz. Csak persze, akkor, ez már nem a felnőtt, szabad emberek világa. Szóval erősen hatott rám az előadás, csupán a végével volt vitám a rendezővel, de végül az is megoldódott.

Nelli és Katinka - Horváth Réka és Barta Éva

Karádi Zsolt: Füzér Anni egyszerűségében is rendkívül izgalmas látványtervében óhatatlanul kísért a Tóték dobozolásának emléke. Vagy ez csak bennem fogalmazódott meg így?

Radnóti Zsuzsa: Nemcsak Önben, a színpadképről természetesen nekem is eszembe jutott ez. A dobozok azonban hitelesítették magukat, mert a helyzet elfogadtatja: a család a költözésnek abban a fázisában él, amikor még mindenük dobozban van.

Karádi Zsolt: A Kulcskeresőkben valóban reálszituációból nő ki a képtelen história…

Radnóti Zsuzsa: Ő mindig azt mondta: a valóságból indul ki, utána tud csak „elrepülni”. Csak zárójelben mondom: ez a közép-európai abszurd és groteszk sajátossága. A nyugati abszurd és groteszk egzisztenciálisan általánosabb régiókban, metafizikus szinten fogalmaz. A közép-kelet-európai viszont mindig a nyomorúságos történelmi valóságból indul ki. Gondoljon bele: Weöres Sándor művének, A kétfejű fenevadnak minden szava igaz. Ugyanis a török dúlta Magyarország lakosai a tizenhetedik században ilyen szörnyű, rémálom körülmények között éltek. Ha viszont messzebbről nézem, úgy látom, hogy ami itt történik, merő képtelenség és a sötét fantázia terméke lehet csupán.

Karádi Zsolt: Ha alaposan szemügyre vesszük a játékteret, kiderül, hogy a színészek feje fölött fehér álmennyezet van. Azaz a színpad egésze olyan, mintha egy doboz lenne, amely érdekes módon befelé, az ajtó felé szűkül. Az ajtó viszont nem nyitható…

Radnóti Zsuzsa: Most, hogy mondja, teljesen igaza van! Ahogy nézem az üres színpadot, valóban úgy érzem, a díszlet nyomasztó klausztrofóbiát sugall…

Karádi Zsolt: Ön a Vígszínház dramaturgjaként számtalan magyar művet segített színpadra, miközben több könyvet írt napjaink drámaművészetéről. Hogyan látja: Örkény művészete mennyire él tovább a mai alkotók munkásságában?

Radnóti Zsuzsa: Kicsit elfogult vagyok, bármennyire igyekszem objektívnek maradni. Ha a sokfelé induló irányzatokat nézzük, azt látjuk, az ő szemléleti lényege mindenképpen folytatódik. Azaz, a dolgok megfogalmazásának ambivalenciája, a történések színének és fonákjának egyszerre történő felmutatása, s a tragikus irónia. Ez az, ami jellemző többek között Parti Nagy Lajos, Háy János, Garaczi László vagy a fiatal Erdős Virág munkáira. Valamennyien hallatlanul egyéni stílusban alkotnak, de az a sajátosság, hogy a valóságot egyszerre, s ironikusan két oldalról láttatják – nos, ez, úgy vélem, Örkény István gondolkodásának öröksége.

(Fotók: Karádi Zsolt)

Nelli - Horváth Réka