You Are Here: Home » A Bakon Leső » Mit tudhatunk a testről?

Mit tudhatunk a testről?

Kritika a Studia Litteraria folyóirat Testinterpretációk című lapszámáról.

A Studia Litteraria Testinterpretációk című számáról*

Ma különösen divatossá váltak a test-diskurzusok. A kultúratudományokban szinte kötelező lett a testről való beszéd. Ahogyan a Studia Litteraria új lapszámának egyik írása is mutatja: még a legszigorúbb bölcseleti tudományágnak tartott klasszika-filológia művelői is egyre gyakrabban próbálják felfejteni és meghatározni az ókori görög, illetve az ókeresztény szövegek kontextusából a testhez való viszony álláspontjait. Jóllehet, a test tematizálása évezredekig nem volt része, avagy csak negatív módon válhatott részévé az európai bölcseleti tradíciónak. A XIX. század végéig a testről való beszéd olyan erőteljes tiltás alatt állt, amit csak az adott kor legvakmerőbb gondolkodói és művészei mertek áthágni (élükön természetesen a botrányos filozófus-szépíróval, Sade márkival, aki meg is kapta tettéért még életében a méltó büntetést). Vajon minek kellett történnie a XIX. század végén ahhoz, hogy a test mint legfőbb emberi szubsztancia végre a gondolkodás középpontjába kerüljön – még ha mindez nem is földindulásszerűen történt, hanem inkább csak megfontoltan haladva, fokozatosan hódítva meg a maga számára a bölcselet legkülönfélébb területeit.

A túlságosan szerteágazónak ígérkező válasz helyett most csupán egyetlen szerzőt említenék, aki utolsó, befejezetlen művében, melyet immár nem is ő, hanem testvére rendezett kötetbe, így fogalmaz:

Ha a »lélek« vonzó és titokzatos gondolat volt, amelytől a filozófusok joggal, csak vonakodva váltak meg – hát lehet, hogy az, amire esetleg becserélik majd, talán még vonzóbb, titokzatosabb. Az emberi test, amelyben az egész organikus levés legtávolabbi és legközelebbi múltja ismét élő és eleven lesz, amelyen át és amelyből mintha valami hallatlanul hatalmas áradat folyna: a test csudálatosabb gondolat a régi »léleknél«. Mindig inkább a testben hittünk, legközvetlenebb tulajdonunkként, legbizonyosabb létünkként, röviden szólva, »egónkban« mint a szellemben […]. Soha senkinek nem támadt az az ötlete, hogy gyomrát idegen, mondjuk, isteni gyomornak tekintse: de az igen, hogy gondolatait »kapottként« fogja föl, értékbecsléseit »isteni sugallatnak« mondja, ösztöneit sötétben való tapogatózásnak vélje. Erre az emberi hajlamra és ízlésre az emberiség minden korszakában találunk tanúbizonyságot. […] azok a filozófusok és mélységesen vallásos, hívő emberek, akiknek igazán nyomós okuk logikájukban és jámborságukban gyökerezett, hogy testiségüket csalódásként, mégpedig leküzdött és meghaladott csalódásként fogják föl, kénytelenek voltak az ostoba tényt elismerni, hogy a testtől nem szabadulhatnak meg […].”

