A villamos a szanatórium melletti várakozópályán. A másik járat még sehol. Augusztus vége. Fülledt nappalt lezáró késő délután. A nap még legalább 20 fokkal a horizont fölött, de a hatalmas tölgyek árnyéka a szerelvény hátsó kocsija felől bekúszik a villamosba, és ahogy a sajtárba dobott oltószer csodás gyorsasággal kocsonyás anyaggá alakítja át a nemrég még bugyborékolva csörgedező tejet, a homály is megsűríti a levegőt.

Próza 2011/téli lapszámunkból

A villamos a szanatórium melletti várakozópályán. A másik járat még sehol. Augusztus vége. Fülledt nappalt lezáró késő délután. A nap még legalább 20 fokkal a horizont fölött, de a hatalmas tölgyek árnyéka a szerelvény hátsó kocsija felől bekúszik a villamosba, és ahogy a sajtárba dobott oltószer csodás gyorsasággal kocsonyás anyaggá alakítja át a nemrég még bugyborékolva csörgedező tejet, a homály is megsűríti a levegőt. Meleg van. Kint már érezni az erdő hűvös leheletét, de az, a csak ujjnyira nyitható, kicsiny billenőablakokon nem hatol be. Barnabás a mellette ülő nőre sandít. Aki bizonyosan pénztáros egy ábécében. Anyagában, szabásában is megkopott az öltözéke. A nő nem szép és nem csúnya. A legrosszabb: semmilyen. S mikor ezt megállapítja Barnabás, fájdalom suhan át a nő arcán. És az arc megszépül ettől. „Vajon mire gondol? A bolti zajra, amely úgy beléette már magát, mint egy májba betokozódott nyílhegy, mely folytonos fájdalommal ad jelzést magáról, de ha kihúznák, magával rántaná a pusztulásba a testet? Férjére, aki egy alapvetően jóravaló ember volt valamikor, de a más munkabeosztás miatti állandó egyedüllétet annyira megunta, hogy nők után kezdett koslatni? Vagy arra, milyen sovány kárpótlás mindezekért az a darabka félretett remek borjúcomb, amely épp levet ereszt a szatyrában?” – ezen töpreng Barnabás. Mivel fél a rossz gondolatoktól, új arcot keres. Jobbra kettővel egy férfi ül. Kiöltözve. Hegyes orrú cipőben, oldalt felnyírt hajjal. Barnabás belenéz a férfi nikotintól és cukros alkoholoktól vizenyős szemébe, és látja, hogy a férfi lemaradt valamiről. Egyedül maradt. Az utolsó lehetőségbe kapaszkodva megy ki a Vígadó teraszra, de ott már csak hasonlóan lemaradt nőket talál. Barnabás ráncolja homlokát. „Az nem lehet, hogy itt ne legyenek korombeli egészséges lények!” És ekkor olyat dörren az ég, amilyet Barnabás nem hallott még, csak nagyanyja gyermekkori történeteiben. A hangrobbanástól megrezegnek az ablakok, nagyot reccsen a szerelvény, és a hirtelen támadt világosságban látja útitársai riadt arcát. A villámot viszont nem látja, pont a villamos fölött történhetett a kisülés. Igen, mivel egyszerre érzékelte a hangrobbanást és a fényt. Vagy talán a csóva a kocsi áramszedőjébe csapott bele? Minden szőrszál föláll Barnabás karján. És újra félhomály. Egyetlen fényfolt töri meg. Mintha a villám szárából vigasztalásul ott maradt volna egy kis darabka. Pislog, mert álló utasok részleges takarásában van. Egy lány az. Aggódó arccal szemlélődik. Vár valakit. Aki nem fog megjönni. A váltóvillamos viszont érkezik. Felszabadul a pálya. Indulhatnak.

Az álló utasok leülnek, s ezzel elönti a kocsit a fény. Nem költői túlzásként, valóságosan világít a lány. A forrás a bőre. Fehér, amennyire csak a fehér, fehér lehet. Haja északi szőke. Arca olyan érzékenységet és sérülékenységet áraszt, hogy félő, már a hozzáközelítés is ártana neki. Tengerkék szeme könnyes, orrcimpája piros. A lány hosszan nézi az egyre távolodó megállót, aztán lassan, a rázkódó villamossal és elgyengült lábaival is küzdve, elcsoszog a Barnabással szemben lévő, üresen maradt helyre. Közben meglebben fehér matrózinge és sötétkék szoknyája. Páratlan a lány, nem e világból való. Barnabás papírzsebkendőt nyújt felé. Hálás szemmel bólint.
– Nem jött el? – kérdezi a lánytól.
– Nem. Tudtam, hogy így lesz. Mégis elszöktem otthonról. Rohantam. Majdnem a villamos alá kerültem. Kár volt igyekeznem! Kár volt… (könnyeivel küszködik) Minek álltam vele szóba? Hazudott! Persze, hogy hazudott! Azt mondta, elvisz, megnézzük a metrót… Hogy már a buszjegyet is megvette. Hazudott! (hangjában olyan kétségbeesett harag, mely csak magának árthat) Akkor veled leszek ma este! Akarod? – fordul hirtelen Barnabás felé.
A fiú próbálja megfejteni a kétértelmű, és bármelyik értelmezését illetően hihetetlen kijelentést. A lány Barnabás felé néz dacos elszántsággal.
A villamos beér a kisvasút megállójába. Ez a forduló.

A fiú egy hete szerelt le. Nem volt dolga lánnyal jó ideje. Úgy azelőtt sem. Olyan vágyakozva fordul meg minden nő után a strandon, mintha másnap halálos ítéletet hajtanának végre rajta, s már csak egy napja maradt élni. És most mégsem mozdul. A lány leszáll. Felugrik Barnabás két barátja, akikhez jött a fiú. Közlik, hogy tré az egész, és mennek vissza a városba. Barnabás nem válaszol. A lányt keresi. A műemlék mozdony mellett lel rá. Ő is megtalálja tekintetével a fiút. Az erdő felé hátrál. És hívja, szavak, gesztusok nélkül, de hívja Barnabást. „Ha tudnám, ha tudnám… Mit is kellene tudnom?” És ekkor nekilódul a szerelvény. A fiú elindul a lány felé. Ezzel egy rövidke ideig ellensúlyozza a jármű távolodását, de mikor a kocsi végébe ér, már nincs hová lépnie. A villamos magával rántja. A lány még mindig hívja, még mindig az erdő felé hátrál.

A szanatóriumnál kiront Barnabás, és társai megrökönyödésére dörömbölni kezd a már nekilódult váltószerelvény vezetőjének ablakán. Felveszik. Olyan kín végigélni újból a vánszorgást, hogy legszívesebben kivetné magát az ablakon és futna, hátha ezzel is nyer pár másodpercet. Közben megint akkorát villámlik, hogy a villamosvezető ijedtében fékez.  Megérkeznek. Nincs senki a mozdonynál. Ordibál. Rohangál. Erdőbe ki, erdőbe be. Végig a Sóstón. Nem találja.

Másnap délután a szanatórium előtt ül. A villamosokat figyeli. Mert, ha a lány egyszer villamosra szállt, megteheti máskor is. A lány nem jön. Aztán egy teljes napon át le-föl villamosozik a városban. Hiába. Estére annyira kimerül az igalomtól és a csalódástól, hogy szíve fölé kell szorítania kezét. Villamost vár és villamosozik. A lányt Barnabás 18-19 évesnek saccolja, azért a kirakatokban lévő érettségi tablókat kezdi el vizsgálni. Bekérezkedik a középiskolákba, és a korábbi évek tablóit is megkeresi. Nem találja. Elérkezik Barnabás számára az első szemeszter az egyetemen. Nem tud villamosozni. Újsághirdetést ad föl a találkozás körülményeinek leírásával. Néhány hölgy annyira meghatódik ettől, hogy válaszol. A fals jelöltek persze lelepleződnek.

Barnabás, ül a tankönyvek fölött, és retteg, hogy nem éri meg épp ésszel a másnapot. Vagy attól, hogy megéri, de a lány nélkül

Kinetika kollokvium. Harmadszor. A docens el akarja távolítani Barnabást az egyetemről. Mert fékezhetetlenül gyűlöli az apját. Barnabás utálja az egyetemet, a kinetikát, de készült. Csak ezért, hogy keresztbe tegyen a docensnek.  Elmondja a tételt; gravitáció, gyorsulás, tapadási ellenállás, súrlódási ellenállás, gördülési ellenállás. Jelen van még két oktató. Bólogatnak. Egy tévesztésnél a docens félbeszakítja a fiút. Kéri az indexet az egyeshez.
– Hm, nem volt ez olyan rossz! – mordul az egyik oktató.
A docens arca elvörösödik, Barnabást is, védelmezőjét is karóba húzná.
Barnabás írásbeli feladatot kap. Elrontja. Széles vigyor kerekedik a docens arcára, mint a böllérnek, mikor örömmel nyugtázza a disznó jogos, és elmaradhatatlan félelmét.
– Hallgató úr! Tanuljon valami kétkezi szakmát, és legyen hasznos tagja társadalmunknak…
– Miért? Jól oldottam meg! – feleli a fiú, mert már úgyis mindegy, legalább hadd legyen egy kicsit még vörösebb a másik arca.

