Meggondolatlanok és vétkesek, de épp azért tudunk együtt érezni velük, mert a szívük okozza a vesztüket.”

A postás mindig kétszer csenget, ford. Kovács György, Budapest, Európa, 1982, az új kiadást Uram Tamás fordította, Budapest, Európa, 2007
Dupla vagy semmi, ford. Uram Tamás, Budapest, Európa, 2007
2011/téli számunkból

A csavargó, illetve a biztosítási ügynök munkaügyben lesz vendége egy-egy kaliforniai háznak. Elég egy összenézés a házigazda feleségével, egy pillanatnyi megingás, és a józan észt legyűri a vágyakozás. A férfi rövid úton a feleség szeretőjévé válik, és annak belátásához sem kell sok idő, hogy a férj halála mennyire megkönnyítené a helyzetüket, főleg, hogy egy balesetnek látszó gyilkosság révén a biztosítási pénz is az ölükbe hullna. Az ötlet a nőtől származik, a pontos tervet a férfi dolgozza ki. Mindenre gondolnak, a kivitelezés szinte hiba nélkül sikerül, de csak egyszer nem lehet törvényt szegni. Ha az irányítás már kicsúszott a szeretők kezéből, akkor az események egyre tragikusabb fordulatainak legelső áldozatává a hűség és a bizalom válik.

Röviden így foglalható össze James M. Cain (1892–1977) első két regényének cselekménye. Az ír származású amerikai író, újságíró még számos regényt, novellát, színdarabot publikált, de hírnevét A postás mindig kétszer csengetnek (1934) és a Dupla vagy semminek (1936) köszönheti. Mindkettőt a hard-boiled krimik közé szokták sorolni; a hazai kiadások borítószövege is Hammett és Chandler oldalán jelöli ki irodalomtörténeti helyüket. Ez a marketingszempontokat sem nélkülöző besorolás kissé félrevezetheti az egyszeri olvasót, mert a Magyarországon ritkán emlegetett bűnregény terminus legalább annyira érvényes a két könyvre, mint a kemény krimi kifejezés. A Cain-regények főhőse nem a kérges szívű, de becsületes detektív, hanem a bűnt elkövető férfi; a nyomozás az olvasó számára kevés meglepetést tartogat, hiszen a gyilkosságot folyamatában követhette végig. Hard-boiled-vonás viszont, hogy a főszereplő egyben a narrátor is, ő a bűnbe csábult, de a saját és főképp a végzet erejét alábecsülő kisember, akit a szerelmi szenvedély és a nagy lehetőség megragadása vesz rá a gyilkosságra. A magyar olvasó leginkább Patricia Highsmith bűnregényeiben (Két idegen a vonaton, A balek) találkozhatott hasonló, meggondolatlanul cselekvő központi figurákkal.

A két Cain-szöveg nagyjából azonos terjedelmű és a narratív szerkezetük is hasonló: A postás…-ban Frank Chambers – ahogy a legutolsó oldalakon kiderül – a siralomházban veti papírra emlékeit, szigorú időrendben előadva Cora, munkaadójának felesége iránti végzetes szerelme történetét. A Dupla vagy semmiben a biztosítási ügynök, Walter Huff az elbeszélő, aki beismerő vallomását kollégája, Keyes utasítására fogalmazza meg. Az ő szövege annyiban más, hogy többször előreutal eseményekre, és úgy szólítja meg az olvasót („Így vetődtem el a Halál Házába, amiről az újságokban olvashattak.”), mintha az már hallott volna az általa elmesélt ügyről, H. S. Nirdlinger olajkutató szakember tragikus vonatbalesetéről. Mindkét én-elbeszélés célja a történtek tisztázása (az elbeszélők számára is), az események logikus rendbe illesztése, ezért a vallomástevők nem (illetve csak nagyon korlátozottan) engedik érvényre jutni utólagos tudásukat. Mindkét elbeszélő sallangmentes, lecsupaszított, tőmondatokra épülő nyelven ír, jellemzésre, a környezet leírására nem sok szót vesztegetnek, gyakran élnek a kihagyás eszközével, a párbeszédekben nem alkalmazzák a jól bejáratott „mondta”, „kérdezte”, „felelte” kifejezéseket. Mindezek hihetetlenül felgyorsítják a szövegek tempóját, a dialógusok színpad, a sztorik mozivászon után kiáltanak.Nem meglepő tehát, hogy a két történet Magyarországon elsősorban a filmváltozatok alapján él a köztudatban. A postás…-nak számos adaptációja létezik, melyek közül Visconti Megszállottsága (1943), Tay Garnett 1946-os és Bob Rafelson 1981-es munkája a legismertebb. Magyar feldolgozás is készült a regényből 1997-ben Szenvedély címmel Fehér György rendezésében. A mű ismertségének (1982-ben 170 ezer példányban jelentette meg újra az Európa Könyvkiadó) és népszerűségének fényében (a Rafelson-féle változat bemutatásakor az egyik legnézettebb film volt a hazai mozikban) furcsállhatjuk, hogy a Dupla vagy semmi csak 2007 óta olvasható magyarul, pedig Billy Wilder 1944-ben készített belőle kiváló adaptációt. A hazánkban Gyilkos vagyok címmel forgalmazott feldolgozás (amely először alkalmazta filmen, a később kötelező noir-kellékké váló belső monológot) forgatókönyvét Raymond Chandler írta.