Az idézet Friedrich Nietzschétől származik, A hatalom akarása címen közreadott művéből, melynek töredékeit 1883 és 1888 között írta. Ezek a töredékek, akárcsak Nietzsche későbbi műveinek vészjósló sorai, mint erőteljes dobütések közlik velünk azokat az ideje korán megsejtett és megfogalmazott összefüggéseket, melyek a szellemi összeomlás végtelen ürességében egy időre még el tudtak halkulni. Sőt, még ma is jellemző, hogy nyers megfogalmazásait korunk nagy gondolkodói pusztán metaforikus játékként próbálják interpretálni, ahogyan például Heidegger tette a Zarathustra-frázissal, melyet a metafizika felbomlásába való tragikus belebonyolódásként, azaz a totális létfelejtés extrém végpontjaként értett. Csakhogy Nietzsche fogalomhasználata sokkal pontosabb, mint amennyire azzal szembe merünk és tudunk nézni. Ahogyan ebből a rövid idézetből is kiviláglik: Nietzsche azzal a meglepő felismeréssel állt elő – s képviselte ezt már az Imigyen szóla Zarathustra című művétől kezdődően igen következetesen –, hogy az emberi létezés „lényege” nem a magasabb rendűnek tekintett szellemen nyugszik, hanem a mindig kéznél lévő, mindig hozzánk tartozó testen, amelytől „soha nem szabadulhatunk”. Talán valójában nem is áll semmi más a ma egyre erőteljesebben áradó test-diskuruzusok hátterében, csak ennek a kíméletlenül őszinte és bátor gondolkodónak a filozófiája, amely úgy tudott egy saját végzete felé tartó bölcseleti tradíció összegzéseként megfogalmazódni, hogy nemcsak a felbomlás vészharangjait kongatta meg, hanem a gondolkodás új irányait is megszabta. Mit mondott ki tehát Nietzsche, ez a még ma is túlontúl progresszívnek tűnő filozófus, amikor az ember lényegiségét a testbe helyezte át? Mindenekelőtt azt, hogy az Isten által magára hagyott modern individuum, aki hitével együtt elveszítette eszményeit is, kénytelen ezentúl saját magára hagyatkozni. S ennek a belátásnak nemcsak, sőt elsősorban nem morális vetületei vannak: „a minden értékek átértékelésére” irányuló törekvés inkább következménynek tekintendő. A metafizikával való szakítás filozófiai programjának középpontjában a testtel való szembesülés áll. Pontosabban: a középpontban nem a lélekben és a szellemben való hit áll, hanem a testben való hit – „Az emberi test, amelyben az egész organikus levés legtávolabbi és legközelebbi múltja ismét élő és eleven lesz”.

Talán még mindig nem értjük eléggé pontosan (a metaforikus áttételektől lecsupaszítottan) azokat az állításokat, amelyeket Nietzsche a testében élő ember állatias mivoltáról, ösztönszerűségéről, valamint az erőként meghatározott organikus életről megfogalmazott, ahogyan nem értjük azokat a kíméletlenül őszinte gondolatokat sem, amelyeket a bomlásra ítélt mulandó testről, avagy a férgek kétségbeejtő, alattomos munkájáról vetett papírra. Mi több, a jelenkori bölcseleti kutatások mintha még mindig inkább megkerülnék (avagy körbekerítenék) a nietzschei test-fogalmat, a fiziognómiailag megragadható, a csak organikus működésében tetten érhető testet, amikor mint képről, mint médiumról, mint fenomenológiailag megragadható jelenségről beszélnek róla.