Barnabásra merednek. Aztán a docens, mint halottmosdatáshoz készülődve, leveszi zakóját, létrát állít a könyvesfalhoz, és a legfelső polc mélyéről előhúz egy ősrégi feladatgyűjteményt. Megmutatja a feladatot, hátralapozott a megoldókulcshoz. A többiek bólintanak.
– Nyomdahiba – feleli a fiú, és hátradőlve hintázni kezd a széken.
– Hagyja fiam! Ezzel nem javít a helyzetén – mondja  részvéttel az egyik oktató.
– Ne siessünk annyira kedves kartárs! A hallgató úr ismeri a jogait. Nagyon helyes! És tulajdonképpen nem is baj, ha kicsit megtornáztatom az agyam.
A docens felírja a táblára az adatokat – szokástól eltérően – a megoldóképleteket, és komótos magabiztossággal elvégzi a számítást.
– Így! Ilyen körülmények között, tehát a mi kis képzeletbeli kocsink nem fog elindulni! –csettint a nyelvével, és nyúl az indexért.
– Helytelen! El fog indulni! – hangzik Barnabás könyörtelen ítélete, és mikor a másik szemében megpillantja a zavart, átveszi az irányítást. – Demonstrációt kérek! Mert semmi nem írhatja fölül az empirikus tapasztalatot.
A docens bemegy a szertárba. Csöpögés. Barnabás tudja, ellenfele benedvesíti az anyagot, hogy jobban tapadjon hozzá a játékkocsi kereke. Kész a demonstrációs lejtő, rajta a vastag filc, beállítva a kicsi dőlésszög, amit szabad szemmel nem is lehet érzékelni. A docens a játékkocsi kerekeire is filcet húz, és óvatosan ráhelyezi a lejtő végére. Nem mozdul, van akkora tapadási ellenállás, ami megtartja. Mind a négyen állva figyelik. Barnabás behunyja a szemét, és elképzeli, milyen elképedés lenne, ha a kocsi elindulna. Szeretné, akarja, hogy elinduljon. Kinyitja a szemét. A kocsi vígan gurul. A docens rázuhan székére, mely összetörik alatta.

Barnabásnak először van kedve sörözni a lánnyal való találkozás óta. Csoporttársai dőlnek a nevetéstől, mikor előadja a docens lefőzését. Egy könyv alá, hogy kissé megdőljön, ceruzát tesz. A könyvre pedig gyufásskatulyát. – „Azt fogom neki mondani, hogy csalt a kísérlettel, mert bevizezte a pályát! Hogy képzeli?!” – gondoltam magamban, meg azt, hogy milyen pofára esés lenne, ha mégis elindulna. És a véletlen a kezemre játszott. Az a kis nyamvadt kocsi valamiért elindult. – meséli a többieknek, és az esetet utánozva, a gyufára koncentrál. A gyufa elindul. Most Barnabás zuhan le a székre. A többiek elsápadnak.
Így ébred rá, hogy telekinetikus képességgel rendelkezik.
Még elgörget aznap este gondolatenergiával egy sörösüveget, felemel egy söröskorsót, és bezárja a kocsma ajtaját.
Barnabás fellép show-műsorokban, partikon. Hamar kinövi Nyárligetet. Egy amerikai ajánlatot megragadva a tengeren túlra megy szerencsét próbálni.

Elutazása előtt még egyszer végigvillamosozza a várost. A lány ezúttal sem száll föl, mégis elkíséri, míg a szanatóriumtól Sóstóig zötyög. A lány arca ott függ a fák tetején. Akkorára nőve, mint egy mozivászon. Szeretné belevetni magát, feloldódni benne.
Még a vonaton, Ferihegy felé tartva is csak ezt az arcot látja.

Barnabás természetfeletti jelenségnek érzi az arc megjelenését  És őt, aki gondolaterővel levegőbe emel egy macskát, és Las Vegas-ból felemel és kitölt egy New York-i stúdióban lévő ásványvizes palackot (a TV által egyenesben közvetítve), épp őt félelemmel töltik el a természetfölötti jelenségek. Mert, amikor telekinézissel manipulál, mégis ő irányítja a történéseket, míg a szerelem és a testi vonzalom még a parapszichológikus jelenségektől is különösebb valamik, nem tudja őket a befolyása alá vonni, azok tartják őt a befolyásuk alatt. Behunyja a szemét, és a lányt nem találja meg. Behunyja a szemét és egy eltévedt vitorlázó repülőgépet megtalál. Magán nem tud segíteni. Másokon igen. Általában. Néha felsül. 2001 március 6-án a tákosi fakazettás templom lelkésze sírva telefonál, hogy kiöntött a Tisza, és azzal fenyeget, hogy elmossa az egész Bereget. Barnabás, Ladis művésznéven, éppen Vegasban van. Kaszinónyitáson. Gusztustalanul sokat fizetnek az ilyen fellépésekért.

Ivott már bőven. De felmegy szobájába, megeszik egy pár vegetáriánus virslit, lezuhanyozik, megiszik két csésze forró teát, és hozzálát.

Ha nem lenyugodva, éles elmével kezd el koncentrálni, sosem jár sikerrel. De így sem tudja megállítani az áradatot. Szinte érzi, ahogy a hatalmas víztömeg elsodorja. Végül ő is csak épp úgy imádkozik, ahogy mindenki más a Beregben. Mikor a Duna TV internetes verzióján látja az összeomló házakat, legalább a tákosi templom, a „mezítlábas Notre Dame” megmaradásáért könyörög. Az nem dől össze. Nem gondolja, hogy neki köszönhetően.
A tévékészülékek előtt ülők egy platinaszőke Playboy nyuszit látnak, akit Barnabás székestül a levegőbe emel, de Barnabás nem ezt a lányt látja, hanem azt a máikat, ott, a tölgyek felett. Gyötri a kép. „Persze, hogy nem is volt ott semmi, csak képzelődtem! De mi a fenéért nem hagy békén?!” És elkezd kételkedni, hogy az a találkozás a villamoson, az vajon megtörtént-e. Egy Los Angeles-i bűnügyi technikussal megpróbálja lerajzoltatni az arcát. Nem sikerül. Aztán fényképcsíkok összerendezésével megalkotni a fotóját. Hiába. Egy nyárligeti ügynökségnek így csak általánosságban tudja leírni a kinézetét. Kap felvételeket az ügynökségtől, de a lány egyiken sincs rajta. Egy technikus megmutatja, milyen emberi bőrszínek vannak, s a földön fellelhető legvilágosabb tényleg hasonlított annak a lánynak a színére. Barnabás nem rasszista, nem fehérbőr-mániás. Amikor Vegasban escort lányokat kéret, színes bőrűt, vagy hispanót választ. De az a lány a nyárligeti villamoson, világítóan fehér bőrű volt. Ez tény. Tény?
– Nagyapád haldoklik! – hívja egy reggel anyja. Barnabás hazarepül.
Nagyapja nem hal meg. Anyja eltúlozta a dolgot, haza akarta csalni.

Híre megy, hogy a híres Ladis Nyárligeten van, meginterjúvolja a NyárTV, és meghívják a megyeházára, az árvízi mentésben élenjáróknak rendezett fogadásra. Kellemesen bekonyakozik már a díszbeszéd előtt. Kedve lenne a monumentális csillárokba kapaszkodva lengeni párat. Zavarja viszont, hogy a díszvendégek között egyetlen kétkezi paraszt- vagy munkásembert, afféle „hétköznapi hős”-t sem lát, aki a vészterhes órákban magával nem törődve mentette szomszédját. És ekkor felfedezi Tibit, a Kossuth Gimnázium karbantartó lakatosát. Odamegy hozzá. Tibi azonnal felismeri. Mosolyogva kezet ráznak, de mielőtt kikérdezhetné, Tibit felszólítják a színpadra. Ő tartja a díszbeszédet. A megyei közgyűlés elnöke lett belőle. Miközben fúrta és tiplizte a falat, meg a WC-ben az eltört csöveket szerelte, levelezőn elvégezte a jogi egyetemet, aztán első önálló ügyként elvállalta a nyárligeti focisták védelmét a híres bundabotrányban. Innen ívelt föl a pályája. Az ünnepség vége felé az erkélyen, Szabolcs vezér szobra alatt, újból összefutnak. Barnabás elnézést kér, amiért nem tudott segíteni. Tibi leinti. A Kossuthra terelődik a szó, majd, arról, mit csinál Amerikában. És akkor, neki először, és ebben nyilván az alkohol is benne van, elmondja, hogy annak idején nem is igazán a karrierlehetőségek, hanem a villamoson látott lány utáni hiábavaló vágyódás miatt ment el. Tibit érdekli a dolog. Újból és újból elő kell neki adni a találkozást.
– Néhány részlet igazán érthetetlen! – csóválja a fejét.
– Hogy nem találtam meg a tablókon?
– Az is. Ha valóban azt mondta: „Elszöktem otthonról”. Az azt jelenti: idevalósi. Azt mondod: „18-19 éves körüli gimnazista lehetett.” Tehát: 92-ban, vagy épp abban az évben, 93-ban érettségizett. Ha tényleg minden évfolyamot végignéztél…
– És a 91-es, a 90-es, a 89-es, sőt a 88-as tablókhoz is odavezettettem magam. És nem csak gimnáziumokban voltam. Minden középiskolában. Az ügynökség pedig lefotózta nekem a 94-es, a 95-ös, és a 96-os tablókat is.
– Furcsa. Na, mondjuk, valahogy lemaradt a tablóról. De van még más is, ami nem stimmel.
– Hogy képes lett volna odaadni magát nekem?
– A szolid lányok is elveszthetik a fejüket… Ráadásul nem is biztos, hogy komolyan gondolta. Talán magának akart bizonyítani, de ha odáig került volna a dolog… A történet különössége nem erkölcsi vagy érzelmi természetű. Sokkal inkább fizikai.
Fizikai?
– Tér- és időbeli. Mert például minek indult az erdőnek pont abba a részébe? A fiatalok, ha együtt akarnak lenni, már régóta egyszerűen elküldik a szülőket otthonról, vagy rájuk sem hederítenek. Esetleg kivesznek egy négyórás szobát. A hatvanas évek elején viszont divat volt kimenni oda, pontosan oda, a kisállomás mögötti tisztásra. Sejtheted, miért. Ezt mindenki tudta. Aztán egy tanácselnök megunta, és odaadta a területet az MHSZ-nek. Körbekerítették, lőtérré alakították át. Ennek legalább 30 éve! És itt van a lány öltözéke. Matrózblúzt is a 60-as években hordtak utoljára Nyárligeten a lányok. A kilencvenes évek elején már senki! Senki!
– Igaz.
– És a metró! A lánynak azt ígérte udvarlója, hogy elviszi metrózni. Na, egy kisgyermeknek talán érdekes lehet ezért felmenni Pestre, de egy majdnem felnőtt lányt ezzel csábítani?!
Gondolkodnak. Tibi szólal meg elsőnek.
– Érthetetlen! Hacsak! (felkapta fejét és megrázza, mintha komoly erőt kellene kifejtenie, hogy nyugalomra intse magát) Hacsak nem a Metró Klubról beszélt!
– Ahol Zoránék játszottak?
– Meg az egész magyar könnyűzene első generációja. Annak nagyobb híre volt annak idején, mint most a Szigetnek! Úgy vágytak oda a fiatalok, akár az arabok Mekkába!
– És ez is, ez is…
– Úgy bizony: 62-64 körül volt a Metró Klub a csúcson! És világosan emlékszem: „Metró”, Nyárligeten mindenki csak így hívta.
Hallgatnak. Tibi elszívta szivarját és előáll a legfőbb ütőkártyával:
– A lány szerint a csábítója azt állította, „már meg is vette a buszjegyet”. Nos, akár a metrót, a járművet, akár a Metró Klubot akarták megnézni, miért mentek volna busszal? Nyárligetről nincs is buszjárat Pestre!
– Ezt én is nagyon furcsálltam.
– Nyárligeten, mióta világ a világ, mindenki vonattal ment Pestre. Kocsival vagy vonattal! Kivéve… (Kitartja a hangját, amitől Barnabás úgy érzi, egy kötélen lóg, s csak az vágná el a kötelet, ha végre megszólalna a másik.) Kivéve azt az időszakot, amikor átépítették a pályaudvart meg kicserélték a síneket. Akkor vonatpótló buszok közlekedtek.
– És ez mikor volt?
– 1964-ben. Igen. ’64-ben és ’65-ben.
Konyakot isznak éjfélig. Tibi kíséri ki, és Barnabás utolsó, kérdő tekintetére ennyit felel:
– Nem mondhatok mást: ez az egész nem 6, hanem 36 évvel ezelőtt történt!