Frank Chambers és Walter Huff azért különbözik is egymástól, mert míg az előbbinek lételeme a csavargás, a potyázás, az utóbbi stabil egzisztenciával rendelkezik, a biztosítási szakma ravasz rókája. Frank számos városban megfordult már, többször a börtönt is megjárta rongálás vagy verekedés miatt. A Két Tölgyfa autós büfében sem a tulaj, Nick invitálására marad dolgozni, hanem Cora érdekli. A vágyai, pillanatnyi érdekei irányítják, hiába kedveli és marasztalná őt a férj, nem tud sokáig veszteg maradni, csalogatja a széles és végtelen országút. A mű macska-, illetve ragadozó-motívuma is Frank megzabolázhatatlan jellemét árnyalja. Leginkább azt szereti csinálni, amihez éppen kedve van, nem tervez hosszú távra, a társadalom normáit nem érzi kötelezőnek önmagára, könnyedén elmegy egy hétre Mexikóba egy vadidegen lánnyal, míg Cora beteg édesanyjához utazik. Nem véletlenül emlegetik Caint a Közönyre hatást gyakorló szerzők egyikeként.

Walter ezzel szemben racionális elme, minden mondata előre megfontolt, az ügyfeleket észrevétlenül hálózza be, beszéli rá újabb összegek kifizetésére. Éjszaka sem nyugodt, lehetséges biztosítási csalásokon töri a fejét, hogy előre felkészüljön a várható trükkökre – maga előtt is titkolja, hogy valójában ő készül csalásra, csak eddig a megfelelő alany hiányzott az akcióhoz. Őt találja meg Phyillis Nirdlinger személyében, aki a férjének akar balesetbiztosítást kötni. Waltert annyira elvakítja az iránta érzett heves vágy, hogy nem is feltételezi, léteznek nála is dörzsöltebb emberek.

Cain férfihősei azt teszik kockára, ami értékes nekik: Frank a függetlenségét, kötetlen csavargóéletét, Walter szakmai megbecsültségét, biztos megélhetését áldozza fel egy nő miatt. Végső soron mindketten átlépnek egy határt; noha nem ártatlanok, hiszen kisebb-nagyobb stikliket elkövettek már életük során, de a gyilkosságig egyikük sem jutott volna el, ha nem találkozik a femme fatale-lal. Ennek a hard-boiled krimikben és film noirokban gyakori szereplőtípusnak Cora csak részben felel meg, mert nemcsak önérdekből veszi rá Franket a gyilkosságra, hanem tényleg szerelmes a férfiba, Phyllis viszont akár a végzet asszonya definíciója is lehetne.

Cainnél nem kell sok ahhoz, hogy a férfi levesse a civilizáció maszkját, a morál bilincseit, elég hozzá egy kivillanó comb, egy kacér pillantás vagy egy formás testet takaró kék nadrág. A szenvedély állati érzéseket hív elő a szeretőkből. A postás…ban még mai szemmel is hallatlanul nyers a szexualitás megjelenítése; az elbeszélő szeretkezést leíró mondatai egyszerűségükben is felkavaróak: „Szeme csillogott. Láttam meztelen mellének bimbóit – felém meredtek. Ott hevert előttem. A fejem zúgott, a torkomban vadul lüktetett a vér, úgy éreztem, hogy a nyelvem forró és megdagadt. Ilyen lehet állatnak lenni.

– Igen! Igen, Frank, igen!