Persze hozzátartozik a test-történet elbeszéléséhez az a XX. század második felében robbanásszerűen bekövetkezett változás, amely nemcsak új kulturális mintázatokat hozott létre, hanem a testhez való viszonynak is új irányokat szabott, a testében élő ember identitásának újragondolását idézve elő. A mediális fordulat, amely a fotó, majd a mozgókép elterjedésének köszönhetően bekövetkezett, mindenekelőtt az iconic turn fogalma felől érthető meg, amelyet Gottfried Boehm vezetett be a linguistic turn (Rorty által megalkotott kifejezés) analógiájára, s amely a 80-as évek amerikai diskurzusaiban a tágabb értelmű pictorial turn kifejezéseként jelenik meg. Ez a sokféleképpen megfogalmazott vizuális fordulat mind egyetlen tapasztalatra vezethető vissza, nevezetesen arra, hogy a jelenkori kultúrában megnőtt a kép szerepe: a társadalmi kommunikációban nemcsak a nyelv szerepét vette, veszi át folyamatosan, hanem mintegy a legalapvetőbb emberi létezésmód, a testi átélés helyébe is beugrik. Hans Belting elemezte talán legpontosabban a képi reprezentáció azon folyamatát, melynek során a képek hatalmat gyakorolnak mind a nyilvános térben, mind az ember személyes életében s identitás-képzésében. Belting rámutatott arra, hogy a képkészítés technikai vívmányainak segítségével a kép, mely a természetről immár a lehető leghűségesebb másolatot tudja visszatükrözni, egyenesen a valóság helyébe lép, mi több, helyettesíti azt. Belting tárja fel a képi reprezentáció mélyén rejlő azon alapvető törekvést is, mely szerint azért folyamadunk a képekhez szüntelenül, hogy általuk megjelenítsük, helyettesítsük, örökkévalóvá tegyük a hiányzót, a távollévőt. S minek utána a fotográfia és a film ezt a helyettesítést a lehető leghitelesebben hajtja végre, így a fotografikus és a filmes képek fokozatosan a testek helyébe lépnek. A képi reprezentációnak ez az előretörése vezeti be a „szimulakrum elsőbbségét” (erről a jelenségről Baudrillard értekezett mélyrehatóan), s vezeti be egyúttal az élő testében mindinkább elbizonytalanodó befogadót a virtualitás terébe. Egyre inkább a képek által reprezentált valóság bűvöletében élünk, ami, ha nem is számolja fel a testi tapasztalatot, azaz a valódi testek átélését (hiszen ahogyan Nietzsche is mondja: ez az egyetlen olyan emberi adottság, amelyből nem szakadhatunk ki), azért lényegi módon átalakítja. Összegezve tehát ezt a XX. századi, testtapasztalatunkat is újraíró változást: önnön testünkhöz is mediális viszony fűz. Ennek a viszonynak az elemzéséhez immár nem elégséges a filozófiai bölcselet eszköztárának használata, éppen ilyen fontos a kulturális fordulatok megértése, feltárása, a kultúrakutatások eredményeinek alkalmazása.

A 2011-ben megújuló (ám egyúttal szép kort is ünneplő) Studia Litteraria folyóirat legelső száma, mely a Testinterpretációk alcímet viseli, eleget tesz annak a kívánalomnak, hogy választott témáját, a testről való gondolkodást ebben a sokalakúságban jelenítse meg. Hiszen míg D. Tóth Judit a bölcseleti hagyomány test-fogalmát elemzi Nüszai Szent Gergely teológiáján keresztül, mindenekelőtt a halott test biológiai és ontológiai státuszát, s a halott, széteső testről való tudásnak az identitásra gyakorolt befolyását; addig nem egy tanulmány és recenzió kiindulópontja a test képpé válásának gondolata, valamint annak a lényegi problémának a körüljárása, amely a test (Descartes-tal szólva: a kiterjedéssel rendelkező materiális szubsztancia) térbe vetettségéből adódik. Mediális korunkban ráadásul ez a kérdés egyúttal a virtuális terek problémájaként is megfogalmazódik. A különféle írások egymás mellé állítása, kontextusba helyezése során a tematikus lapszám szerkesztői (D. Tóth Judit és Bódi Katalin) szem előtt tartották és megjelenítették a test-kutatások sokszólamúságát, ez pedig az összeállítás legnagyobb erényévé válik. Minden bizonnyal a véletlen műve, hogy a szerkesztés párhuzamosan zajlott egy másik irodalomtudományi folyóirat munkájával: a Helikon tematikus száma a Testírás alcímet viseli. Nagyon sok átfedés van a két összeállítás között, a legnagyobb közös nevezőt természetesen az irodalmi szövegekre való reflexió jelenti. Mindazonáltal szembetűnő a különbség is: a Studia Litteraria sokkal nagyobb teret enged a test képiséggel, medialitással, performativitással, valamint virtualitással való összefüggéseinek a feltárására – s ilyen módon gazdagabbá teszi a megközelítés szempontrendszerét.