Barnabás összehívja Vegas összes mentalistáját, parafenoménjét, és előadja nekik az esetet. Egységes a véleményük: azon az estén a villamos időviharba került, az a bizonyos negyedik dimenzió néha, például gigantikus villámok keltette elektromágneses sugárzás hatására, meghajlik, keresztezi egymást a spirál két szakasza, miáltal tartalmából egy kicsi kiloccsan más térszegletekbe. Így került oda a lány. Aztán, ahogy elmúlik a vihar, visszaáramlanak az időtartalmak a megfelelő szegmensbe. Ez akkor következhetett be, mikor újra kifelé tartván Sóstóra, jött az a második hatalmas villám. Ha a tér- és idődimenzió rendszer helyrebillenése akkor megy végbe, mikor épp Barnabással  van a lány, akkor egyszerűen semmivé foszlott volna a fiú szeme láttára. Ebbe belebolondult volna Barnabás.

Eltelik pár év. Barnabás az ügynökséggel kutattat immár a hatvanas évek elejének nyárligeti diákjai után. Eredmény nélkül. A középiskolák is kidobják idővel a tablókat.
A lány átlényegül. Védangyalává válik. Látja őt a hongkongi Victoria Harbour-ban horgonyzó óceánjárók falán, a tokiói Ginza fényreklámjai között, az Ermitázs ikonjain, és persze az égen, felhőkkel övezve. Ott a legtöbbször. Felruházza mindenféle csodálatos tulajdonsággal, jellemére aggat minden bájt, kellemet, amit csak emberekkel érintkezve tapasztalt, és megalkotja belőle a tökéletes nőt.
És rájön: felesleges a keresés, hisz a tökéletesség lényege éppen az, hogy felette áll a hétköznapok valóságának, s mivel az ember a hétköznapok valóságában él, a tökéletest nem találhatja meg fizikai valójában. Csak az eszményben.
Keres Barnabás mást. Valódi társat. Egy varsói sztriptizbár kifutóján figyel föl Agnieszkára. Szép, szőke nő. Olyan lengyel. Elbeszélgetnek. Agnieszka imád beszélni, s rossz németséggel is tökéletesen ki tudja fejezni magát. Korábban egy Isztambulból Frankfurtba áttelepült török pornófilmgyárban ténykedett, mint rendezőasszisztens.
– Néha beugrottam kisebb szerepekre… – vallja be. Végül a fizikai megterheléstől megsokallva hazaköltözött, hogy tisztességes go go girl-ként keresse kenyerét. Szült egy kislányt. Egy szörnyetegtől. Akitől nem követel gyermektartást. Menekülne előle. Vissza Frankfurtba. Barnabásnak épp ott ajánlottak szerződést. Megkérdezi, nem tartana-e vele.
Barnabás (művésznevén még mindig Ladis) felkér valakit, hogy lőjön ki rá egy nyílvesszőt, amit ő megállít gondolatenergiával. Jól keres vele. Agnieszka Frankfurt bioboszorkányává avanzsálja magát. Az ágyban valóban boszorkányokat megszégyenítő mutatványokat mutat be, de nem hirdet semmiféle okkult tant. A természetes életmódot, a meditációval gondozható szeretethullám-áradást, a gyógynövények okos használatát propagálja. Barnabás úgy él Agnieszkával, mint feleségével. Az ajándékul kapott hatéves kis Agnieszkát sajátjaként neveli.
Esténként nagy tál párolgó leves, Agnieszka fiatalasszonyos mozdulatai, ahogy az ételt szedi, tiszta, anyai arca, csacsogása, a kislány csacsogása. Tetszik ez nagyon Barnabásnak.
Másfél év után ér véget a harmónia. Hétköznapi történet: Agnieszka másik férfit választ. Egy dúsgazdag német bárót, aki egyúttal iparbáró is. Apja azzal alapozta meg hatalmát, hogy a világháború konjunktúráját kihasználva bútorfogantyú készítő üzemét háromezer (kényszer)munkást foglalkoztató ágyúgyárrá fejlesztette föl. Von dem Bach az ő mozsárjaival lövette rommá Varsót a Honi Hadsereg felkelésekor.
Barnabás felajánl egy bizonyos összeget a szakításkor, de kéri, hogy a házból költözzenek ki. Agnieszka csalódott szemmel néz rá: (Ekkor egy kicsit hasonlít arra a lányra.)
– Nem gondoltam, hogy ennyire kisstílű és fukar vagy! A kislányunkra nem gondolsz? És ha a báró megun és kidob? Merüljünk le megint a mocsokba?
– Szép lakást vehetnél abból, amit kapnál! – alkudozik Barnabás zavartan.
– Egy helynek szelleme van, és a mi szellemünk már barátságot kötött ennek a helynek a szellemével. Mindkettőnk asztrálteste megsínylené az elválást.
– Pénzre van szükségem. Új életet kell kezdenem. Amit kerestem, beleöltem a villába. Miből fogom kifizetni a termek bérleti díját és az ügynökségemet?

Agnieszka leül, megtörli arcát. Hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy ne törjön ki zokogásban ekkora méltánytalanság hallatán. Nyel hármat, és lassan, tagoltan kezd beszélni.
– Másfél évet adtam neked az életemből! És a kislányom életéből!  Hogy velünk, mi lesz, valójában nem igazán érdekel! Az Írásban az áll: „Ne aggodalmaskodjatok hát a holnap felől! Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem raknak, és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.” Érted aggódom! Ez a haszonleső gazember nem te vagy! Ez egy álca, amit le kell vetned! Nem taszíthatsz el magadtól egy nőt, aki valaha szeretett, és egy kislányt, aki még mindig kedvel. Lökd ki magadból ezt a kalmárlelket, és bízd magad a Gondviselésre. Ahogy az Írás mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön!…”
Barnabás elszégyelli magát és távozik.
A fantasztikum-biznisznek is vannak hullámvölgyei. Kiakolbólításakor éppen a radikális szkepticizmus kezd divatossá válni. Elmaradnak a fellépések. Tartozik az ügynökségnek. Az, hálából, hogy éveken keresztül élősködhetett rajta, beperli. Barnabás iszik. Nem érzi magát jobban tőle. Hiányzik a biztonság, az elismerés, a két Agnieszka. És az a lány a villamosról. Ha belenéz egy korsóba, az aranyszínű tavacskában, a habok között, az ő képét látja.
Söralátéteket fordít meg távolról és visszafolyatja a palackba a padlóra ömlött snapszot. Ilyen kunsztokkal keres pár márkát, aztán, mivel épp ekkorra esik a váltás, pár eurót. Elissza.
Egy reggel a panziós két izmos, kopasz emberrel jelenik meg. Barnabás azt gondolja, az elmaradt lakbér miatt agyonverik. Nem verik agyon. A kocsiban csokoládét kap az egyiktől, a másik segít kikászálódni. Barnabás kihúzza derekát, nyújtózkodik… És akkor megpillantja őt! A repülőtéri terminálon. Négy emelet magas a kép. Akkora, mint amit a tölgyek fölött látott.
– Nett! – jegyzi meg a kísérő.
– Ja! – teszi hozzá Barnabás. Aztán érzi az aszfaltot kicsúszni a talpa alól.
– Hallutination! – nyögi száraz torokkal. A kísérő fejét rázza, és azt feleli:
– Realität!

Hozzáér. Hétköznapi sátorponyva anyag. Megüti. Hullámzik. Be lehet látni mögé. A terminál külső frontját mázoló munkásokat takarja el a kép.
Sosem volt minden érthető és tiszta a lánnyal kapcsolatban, de most végképp nem az. Ő van a képen. Rövidebb a haja, és nem 18-19, hanem úgy 30 éves. De ő az. Szebb, mint annak idején. Nem! Ugyanannyira szép, de másképp. Érettebb. Minden megvan rajta, ami szép volt, és minden egy kicsit más. Feje körül fák. Nem a Sóstói erdőből valók, hanem egy meseerdőből. Balra egy pillangó. A pillangó szárnyán lévő pötty, épp olyan kék, mint a nő szeme. Jobbra egy multinacionális kozmetikai konszern logója. És még annyi: „Face balm”. Vagyis arckrém.
A repülőtér E-Café-jában ül Barnabás. Beírja a konszern és a termék nevét a keresőbe. Az első találat az óriásplakát képe. Böngészi a cég oldalait. Minden terméknek más a reklámarca, nincs feltüntetve sem a fénykép elkészítőjének, sem a reklámügynökségnek a neve. A speciális keresőbe beírja az előbbi adatok mellé azt is, hogy „designed by”.  Megjelennek szövegrészletek, de a harmadik kifejezés mindig távol esik az első kettőtől, nem arra vonatkozik. Kicseréli az „our references”-re. Az első weblap egy párizsi marketingügynökségé. Igen, ott van feltüntetve ez a reklám is a referenciák között. A linkek között talál egy ilyet: „our models”. Rákattint. Rengeteg nevet dob ki, de szerencsére mindegyik mellett van egy kis kép. Ő a tízedik: Annabella Pilar Cortez. Barnabás megretten. Ez nem magyar név. Felhívja az ügynökséget, mikor a nő neve szóba kerül, mérgesen közlik, hogy sosem adnak ki személyes adatokat modelljeikről. A kozmetikai cégnél így jár.
Barnabás szeme behunyva. Felidézi a lány képét a tölgyek felett és az óriásplakáton. Összpontosít. És megjelenik a villamos, a Sóstói erdő, egy Vorosilov laktanya melletti kis ház, ahol egy öregasszony pogácsát szaggat, aztán nagyapja, ahogy leesik az ágyról, megint a villamos, szappanoperák, (nagyanyja mindennapi táplálékai), a számítógép, mint fizikai valóság, a processzor, kábelek, csövek, dzsungel, egy panelház a Jósavárosban, ahol felnőtt… Káosz. Semmi értelmezhető.
Megint a számítógép előtt. Beírja az Annabella Pilar Cortez nevet a képkeresőbe. Rengeteg találat. Sorra nagyítja ki őket. És estére, egy egyházi lapon megtalálja. Csoportkép. A szöveg. spanyol vagy portugál. A weblap címe sajnos .com-ra végződik. Kiválaszt egy nem túl bonyolult szót: „ferimento.” Megnézi az on-line szótárban, van-e spanyol jelentése. Nincs. Portugál van: „sérülés.” Tehát Portugáliában vagy Brazíliában élhet. De a gyerekek többsége színes bőrű, és a háttérben olyan dús a vegetáció, hogy ez csak a dél amerikai ország lehet. Próbál helyneveket találni. Az első nagybetűs szó: Santa Ana. Ez lehet szent is meg városnév is. Aztán: São Paulo. Csakhogy a képek kifejezetten vidékies környezetet mutatnak. Keres tovább. Rálel egy ilyenre: en Santa Ana. Annyi tud a latin nyelvekről, hogy az en azt kell jelentse: -ban, -ben. Beírja a keresőbe: Brazil, Santa Ana. Az első lap rögtön egy egyértelműsítő, ugyanis sok Santa Ana van Braziliában. A harmadik után ez áll: Santa Ana, Estado (nyilván állam) São Paulo. 2000 lakosú település, 60 kilométerre a metropolisztól. Cukornádtermelés stb. Megnézi, hogy van portugálul a telefonkönyv. „Catalogo telefonico.” Nem meglepő. Beírja: Santa Ana Estado São Paulo Catalogo telefonico. Megjelenik a telefonkönyv. Beírja az Annabella Pilar Cortez nevet. Nincs találat. Dühében az asztalba rúg. Már felállna, hogy rohanjon, míg össze nem csuklik, mikor eszébe jut még valami. Megnézi a városházát portugálul. „Camara municipal.” Beírja: Santa Ana Estado São Paulo Camara municipal. Megjelenik a weblap. Telefonszámmal. Felhívhatja, hisz ott még hat órával korábban van. Kicsöng. Felveszik. Egy szót sem ért abból, amit a nő hablatyol. – English, engleze, ingleze – kiáltja a kagylóba. Csend. Aztán szamba szűrődik be. Szinte érzi a meleget, a döngő legyeket.
– Tessék – szólal meg angolul egy idősebb női hang. Barnabás elmondja, hogy felvilágosítást szeretne kérni egy bizonyos Annabella Pilar Cortez-ről.
– Miért keresi? – jön meg hosszú szünet után.
– Likvidációs autotranszparencia miatt – mondja, hogy ne értse a másik. – Ő az, aki a reklámon szerepel?
– Igen. Igen. Sim. Sim.
„Istenem? Létezik ez? Valóban megleltem?” – hajlik meg az izgalomtól Barnabás.
– Nem tudja megadni a telefonszámát?
– Miért keresi?
– Már mondtam. Nincs benne a neve a telefonkönyvben. Hogy érhetném el?
– A férje tudja, hogy keresi Senhorát?
Ez teljesen kimaradt a számításból. És Brazíliában nyilván tombol a macsóizmus.
– Senhora Cortez külföldi?
– Pilart kell mondani! Senhora Pilar. Igen, külföldi.
– Magyar?
– Nem éhes, gazdagok. Big persons! – mondja a nő, összekevervén a hungry-t a Hungary-val.
– Ma-gyar-or-szág-ról való?
– Á, értem. Nem onnan. Csak azt tudom, hogy valamelyik európai országból…
– Mi a címük? Cím! Utca, házszám… – kérdi Barnabás, legyűrve a sértést.
– Nincs utca. Csak Fazenda Pilar, Santa Ana, Estado de São Paulo.
– Tudna a Senhorának üzenetet átadni?
– Neki nem. Csak a Senhor jár ide. Mister, ne keresse Senhorát! A Senhor nagy ember! Homem grande! Érti?
– A Senhornak hagyhatok üzenetet?
– Akar? – kérdezi, s ebben szinte könyörgés van az elutasításért.
– Nem. Sőt, arra kérem, ne szóljon neki erről a beszélgetésről.
– Jó Mister. Está bem!

Más lehetőség híján, Agnieszkához megy pénzt kérni. A luxusvilla megkopott. Kiszáradtak a római cserépedényekbe ültetett tuják, a kapu és a portikusz közti gyalogjárót száradtlevél-szőnyeg takarta. Nyomná a csengőt, mikor, egy hirtelen ihlettől vezéreltetve, inkább a kulccsal nyitja ki a kaput és az ajtót. A ház sötét, fülledt, meleg. Mint ahol a tulajdonosok lusták arra, hogy a külső hőmérséklet változásának megfelelően alakítsák a fűtést, és inkább a legnagyobb fokozaton tartják állandóan, s legfeljebb sarkig tárják az ablakokat, ha már meg lehet sülni. Fény nincs, de hátulról Agnieszka hangja szűrődik. Aztán egy másik nőé. Kéjes kacagás, visítozás. Barnabás az emeleti hálószobához oson. A mobiltelefonján beállítja a fényképező funkciót, és benyit. Agnieszka négykézláb az ágyon, mögötte a partnere.

– Te fasiszta állat! – üvölti Agnieszka. Ezen nevet Barnabás. Ekkor egy karnyi gyertyatartóval ront neki a nő. Ezt már komolyan kell venni. Menekül. Egy óráig bolyong, aztán visszatér. Agnieszka higgadtan, hálóingben fogadja. Barnabásnak furcsa érzés megtisztelve éreznie magát, amiért beengedik egy olyan szalonba, melynek minden bútorát, festményét, kerámiáját az ő pénzéből vették.
– A képet, gondolom, már továbbküldted a postafiókodba – mondja a nő.
– Természetesen – feleli, pedig nem küldte tovább. De úgysem tudja leellenőrizni.
– Pénzt kérsz értük?
– Természetesen.
– Add csak le őket bármelyik bulvárlapnak! Beperellek, és még jól is jön a felhajtás.
– Jó. Ennyiben maradunk.
– Várj! Mennyi kell?
– Egy repülőjegyre való. São Paulo-ba és retúr. Meg egy kis költőpénz.
– Mit csinálsz São Paulo-ban?
– Munkát kaptam. Van ott egy állítólagos gyógyító, aki úgy operál, hogy fel sem nyitja a paciens bőrét. A régi trükk: ingujjból elővarázsolt csirkeaprólék. Őt kell lelepleznem.
– Fújj! Utálom a szélhámosokat! Itt van tízezer, elég lesz?
– Igen, köszönöm. Hol a kis Agnieszka?
– Elvittem anyámékhoz Varsóba. Nem való neki ez az élet.
– Ebben igazad van.
– Sokat emlegetett téged. Karácsonyra elhozom. Meglátogathatnád.
– Meg fogom. A lovagod?
– Kiraktam a szűrét. Meguntam. Mindig rossz ajtón kopogtatott.
– Akkor érthető. És ez a…. – lehalkítja a hangját, s fejével a lány felé bök, aki meztelenül, a körmét festve, fújdogálva ül a kanapén. Tökéletesebb testű és üresebb arcú teremtést még nem látott.
– A nevét sem ismerem. Egyébként nem kell halkan beszélned, egy szót sem ért németül. Valahonnan Szibériából jött. Múlt héten szedtem föl… – sóhajt.
– Csak nem depressziós lettél?!
– Lehet… Mikor hazajövők egy szerelemvarázslásról, annyira fásult és kimerült vagyok, hogy semmi értelmes dologba nincs kedvem belevágni. Sivár, unalmas az életem. Csak ülök órák hosszat és szívom egyik cigarettát a másik után. Aztán belevetem magam valami őrültségbe. Mint ezzel a lánnyal… A környezetemben mindenki LSD-zik. Attól jobb.
– Ez igaz. És? Milyen vele?
– Hát elmegy… Kitöltöm rajta a keservemet. Ha elképzelem, hogy te hatolsz belém…, olyankor jó… – mondja Barnabásnak, aki nem tud elnyomni egy jóleső mosolyt. – Nincs kedved hátra jönni velem? Olyan régen nem találkoztunk már…
– Majd máskor – hárítja el az ajánlatot. Fájdalom ráncolja a nő homlokát, és Barnabásnak jólesik ezt látni.
– Nincs itthon, vagyis nálad valami harapnivaló?
Az asztalnál Barnabás majd hanyatt nem vágódik a húskolosszus látványától.
– Ez meg mi a fene?
– Pulyka. Egészben sült. A legnagyobb, amit rendelni lehetett az Excelsior séfjétől.
– Te sosem ettél pulykát!
– Nem szeretem, az igaz. Meg sem kezdtem, csak hát az ünnep miatt…
– Miféle ünnep van?
– Hálaadás napja.
– Hiszen nem Amerikában vagyunk! Európát nem 1621-ben alapították.
– Tudom, de divat lett itt is ünnepelni.