Az imént úgy fogalmaztam, „minden bizonnyal a véletlen műve…”, de rögtön cáfolnom is kell önmagamat. Hiszen véletlenek nincsenek! A test-téma valóban árad, ahogyan azt az őrült zseni, Nietzsche ígérte nekünk a XIX. század végén. Emlékezzünk rá, nemrégiben jelentkezett a Magyar Filozófiai Szemle is egy test-számmal, a téma szigorú filozófiai tárgyalására szorítkozva. S ahogyan azt a Studia Litteraria szerkesztői előszava is megemlíti: a 90-es évek óta jelen van a téma a honi bölcseleti kutatásban, melyet folyóirat-számok és a témában megjelent könyvek sokasága jelez.

Természetesen az sem tekinthető véletlennek, hogy mindkét lapszám egyetlen magyar szerző irodalmi művéről közöl tanulmányt: Borbély Szilárd A testhez. Ódák & Legendák című verseskötetéről (a Helikonban szereplő írást jómagam követtem el). Nem véletlen, hiszen egyfelől az utóbbi évek egyik legnagyobb jelentőségű lírai teljesítményéről van szó, másfelől a test-kérdést Borbély olyan gazdag árnyaltsággal, s olyan új megközelítésekben „tárgyalja”, amely művét a téma szempontjából is megkerülhetetlenné teszi. Lapis József recenziójának felütésében nagyon pontosan határozza meg a könyv poétikai tétjét: „Megmutatkozhat-e a test anyagszerűsége a vers anyagszerűségében?” Lapis Kulcsár-Szabó Zoltánt idézi annak bemutatására, hogy miért is vált a testtapasztalat megjelenítése a kortárs magyar költészet egyik fő érdeklődési területévé: „Egy ideje már megfigyelhető, hogy a kortárs poézis egyre gyakrabban – mintha csak valamiféle jelenlét- és/vagy performanciadeficitet kompenzálandó – a test, a hús, az érzékek materialitásában keres és/vagy talál kihívásokat, illetve új forrásokat a költőiség alapvető tényezőinek újraértelmezésére […].” Azonban Liktor Eszter, Moise Gabriella, illetve Lukovszki Judit írásai rögtön meggyőznek minket arról is, hogy nemcsak a kortárs irodalom sajátossága a testnek az irodalom eszközeivel való megérzékítése, egyúttal társadalmi-kulturális pozíciójának a megjelenítése. Az általuk elemzett szerzők: Alexandre Hardy és Eugène Ionesco drámaírók munkáiban a testiség nem pusztán illusztráló textusréteg, hanem az emberi szenvedéstörténetek elemi hordozói is. A drámáikkal szembesülő befogadó a testiség tematizálása révén – Ionescónál gyakorta a test abjektálása révén – saját testi határtapasztalatához érkezik el. Virginia Wolf A világítótorony című regényében, ahogyan arról Moise Gabriella tanulmánya tanúskodik, a testiség mindenekelőtt tér-metaforákon keresztül válik megragadhatóvá, a ház metaforája például evidens módon világít rá a nőiség befogadó-funkciójára, az anyaságra. Ezek az irodalmi elemzések rávilágítanak a nyelvnek, elsősorban az irodalom nyelvének arra a sajátságos funkciójára, mely elsősorban is az ekphrasszisz eszköztárán keresztül alkalmassá teszi ezt a médiumot is a test reprezentálására. Az irodalmi nyelv szövetében felsejlő testi vonatkozás tehát ugyanúgy képes a befogadót saját testéhez közelíteni, ahogyan a képi médiumok is alkalmasak erre – éppen csak gyökeresen más eszköztárból építkezve. A klasszikus képzőművészet képei megint csak más hatásmechanizmusokkal működnek, mint a fotóalapú vagy a filmes képek. A reneszánsz festészetben tetten érhető test-képeket kívánja felmutatni Bódi Katalin, amikor a két alapvető európai tradíció (az ókori görög, valamint a keresztény tradíció) metszéspontjában álló akt idealizáltságának a nyomába ered. S arra jut, hogy a férfiaktok esetében (melyek szükségszerűen utalnak Krisztus testére) mindig nyilvánvaló az ábrázolások idealizáltsága, ellentétben a női aktok ábrázolásával, amelyek inkább elbizonytalanítják a tradíciót. A női testek mezítelensége gyakorta nem a mitológiai hagyományhoz való kötődést fejezik ki, hanem önmagukért valóak: a test erotikus, vágyódó mivoltáról beszélnek. A képzőművészeti test-reprezentációnak ez a merészsége, ahogyan az ábrázolás képes a korban aktuálisan uralkodó bölcseleti konvenciókhoz, test-sémákhoz képest más test-tapasztalatokat, a testiség másképpen meghatározott státusait felmutatni, valójában közösnek tekinthető mindenféle művészeti test-reprezentációban.