Barnabás a nappaliban alszik. Búcsú nélkül illanna el, de a nő észreveszi. Kikíséri a kapuhoz.
– Hiányzol… Szétesek, ha nem vagy mellettem! – súgja a fülébe.
Barnabás ellenáll a kísértésnek. Vannak dolgok, amik nem maradhatnak következmény nélkül.

Se a jeten, se São Paulo-ban, se azon a busznak nevezett, szétesni akaró, pléhlemezekkel borított platós teherautón nem ötlött föl Barnabásban, hogy hamis nyomon járhat, és most a cél előtt, úgy érzi, tévedett. Előtte egy bolt, a pult oldalán látja az annabellás reklámot, és ez az Annabella mégsem lehet azonos azzal a lánnyal. Valószínűtlen és idegen a hely. Nyomorúságos, koszos. Az a lány nem ide való, Annak a vibráló feszültséggel teli nyárnak, annak a városnak a része ő, melyről, ha lerántjuk a rárakódott igénytelenség-kérget, előbújik igaz valója: az emberléptékű rendezettség, kellem és báj. Itt nincs mit lerántani, ez egy levedlett-hüllőbőr-város. Fakó fabodegák, mert a festék lekopott már. Üveg helyett fólia az ablakkeretben. Itt nem laknak, itt csak meghúzzák magukat az emberek. A főutcán néhány üzlet, melyek kocsmák is. A polcokon méretes üvegek, bennük áttetsző ital. Mindent áthat a szeszbűz. A járművek is alkohollal járnak, annak is érződik a szaga, bár az autókból csak víz csöpög ki. A töltőállomás az utca közepén található, az párolog. Rengeteg légy és darázs: a levegőből is jóllaknak. Az út burkolatlan, poros. Ha elhajt egy rozzant jármű, a kocsmákban ülők letakarják poharukat a tenyerükkel. A por bekerül Barnabás szájába. Izgatja a szaglóhámot, a torkot. Fájdalmasan prüszköl. Bár egyre nő benne a kétely, ráadásul a nő férjétől való félelem is kezdi nyújtogatni csápjait a gyomrában, egy próba nélkül visszafordulni mégis képtelenség lenne. A kávébirodalomban megissza élete legrosszabb kávéját, és indul. A Fazenda Pilar-t keletre mutatják.

Ha szembe jönnek, megtartja a biztonsági szabályt: visszaköszön, de nem néz a szemükbe. Azok hosszan követik tekintetükkel. „Mi sem lenne könnyebb, mint elvágni a nyakamat, elszedni a pénzem, és belelökni valamelyik patakba. Az aligátorok pillanatok alatt eltüntetnék a nyomom” – gondolja, s noha ereje fogy, gyorsabbra veszi lépteit. Végre felfedez egy téglaszínű vonalat kiemelkedni a cukornádtengerből, a horizont peremén. Hatalmas dudálás. Félreugrik. A terepjáró elzúg. Megüti térdét, de ez semmi ahhoz képest, hogy a porfelhő-robbanás miatt elsötétül a világ. Fuldoklik. Mert az irritáció még a légszomjtól is erősebb. Eszébe jut az utolsó kép: emberek rohannak az ültetvény felé. „Ők tudnak valamit!” Ő is vánszorogni kezd, minél messzebb az úttól, s ez valóban segít. De már így is annyi por van orrában, szájában, hogy zihálva leroskad. A cukornádtorzsák szúrnak. A ritkuló szürkeségből kiválik a napkorong, az út csíkja. És belép elé valaki, aki testével összeköti az utat és a napot. Nagy palack vizet nyújt felé. Barnabás mohón iszik, megmossa arcát és szemét, fejére is önt. Nem érzett még ilyen megszabadulást.
– Köszönöm – mondja magyarul. A nő bólint. A terepjáróra mutat. Beszállnak. A nő Barnabásra néz. Meglepetést nem, csak gondot sugároz az arca
– Tegeződjünk! Annabella vagyok, mint nyilván tudod – mondja kezét nyújtva. Magyarul.

A várfalnyi téglakerítésnél kutyás őrök húzzák ki magukat. Bent arborétum. Az ágakon kis, majomszerű lények. Az épület meghökkentően hasonlított a Fehér Házra, csak ez világoskék. A timpanonon aranybetűs tábla: „Fazenda Pilar”. Az oszlopfőknél cserépkádak mirtusszal.
– Föl! – mutatja Annabella.
Az emeleti fogadóban bambusznád bútorok. Kínai madár- és virágdíszes selyempárnákkal.
– Egy koktélt? – kérdi, s int a szobalánynak. Karcsú kelyheket kapnak. Narancssárga, fehér és meggypiros folyadék bennük  A színek ivás közben sem keverednek össze.
– Tartani kell a régi birtokos-imázst, de a férjem liberális, azt fogadok, akit akarok. Ez együtt jár a munkámmal. Meg jól is esik az érdeklődés. Általában. Kezdhetjük. Írsz, vagy hoztál diktafont? – kérdi, s Annabella szavaira gonosz sejtelem kezd Barnabásban terjeszkedni.
– Nem ismersz meg? Nem tudod, ki vagyok?
– Magyarul szitkozódtál, vagyis csak hozzám jöhettél. Ismernem kéne téged? Honnan?
– A nyárligeti villamoson találkoztunk. A szanatóriumnál vártál valakire, aki nem jött.  Szomorú voltál, zsebkendőt adtam neked, mert…
– Jajj! Jézusmáriaatyaúristen! Emlékszem! Igen! Az arcodra nem, de a többire igen! Jajj! Ezért jöttél utánam?!!!
– Ezért – mondja Barnabás ártatlanul, mire a nő fölugrik, és a lépcső felé távolodik.
– Te olyan skizoizé vagy? Őrült?
– Nem, dehogy…
– Akkor, mi a fenét akarsz tőlem?!
– Semmit. Elmegyek.
Ez hat. Bátortalanul Barnabáshoz lép. Arcát vizsgálja. Leül. A lépcsőhöz közel.
– Felkutattál, mert tizenkét éve, egy pillanat alatt belém estél. Ez beteges! Hogy találtál rám?

Barnabás érzi, hogy lágyítania kell a helyzeten.
– São Pauloban van dolgom, ezt a kis kitérőt megkockáztattam. Fel akartalak hívni, de…
– Nem könnyű engem elérni. Brazília a világ legveszélyesebb országa. Főleg a gazdagoknak. Mi dolgod São Pauloban? – állít csapdát a nő, mert ha Barnabás azt mondja, turistaként jött, akkor mégis csak miatta.
– Egy export-import cégnél vagyok alkalmazásban.
– Mivel kereskedtek?

Ez újabb csapda. „Kávét, kakaót mondjak? Gyanús, annyira kézenfekvő.” Barnabás sok interjút adott már, s valamit megtanult: ha kelepcébe akarják csalni, és tudja, hogy az a válasz, amit várnak tőlem, a győzelmüket jelentené, de neki nincs semmi jó ötlete, akkor mondani kell valamit, amit maga sem ért. Szétnéz a hallban. A falon festmények. A Spanyol lépcsőt ábrázolja az egyik, a Trevi-kutat a másik. „Mondjak festéket?” Egy légáram megmozgatja a függönyt. „Mondjak függönyt?” Az íróasztalon ceruzák.
– Radírgumit importálunk.
– Ó, ezt az országot, ez tartja életben. Valamikor nagy élet volt itt, a kaucsukból ömlött a pénz, csak aztán a jenkik összefogtak az arabokkal és elkezdték olajból csinálni a gumiabroncsot. A radírgumit is abból gyártották, de kiderült, hogy mérgező, és mivel a gyerekek állandóan rágják, jött megint a régifajta… De mégis, hogy találtál ide? – kérdi, s Barnabás elmondja. – Ügyes vagy. Bár fordulhattál volna rögtön a filmgyárhoz is.
– Amelyik a reklámot csinálta?
– Á, arról nincs mit beszélni! Hanem, nyolc éve, az első férjem után még Annabella Moranaként, szerepeltem a Kisvárosi lányok című telenovellában, a magyar piacra most került el, és úgy látom, van sikere. Azt hittem, ezért jöttél, mert volt már itt magyar riporter.
– Értem. Megkérdezhetem, mi az eredeti neved?
– Hangyiscsák Anna, de nem szeretem. Az arcod mégis ismerős. Nem a villamosról. Mintha láttalak volna már a TV-ben. Lehetséges?
– Aligha. Annabella! Ne sértődj meg, hogy megkérdezem: a hatvanas vagy a kilencvenes években érettségiztél?
– Miféle bolond kérdés ez? Vénasszonynak nézel? ’93-ban végeztem. Miskolcon, a Hermannban – feleli gyanakvó kacagással. Barnabás fellélegzik. És meglepődik.
– Nem Nyárligeten?
– Ott csak egy nyarat töltöttem. Anyám díszlettervező volt. Tehetséges, de összeférhetetlen. Leszerződtették egy színházba, egy év múlva meg a másikba. A gimnázium négy osztályát, négy városban végeztem. ’93 júniusában Nyárligetre költöztünk. Az úgynevezett Színészházban kaptunk lakást. Tetszett. Csöveken lógott az az épület, még nem láttam olyat. Még el sem kezdődött az évad, továbbálltunk Veszprémbe, anyám összeveszett a direktorral.
– Semmi közöd Nyárligethez?
– Az ott eltöltött két hónapon kívül semmi. Illetve lakik ott egy nagynéném, valami ruszki tábornok nevét viselő laktanya tövében… Rettenetesen fösvény, pedig a bőre alatt is pénz van. Meglátogattuk párszor, de mindig csak három pogácsát tett ki az asztalra…
– Kire vártál akkor a villamoson?
– Hát ez eléggé személyes! Miért fontos ez neked?
– Nem tudom. Fontos.
– Egy impresszárióra. Messzebbről kell kezdenem! Szóval. Egész életem színészek között telt, lenyűgözött, amit a színpadon nyújtottak, és az is, ahogy éltek. Sok színész azt nyilatkozza, a rajongók csalódnának benne, ha látnák a magánéletét. Ez nem igaz! Egy színész a színházi büfében, vagy ha négyszemközt beszélgetsz vele, még érdekesebb, mint jelmezben. Soha másra nem vágytam, mint színészek között élni. Elismert színésznőként. Persze, ezt minden diáklány elmondhatja magáról, de én valósággal belebolondultam a vágyba. Jártam balettra, szolfézsra, színistúdióba, kaptam kisebb szerepeket. Anyám segített színpadra kerülnöm, de az állandó költözködés miatt kellett mindig félbeszakítanom, amit elkezdtem. Adott anyám, és el is vett. És egyre inkább elvett. Láttam, kapcsolatok nélkül nem kerülhetsz be a főiskolára, nem kaphatsz komoly szerepet. Pártfogót kerestem. Volt is jelentkező bőven. Írhatnék egy olyan könyvet, mint Madonna. Mindenki becsapott. Ha megkapta, amit akart, már húzta a dolgot. Ilyen volt az a bizonyos impresszárió is. 30 évvel volt nálam idősebb. Akkor telepedett vissza New York-ból. Állítólag a Broadway-n is dolgozott. Azt ígérte, segít bekerülnöm a Metropolitan tánckarába. „A Metropolitan, a Metropolitan”, vagy, ahogy egymás közt mondtuk „a Metro” – ez járt állandóan e fejemben. Otthon nem találkozhattunk. Anyám féltett ettől az embertől. Joggal. Én is féltem tőle. Volt egy furcsa… (Annabella elbizonytalanodik, rádöbben, milyen hamar, milyen mélyen megnyílt egy idegennek. De a lendület löki tovább:) mániája. Mindig éreztetni akarta, milyen fiatal vagyok hozzá képest, vagyis inkább, ő akarta érezni, ezért divatjamúlt ruhákat kellett viselnem, mint amilyet az ő tinédzserkorában hordtak a lányok… A mi találkozásunk előtt egy nappal felmentem hozzá a Koronába. Épp csomagolt. Megijedt, de aztán kimagyarázta magát, hogy nyugodtabb helyet talált, Sóstón a Svájci Villában…
– Svájci Lak a neve.

– És hogy már lefoglalta a repülőjegyet, és a gép tíz nap múlva indul Bécsből, és hogy a légitársaság kedvezményes áron elvisz minket oda saját busszal, és hogy a buszjegy is megvan már… Megegyeztünk, hogy másnap a Svájci Lakban találkozunk. Mivel sosem jártam még Sóstón, megígérte, hogy a szanatóriumnál, ahol a villamosok váltják egymást, várni fog rám… Másnap reggel már éreztem, hogy rászedett, és nem lesz semmiféle amerikai utazás, semmiféle Metropolitan. Azért elmentem. Nem várt rám. Nem jött a másik villamossal sem. És egy ilyen utálatos döggel kellett… Tartozott nekem, és lelépett fizetség nélkül.
Hallgat. Lenn autó robog a bejárat elé. Arcán kellemetlenség tükröződik.
– Sokáig vártál rám? – kérdi sietve Barnabás.
– Várnom kellett volna?
– Igen, mivel… meghívtalak egy krémesre – hazudik, mert nincs értelme zavarba hozni.
– Milyen kedves volt tőled. Rémlik is, hogy ott állok egy régi mozdonynál, és te nem jössz.
– Féltem, hogy csak a másik iránti haragból fogadod el a meghívásomat.
– És ha azért? Te akkor is nagyon kedves voltál.
– Később visszamentem. Már nem találtalak a mozdonynál.
– Bementem az erdőbe, mert fényt láttam, s az impresszárió azt mondta, hogy fákkal körülvett az a Svájci Lak.  De az út valami lőtérhez vezetett. Össze-vissza kóboroltam, míg megleltem a Svájci Lakot. Ő persze nem volt bejelentkezve. Kétségbeesésemet látva az egyik távozófélben lévő vendég felajánlotta, hogy elvisz a belvárosba, beülhetek hozzá a taxiba.
Halk sustorgás hallatszik a földszintről. És néhány elsiető szolga lépéseinek csusszanása.
– A férjem az. Már értesítették az érkezésedről. Ha bemutatkozik, és utána hozzám fordul, az azt jelenti, el kell menned. Ha megkérdezi, nincs-e kedved itt maradni, utasítsd vissza. Ha azt mondja, már szólt is, hogy terítsenek meg három személyre, akkor viszont fogadd el. Magyarul ne beszélj hozzám, de angolul nyugodtan, sőt, késztess társalgásra! Azt a találkozásunkat ne említsd! Meg fogja kérdezni, mivel foglalkozol. Mondd azt: riporter vagy.

Annabella férje egy izmos, magas óriás. Kreol, nem csak a bőre színe, hanem származásának okán is. Elbeszéli, hogy ősei még a reconquista idején, már az óhazában nemességet szereztek maguknak, s királyi főhivatalnokok tucatját adták. Aztán a Lisszabont elpusztító 1755-ös földrengés után a család egyik ága úgy döntött, nincs jövő Portugáliában, és áttelepedett a gyarmatra. Itt sokfelé ágaztak. Az 1880-as évek végi, polgárháborús időszakban a rokonság egyik fele köztársaságinak vallotta magát, a másik fele királyhűnek, így aztán egymást kisegítve, gond nélkül beilleszkedtek mindannyian az új rendbe. Több fazendát építettek ki, de a Santa Ana-i lett a legjelentősebb. João (Annabella férje) az Etonban végzett, majd a Yale-en. Ezt észre lehet venni tökéletes angol kiejtésén és modorán. Ruházatán nem. Westernöltözék van rajta: karimás kalap, amivel folyton legyezgeti magát, drága, de izzadtsággal teli és poros ing, poros nadrág és csizma, meg két nyaklánc. Az egyik egy vastag aranylánc, a másik bőrlánc, melynek végén madárkarom fityeg. A brazil kulturális életről és a brazil filmekről beszél. Marhahúslevest esznek tészta nélkül. Aztán a főtt zöldségeket édes szósszal, a főtt húst csípős, fűszeres szószokkal. A végén mangózselét.
– Feltétlen mutasd még meg a kertet a vendégnek – figyelmezteti feleségét, mikor a kávé – immár minőségi presszókávé – után elbúcsúzik.
– Tessék, sokan egzotikusnak találják, néha én is… – mutat körbe a kertben. Lepedőnyi lapulevelek, faóriások, melyek mellett a híres füzérradványi platán bonsainak érezhetné magát, és mindenütt keskeny szirmú orchideák. Közöttük röpködő, hosszú csőrű, darázsnyi madarak. Meg egy nagyobb. Feje a fácánhoz hasonló, színe a fogolyhoz.
– Mi ez?
– Mutum. Nem tudom, van-e magyar neve.
– Szép park! Ki telepítette?
– Senki! A Jóisten! Ez a híres őserdő. Nem kell felmenned érte az Amazonashoz. Kivágtak minden fát a környéken, de ennyit meghagytak. A férjem nagyapja kedvéért.
– Folyik még a nagy erdőirtás?
– Egyre inkább. Száz év múlva már Brazília is importálni fogja a fát… Ha lesz, honnan…
– Nem túl bíztató!
– Néhány ezer ember tüntet az erdőirtás ellen, de százszor annyian földosztásért. A hivatalok tudomásul veszik, ha az emberek kiparcelláznak maguknak egy-egy darabot. Tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy semmi nem segít rajtuk. Se a parcellázás, se ha munkát kapnak. Voltál a városban? Láttad a szerencsétleneket? A férjem földjét bérlik, vagy a gyárában dolgoznak. Próbálunk tenni valamit értük, de hiába. Ha kapnak egy kis jutalmat év végén, azonnal elisszák, ha ruhát kapnak, eladják, és az árát elisszák. Ha kevesebb bérleti díjat kérnénk, és egy kicsivel több lenne a hasznuk, többet innának. Ha duplájára emelnénk a munkások bérét, azt is elinnák, habár azt úgy sem tehetjük, mert tönkremenne a gyár, és végképp éhen halnának. Ha egy szerencsétlen hozzácsatolhat pár hektárt a földjéhez, rögtön többet iszik, és nemhogy boldogulna valahogy, de eladósítja a boltosnál a családját ezer évre. Nyomorúság itt az élet mindenkinek! A szegény felfordul a betegségtől, az éhségtől, vagy bűnözni megy és akkor a sitten fog felfordulni, vagy valamelyik cimborája szúrja le egy pár reálért. De nem jó nekünk, gazdagoknak sem. Láthatod: erődben kell élnünk. Ha itt valami nincs lebetonozva, vagy nem vigyáz rá fegyveres őr, azt ellopják, amelyik villát nem őrzi valóságos kis magánhadsereg, azt azonnal kirabolják. Habár néha maguk a testőrök a legnagyobb gazemberek. A brazil strandokat és mulatókat én csak képről ismerem, ha üdülni akarunk, kénytelenek vagyunk elmenni a Riviérára, vagy Floridába. Mindenkit börtönbe zár a nyomor, egyeseket pokoli börtönbe, másokat luxusbörtönbe, de a börtön, az csak börtön.