A lapszám további tanulmányai és recenziói mind a mediális fordulat utáni újszerű test-tapasztaláshoz kötődnek. Kalmár György a film médiumának elemzésén keresztül veti fel például a testek és a tér viszonyának kérdését, amely a lapszámban megfogalmazódó problémakörök közül a legtöbbször elemzett, így már-már vezérszálként ragadható meg. De Kalmár számára az írás tétjét nem ennek a kérdésnek a körbejárása jelenti, sokkal inkább annak a reprezentációs modellnek a felvázolása, amely kivezet minket a hagyományos ember-ábrázolásból. A poszthumán emberkép megteremtését meglátása szerint mindenekelőtt annak az újfajta, szuverén filmnyelvnek az alkalmazása teszi lehetővé, amely nemcsak az itt elemzett Karambol című filmben érhető tetten, hanem David Cronenberg más alkotásaiban is. Különféle filmes eszközök és motívumok alkalmazásával Cronenberg egészen odáig jut el, hogy lebontja a hagyományos humán testképet. Idézem Kalmárt: Cronenberg művében „az emberi testek képei egyre kevésbé jelölnek olyan lényeket, akiket embernek neveznénk, a humanista emberkép átadja helyét a gépekkel közösülő kiborg-szerű lények élvhajhászó halálkultuszának”.

Áfra János szintén az elgépiesedett kultúra aspektusából közelítve írja értekezését, mégpedig az elektronikus környezet hálójába került test viszonyrendszerét kutatva, s egy nagyon izgalmas kérdést helyez a középpontba. Vajon a természetes médiumok, azaz az élő testtel rendelkező szubjektumok számára a technikai hordozókon való megjelenítés valóban az elevenség veszendőbe menését jelenti-e, ahogyan azt Hans Belting állítja, miáltal „animációra, lelkesítésre, vagyis a beleélés általi újra elevenné tétel mágikus gyakorlatára van szükség”? Áfra túllép a beltingi gondolatmeneten, amikor a kérdés megválaszolásába bevonja a virtuális valóságok interaktivitásának elemzését. S nagyon röviden összefoglalva gondolatmenetét, arra jut, hogy a virtualizálódási folyamat eredményeképpen lehetővé válik a természetes test anatómiai architektúrájának felülírása. Ugyanakkor Áfra írása végén elbizonytalanít saját belátásait illetően, amikor újfent Beltinggel látszik egyetérteni, aki úgy vélte, „a technikai médiumoktól való függőség […] válságba sodorja a testtudatot”.