Elérnek a falhoz. Csiszolt, változatos mértani rendbe rakott téglákból áll a fal. A teteje zúg.
– Áram  – világosítja föl Annabella.
A gyermekfej nagyságú lőréseken át a végtelenbe nyúló cukornádföldeket látni. A távolban két füstölgő kémény.
– El lehet adni ezt a rengeteg cukrot? – kérdi Barnabás.
– Ebből nem cukor lesz, hanem pinga. Hasonlít a rumhoz, de nem a melaszból erjesztik, hanem közvetlen a nádból. Büdös, és az íze, hát nincs is íze, csak kiüt… A pinga dönti Brazíliában nyomorba az embereket. Sárga lesz tőle a szem, és a hús lógni kezd a csontról.
– Mind a tiétek? – int körbe Barnabás.
– Igen, de mondtam, ki van adva bérletbe. Ha mi művelnénk, mindet ellopnák. Persze az egymásét is ellopják, de hát az már az ő gondjuk… Ha őröket állítanánk, az őrzés elvinné a hasznot. Jobb ez így. Mi nem a fölből élünk, hanem a gyárból
– Mit gyártotok?
– Pingát.

Barnabásnak mennie kell. A rejtély végleg megoldódott. Annabella pedig a férjéé.
– Elviszlek São Pauloba. Melyik hotelban szálltál meg?
– Onnan kijelentkeztem. Holnap reggel indul a gépem. Egy napot kibírok a váróteremben.
– Még mit nem! Keresünk egy tisztességes szállodát. Én állom. Ennyi jár egy… régi barátnak.
– Elég, ha elviszel Santa Ana-ba, ott fogok egy buszt…
– Ne vitatkozz!

Annabella eszelősen vezet, Barnabás azon kapja magát, hogy mulat a félrerohanó helyieken.
A nő térdig érő, ujjatlan provokatív-decens ruháját lobogtatja a szél. A ruha fekete, s ettől a nő bőre még fehérebb.
– Mi a csudával tettem rád ekkora hatást?
– Amilyen vagy, azzal! A világítóan fehér bőröd…
– Ez a védjegyem! (kacag) Nem tudom, kitől örököltem, nagyszüleim közül a két nagyanyámat ismertem, apró, barna bőrű, nagy fenekű parasztasszonyok voltak. Mikor első férjem bevitt a filmgyár igazgatójához, alig beszéltem még a nyelvet, de miattam, a bőröm miatt, kiötlöttek egy figurát: egy svéd egyetemista lány lettem, aki beleszeret a campo-k bátor és jóképű marhahajcsárába. Négy évig ment a sorozat. Aztán gond támadt. A férjemtől elváltam, és hozzámentem az üzleti riválisához. Az exem bosszúból ellenem fordította a filmgyárat. Évekig nem kaptam munkát. Ez kikészített, de legalább megtanultam rendesen portugálul. És most úgy néz ki, újra szerepet kapok. Holnapután megyünk a férjemmel egy meghallgatásra. Ez persze nem afféle meghallgatás lesz, mintha csak úgy az utcáról…  Tudod, ki az a Lucélia Santos? És úgy, hogy Isaura? Igen? Ha minden jól megy, vele fogok játszani. Ő egy gazdag földbirtokos rebellis lánya lesz, én pedig egy náci Németországból menekült apáca, akik szövetkeznek a gonosz ültetvényesek ellen és felszabadítják a szegény elnyomottakat. Persze az igazi Hollywood lenne…
– A férjeddel jól megvagy? – vált Barnabás, mert a szappanoperák világát nem érzi méltónak ehhez a tüneményhez.
– Rendes velem, sokat segít.
– Gyermeket nem akarsz?
– Talán. (halkan, kedvetlenül) Lehetett volna, de… értheted, nem szállhattam ki a sorozatból…

Annabella intézkedik, alaposan körbenéz a szobában, itt-ott csóválja a fejét.
– Ötkor fognak telefonnal ébreszteni. Siess, mert néha sokat kell várni a becsekkolásnál. Ma már ne menj sehova, rendeltem fel neked vacsorát. A szállodaszámlával ne legyen gondod, de a boynak adj öt reált, a recepciósnak pedig tízet. Elosztják egymás közt. A bérükbe bele van kalkulálva a borravaló. Segíteni kell a szegényeket, nem lehetünk kicsinyesek. Van nálad annyi? Jó. Nem szeretek hosszan búcsúzkodni. Örülök, hogy felkerestél. Nincs sok jó emlékem Nyárligetről, de te az leszel. Vigyázz magadra! És nézd a sorozatomat! Tudod mit? Ha megkapom a szerepet, lesz egy gesztus, ami csak neked fog szólni. Ha behunyom a szemem, és a mutatóujjam ideteszem a szám széléhez, az azt jelenti: rád gondolok, üdvözöllek… Hm, azt se gondoltam volna még ma reggel, hogy most egy idegennel, vagyis egy régi ismerőssel egy szállodaszobában fogok búcsúzkodni! Na, gyere! Megcsókolhatod az arcom. Úgy! Vigyázz magadra!

Az ajtóból még visszafordul.
– Nem ismerhetlek valahonnan?
– A villamoson…
– Hagyd már azt a villamost! Máshol nem láthattalak? A TV-ben nem? Biztos?
A plafont figyeli, mintha ott, nem az emlékeiben keresgélne.
– Akkor mégis a villamosról maradt meg bennem rólad egy emlékfolt. Többet nem találkozhatunk, azt tudod! – figyelmeztet részvéttel. Barnabás bólint. – Valójában csakis miattam keltél át az óceánon. Így van? – kérdi, és Barnabás megint bólint. – Isten veled – mondja, és lehajtott fejjel kilép.

Barnabás megbontja az ágyat, meggyűri a paplant. Utál kemény ágynemű alá bebújni. A fürdőszobában pedig végre nekiáll kimosni a port pórusaiból.

Visszatérve a szobába furcsállja, hogy két paplan is van az ágyon. Megtörli párás szemüvegét, és akkor jön rá, hogy a másik felhajtott paplan, az egy női test. Egy fehér, meztelen női test, a combok mellett nyugvó, kinyújtott karokkal. Széket húz az ágy széléhez és leül, mert közelebbről kell megszemlélnie. A villamoson kicsinek, de formásnak találta a fenekét, most nagyobbnak és formásnak. A mellein csak ámul. Első alkalommal nem is tudott „ráképzelni” melleket, olyan törékenynek látszott a kis test. A plakáton lévő archoz öklömnyi, kemény, felálló bimbójú kebleket párosított, annak, aki az ágyon fekszik, asszonyos, tartással bíró, de mégis, már kicsit remegni képes mellei vannak. Karcsú testen váratlanul nagy mellek!  Lenyűgöző! Szemei riadtan néznek, ez visszaidézi korábbi, lányos mivoltát. Szépen rendezett haja, mint korábban a megvetett ágy, kínálja, hogy dulakodásnak essen áldozatul. Szőkés-vöröses szeméremszőrzete gondozott. Formáját tekintve követi, elrejtve-kiemeli azt a titokzatos hasadékot, melynek fontossága a galaxisokat magában rejtő ősatoméval vetekszik. Bár oldalt ívesen borotválja a gazdája, marad elég vágatlan szőrszál, mely középtájon játékosan szétállhat. És mindezek a gyönyörűségek mellett ott az a kis remegve le-föl mozgó alhas, mely a szeméremszőrzet tájékát köti össze a köldökkel. Le-föl mozog megunhatatlanul.

– Gyere már! – szólal meg Annabella halkan.

A nyárligeti pályaudvarról kilépvén, épp begördül Barnabás elé a villamos. Annabella hatalmas reklámképével az oldalán.
Barnabás programszervező irodát nyit. Napközben egy újságkivágás biztosítja a nő állandó jelenlétét. A campon lovagolva ábrázolja. Olyan ránézni, mint egy hitvallás. Minden újságot megvásárol, amiben szerepel, és beszerzi a Kisvárosi lányok összes epizódját. Amikor a Planetsat bejelenti, hogy megvásárolta Annabella új sorozatát, a Jók szövetségé-t, Barnabás egy hétig csak nyugtatókkal tud elaludni.  Már az első epizódban megkapja tőle a jelet. És a rákövetkező részekben is sokszor. „Talán nem mindig engem üdvözöl, de az első akkor is nekem szólt!” – gondolja. Ha nem Annabellát nézi, amint beolvas a szennyes szándékkal közeledő governadornak, vagy ingyenkonyhájával megmenti az éhenhalás szélére jutott szegényeket, akkor villamosozik Barnabás. És a szanatórium utáni tölgyeshez érve újra és újra megpillantja Annabella arcát a fák fölött a felhők között. És tudja, hogy vigyáznak egymásra.