Mintha csak erre a végszóra reflektálnának Berta Erzsébet és Kovács Edit recenziói, amelyek két német nyelvű tanulmánykötetet mutatnak be. Ezek a recenziók ugyanis szintén a testtudat kérdéseit feszegetik, pontosabban azt, hogy a különféle kulturális gyakorlatokban hogyan „termelődik”, azaz hogyan jön létre a test. A test olyan jelfelületként, azaz olyan médiumként működik, melyre a művészeti és tömegtársadalmi struktúrák különféle kódokat írnak fel: „kollektív képzeteket, vágyakat, értékeket”. A Berta Erzsébet által bemutatott kötet (Leibhaftige Moderne: Körper in Kunst und Massenmedien – A testies modernség: A test a művészetben és a tömegmédiumokban) tanulmányai a húszas évek testdiskurzusának ideális test-típusait elemzik, úgynevezett „esettanulmányokon” keresztül. A Kovács Edit által elemzett kötet (Körperästhetiken: Filmische Inszenirungen von Körperlichkeit) a filmet mint korunk legmeghatározóbb testmédiumát állítja középpontba, melyet olyan művészeti ágként határoz meg, „amelynek a testek reprezentációjához, performanciájához és konstrukciójához lényegi köze van”. A testtudat megteremtéséhez – a tanulmánykötet állításai szerint – a film alapvetően kétféleképpen járul hozzá: egyfelől különféle filmes eljárások révén ábrázolja, inszcenírozza a testet, másfelől azáltal is hozzájárul, ahogyan a film viszonyul a néző testéhez, illetve a néző a film közvetítésével a saját testéhez. Mindkét esetben a test performatitivtásának elmélete áll a belátások hátterében, mely a testet úgy tételezi, mint diszkurzív folyamatok állandóan változásban lévő produktumát.

S igaz ugyan, hogy a Studia Literaria Testinterpretációk című folyóiratszáma a testiség problémakörét roppant gazdagon és árnyaltan tárgyalja, mégis, a problémakörben elmélyedő olvasóban felerősödik egy kérdés. Egy nyugtalanító kérdés. Vajon a testre rárakódó vékony nyelvi hártya, amely a valós, hús-vér matériát mintegy beburkolva próbálja a szavak hálójába ejteni azt az elevenséget, amely szükségszerűen és mindig csak jelenidejűségében létezik; avagy a test felületéről mintegy visszaverődő, kiterjedés nélküli, s ezért a test valódi dimenzióival, mélységével rendelkezni képtelen kép; s még inkább a vászonra vetített fény, mely még csak fizikai anyagot sem hordoz, hanem csak a fény testtelenségét veri szét, így akarván kirajzolni a filmben a test mindennél valóságosabb másolatát – nos, vajon mindezen médiumok lehetővé teszik-e, hogy az élő test kifejeződjön? Vagy netán újraírja magát a metafizika, másképpen, más köntösbe bújva, midőn a gondolkodás a testről újfent tudatot, s a szellemen keresztül megragadható tudást akar előállítani?

* A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

 

A Studia Litteraria Testinterpretációk című lapszámának on line változata itt érhető el:

http://studia.lib.unideb.hu/index.php?oldal=archivum&folyoirat_szam=1

TARTALOMJEGYZÉK:

Köszöntő sorok
Bódi Katalin – D. Tóth Judit: Szerkesztői előszó

TANULMÁNYOK
D. Tóth Judit: A test ontológiája a halálban – A halott test Nüsszai Szent Gergely teológiájában
Bódi Katalin: Fekvő testek a késő reneszánszban
Liktor Eszter: A test és az érzékek Alexandre Hardy két drámaszövegében
Moise Gabriella: A lét és a semmi határán – Mrs. Ramsay test-terei
Lukovszki Judit: A csak reménytelenül szenvedni tudó test Ionesco drámáiban
Kalmár György: A felsebzett szubjektum Az ember trópusának poszt-humán átírásai David Cronenberg Karambol című filmjében
Áfra János: Elektronikus környezetbe vetett testünk

RECENZIÓK
Berta Erzsébet: A test a performativitás és medialitás határzónáján (Leibhaftige Moderne: Körper in Kunst und Massenmedien 1918 bis 1933, hrsg. Michael Cowan, Kai Marcel Sicks, Bielefeld, transcript, 2005)
Kovács Edit: Megvilágított testek (Körperästhetiken: Filmische Inszenierungen von Körperlichkeit, Hrsg. Dagmar Hoffmann, Bielefeld, transcript, 2010)
Lapis József: Kísérlet és kísértés (Borbély Szilárd, A testhez – Ódák & Legendák, Kalligram, Pozsony, 2010)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2012 Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top
Big Brother Albania 6 HD Wallpapers horoskopi hostgator coupon codes zwdia 2013 click here best game big brother albania live oneirokritis paixnidia gia koritsia click here new coupons four pics one word