Este pedig egy egészalakos képhez érve megállítja a DVD-t, gondolatban leveszi Annabelláról a ruháját, hogy megszemlélhesse hófehér testét és újra érezhesse az egymásba olvadás eufóriáját.

A huszadik résznél döntenek a szappanoperák gyártói, folytassák-e a forgatást. Ha nincs meg a kellő nézettség, fabrikálnak egy gyors befejezést, ha megvan, jön néhány összefoglaló epizód, amivel lehetőséget nyújtanak a bekapcsolódásra, valamint kiadnak promóciós anyagot: meginterjúvolják a szereplőket, bemutatják magánéletüket, elkísérik őket jótékonysági rendezvényekre, TV-show-kra, mutatnak werkfilmet.
A Jók szövetsége megnyerte a nézők tetszését. És a Planetsat műsorára tűz egy Annabella Pilar Cortezzel készített interjút:
Annabella világoskék ruhában, világoskék hajpánttal.

Riporter: Kedves Színésznő, hogy szólíthatom?

Annabella: (felnevet) Hogyan? Egyszerűen Annabellának! De a viccet félretéve, értem a kérdést. Arra célzott, változtatok-e megint nevet. Nos, nem szándékozom. A Kisvárosi lányok-ban, Annabella Morana néven váltam ismertté. A második férjem ragaszkodott hozzá, hogy vegyem fel az ő nevét, ő Pilar, de mivel van már egy ilyen nevű színésznő, ezért Pilar Cortez lettem. Most különváltak vele is az útjaink, de nem fogok újból nevet változtatni. Egy nevet is elég munka közismertté tenni, kettővel már megzavarjuk a kedves nézőket, három, na, az szóba sem jöhet. Visszavettem lánykori nevemet, Annabella de Santa Ana, amit nagyon szeretek, de ezt csak magamnak tartom meg, a közönségnek Annabella Pilar Cortez maradok mindörökké… (csókot dob a kamara felé)

R: Beszélne arról, miért romlott meg a viszonya Pilar úrral?

A: Igazándiból nem is romlott meg! Jó barátok voltunk, aztán házastársak, most ismét jó barátok vagyunk. Gyakran felhívjuk egymást, jókat beszélgetünk, a lángoló tűz elmúlt, de egymás megbecsülése és szeretete nem.

R: Nincs véletlenül kapcsolat az Ön válása és Scheinfeld úrral való megismerkedése között?

A: (ismét felnevet) Ha mimózalélek lennék, most megsértődhetnék. Nézze! Szigorú nevelést kaptam, amibe a házastársi hűtlenség nem fér bele. Nem tudtam leélni az életemet sem az első, sem a második férjemmel, amire nem vagyok büszke, de soha nem csaltam meg őket.

R: Bejárta egy fotó a bulvársajtót, mely Önt és Scheinfeld urat ábrázolja még múlt nyáron, amint egymást átkarolva sétálnak a Sunset Boulevard-on.

A: Na és? Akkor már szakítottunk Joãoval, csak még hivatalosan nem mondták ki a válást.

R: Így már értem. Zokon venné, ha arra kérném, beszéljen Scheinfeld úrról!

A: Ellenkezőleg! Szívesen teszem. Leopold tulajdonképpen a földim. Az én távoli őseim egy kicsi országból származnak, Magyarországról. Leopold, vagy ahogy a barátai nevezik: Leo, is ott született. Az 56-os felkelésről biztos hallott már. Akkor jött ki az Újvilágba szerencsét próbálni, s tehetségét bizonyítja, hogy ma egy magasan jegyzett színészügynökség vezetője Los Angelesben. Rendkívül szellemes ember. Állandóan megnevettet, és úgy gondolom, én is színt viszek az életébe.

R: Nem zavarja a nagy korkülönbség?

A: Mindig vonzottak az idősebb férfiak. Leo életerejét pedig sok fiatal megirigyelhetné!

R: Az, hogy új partnere a Hollywoodi filmvilág fontos alakja, azt jelenti, hogy Ön esetleg amerikai filmszerepre vágyik?

A: Kapcsolatunk annyira őszinte érzelmeken alapuló, hogy nem akarnám szakmai dolgokkal összekeverni. Ráadásul érvényes szerződésem van a Continental stúdióhoz, holnap folytatódik a Jók Szövetségé-nek forgatása, ami ideköt Brazíliába. Hollywood? Távoli álom az nekem! Bár, ki tudja, mit hoz a jövő. Ha felajánlanának egy szerepet Brad Pitt vagy Matt Damon oldalán, biztos nem utasítanám vissza… (nevet)

R: Kedves Annabella! Terjed egy pletyka, mely szerint Ön egy afféle leleplező könyvet szeretne írni. Mi igaz ebből?

A: A könyv kész van. De nem leleplező könyv ez, nem akarok én senkinek sem ártani vele! Nevezzük őszinte könyvnek. Híres emberekhez fűződő intim kapcsolataimról lesz benne szó.

R: Madonna könyvéhez hasonló?

A: Olyasmi. Úgy vélem, a mi társadalmunk is megérett egy ilyen könyv befogadására. Hisz nincs benne semmi megbotránkoztató. Egy örömöt és boldogságot kereső, egyszerű földi halandóról szól, akinek történetesen híres emberek lettek hosszabb-rövidebb időre a társai.

R: Mondana pár nevet?

A: Hugo Chavez, Pablo Escobar, Ernesto Balladares.

R: Mindhármójukhoz intim viszony fűzte?

A: Olvassa el a könyvet és megtudja! (nevet)

R: Elég furcsa ez a három név így egymás mellett!

A: Nem! Hisz engem a politika vagy az üzlet soha nem érdekelt. Én mindenkiben az embert kerestem és találtam meg. És ők sem üzletemberként vagy államférfiként közeledtek felém.

R: Volt olyan kapcsolata, amelyikre ma már nem büszke?

A: Néha túl naiv voltam, de ez az érzelmi beállítottságú emberek sorsa. Egyébként nem csak sikeres emberekről szól a könyv. Például írok egy Ramosas nevű egyénről, akivel Limában ismerkedtem össze, agykutatónak adta ki magát, de kiderült, hogy semmi köze az orvosláshoz, morfiumot lopott az egyetemi laboratóriumból, vagy ott van Ladis az egykor neves Las Vegas-i illuzionista, akinek mutatvány közben elszállt az állítólagos bűvereje, és lezuhant a modell, akit székkel együtt felemelt. Összetörte magát szegény lány.

R: Senhora! Ön híres szociális érzékenységéről. Ez a késztetése honnan ered?

A: Valóban. Három alapítványt is támogatok. De ezért nem jár nekem elismerés. Úgy vélem, akit a Mindenható jóléttel ajándékozott meg, annak a felelőssége is megnő embertársai iránt. Olyan jó látni, hogy adományaiddal megváltoztathatod a világot…

Barnabás 28 éve nem sírt. Most sír. Majd a falat nézi és gondolkodik, mi is történt. Annabella össze-vissza hazudozott az életét illetően: ez fáj. Őt, becsületes parafenomént, illuzionistának titulálta: ez már több a soknál. Egy neocastroista venezuelai demagóggal, egy kolumbiai drogbáróval és egy panamai panamistával került Annabella által egy csoportba: erre már nem találni szavakat. De hogy szennyirományában szerepeltesse, és azt a szerencsétlen esetet rángassa elő vele kapcsolatban, amit az irigy vegasi bűvészek fújtak föl, hogy kitúrják Amerikából: ez tengermélyi gyalázat. „Felismert a dög! Azért adta oda magát, hogy feltűzzön a gyűjteményébe!”
Olyan csalódást érez Barnabás, amilyet csak egy munkáját hitbuzgó meggyőződéssel és szorgalommal végző inkvizítor érezhet, ha az Úr, ténykedése jutalmául, a pokolra küldi.
De a tizenkét éves béklyó is lehull róla. És bár végül mégis összetör néhány vázát és tükröt, pofán vágja a zaj miatt reklamáló szomszédot, és párszor ki akar ugrani az ablakon, közben nevet, visítva nevet…

Másnap délután már Frankfurtban van.
– Pulyka nincs! – közli Agnieszka az ajtóban.
– Jó leszel te is! – válaszolja, s felsodorja magával a hálóba. – Nőkkel van még úgy dolgod? – kérdi, első indulata múltán.
– Nahát, hogy képzelhetsz ilyet rólam? Azért, mert párszor, akkor már…
– Pasik?
– Egyre undorítóbbak. Múltkor az egyik nejlonzacskót akart húzni a fejemre, a másik meg fel akart lógatni a hajamnál fogva! Elegem van a perverziókból!
– Eljöttök velem Nyárligetre normális életet élni?
– Most, hogy mondod, igen. Persze a kis Agnieszkát is megkérdem, ha hazajön a görénnyel.
– A görény a kis Agnieszka apja?
– A görény az egy állat. A kölykök meg vannak húzatva: patkány vagy görény kell nekik.
– Igazad van. Akkor még inkább görény.
– Nem vagy éhes? – kérdi a nő egy újabb összebújás után. – Csinálhatnál pár szendvicset.
Te csinálj barszcot! Egyszer nagyon jót főztél – igazítja el Barnabás.
– Nincs kedvem, kifárasztottál!
– Azért csak csinálj!
– A házasságban ez így megy?
– Így bizony!
– Na és mennyit főzzek?
– Egy kondérral!