A következő pillanatban már rajta feküdtem, szemünk egymásba fúródott, karunk összefonódott, közel akartunk lenni egymáshoz, nagyon közel. Ha a pokol nyílik meg alattam, azzal se törődtem volna. Kössenek fel, de az enyém kell hogy legyen. Magamévá tettem.” Szintén emlékezetes a Cora és Frank kibékülését megpecsételő együttlétet lezáró mondat: „Tombolva szerettük egymást, mint a vadállatok.”

A Dupla vagy semmiben a pusztító szenvedély nem a szerelemben ölt testet, hanem a gyűlöletben, mivel Walter és Phyllis nem oldódhat fel a másik oldalán, hiszen mindkettejüknek van rejtegetnivalója. A férfi számára kezdettől fogva gyanús a nő viselkedése, de fittyet hány a megérzéseire, majd pedig szeretője mostohalányával kerül bizalmas viszonyba. Phyllis a valódi szándékait és sötét múltját titkolja. A gyilkosság utáni feszültségben viszont nem marad többé rejtve, mit éreznek: „Ott ültünk az autóban, tettünket bevégezve, vicsorogtunk egymásra, mint két vadállat, és egyikünk se bírt leállni.” Phyllis jellemzésére Huff és Keyes is a csörgőkígyó szót használja, de ennél erősebb motívumháló köti a nőt a halálhoz. Szinte ő maga a halál angyala: „Néha úgy érzem, mintha magam volnék a halál. Bíborvörös lepelben repülök az éjszakában. Olyankor annyira szép vagyok. És szomorú. És legszívesebben az összes embert boldoggá tenném azáltal, hogy kiviszem őket oda, ahol én vagyok, az éjszakába, távol az összes bajtól, boldogtalanságtól…”. A lepelbe burkolózás, az arc kifestése, a vörös bársonyfüggönyökkel és tapétával díszített otthon (a Halál Háza) Phyllis szépségének, csábító és fenyegető természetének kifejezői. Walter számára csak fokozatosan lesz világos, hogy Phyllis nemcsak a férje, hanem Nirdlinger előző feleségének, valamint több gyereknek a haláláért felelős, de a regény végén Walter sem tud tőle megtagadni némi együttérzést: „És akkor elmosolyodott, a legédesebb, legszomorúbb mosollyal, amit valaha láttak (…) Képtelenségnek tűnt, hogy valaki, aki ennyire kedves tud lenni, ha akar, ilyen dolgokra volt képes.”

A kettősség a regények címében is visszhangzik. A Dupla vagy semmi kifejezés, bár kétségtelenül illik a történethez, főleg annak a szövegrészletnek a fényében, amikor az elbeszélő hazárdjátékként jellemzi a biztosítási szakmát, kissé elcsépelt szószerkezet. Az eredeti cím (Double Indemnity) kettős kárigényt jelent, ami szerint, ha a biztosított vonatbalesetben veszti életét, akkor a biztosítási összeg kétszeresére jogosult a kedvezményezett. A magyar címváltozat ezt a precíz, hivatalos kifejezést cserélte le egy hangzatosabb, de üresebb változatra. A postás mindig kétszer csenget szövege viszont semmilyen magyarázattal nem szolgál a címet illetően, de feltűnő a műben a kettes szám gyakorisága, illetve egyes helyzetek, események megismétlődése, kezdve a Két Tölgyfa autós büfével és zárva a második autóbalesettel, majd az ítélettel a kettős gyilkosság ügyében. Ebben a motívumban leginkább a történet végzetszerűségét vehetjük észre – egyszer lehet hibázni, meg lehet úszni balesetet, gyilkosságot, hazugságot, de a sors másodszor már nem lesz ilyen kegyes.

A gazdasági világválságot követő évek Amerikája James M. Cain szemében a család, az emberi kapcsolatok, az erkölcsök erodálódásának, az ösztönök elszabadulásának kora is. Mindenki igyekszik biztosításokkal, szerződésekkel körülbástyázni magát, az életet és a halált a gyakran a házastárs elől is titkolt hivatalos iratok szabályozzák. Ebben a világban egy életbiztosítás megkötése szinte a halálos ítélettel egyenlő, mert az illető többet fog érni holtan, mint élve. Azonban hiába éri utol a végzet a gyilkosokat, igazi nyertesnek csak a kártérítési összeget megtartó biztosítótársaságok tűnnek. A kezükbe, illetve a rendőrség és a törvényszék karmaiba került kisemberek a pénzüket és presztízsüket féltő hivatalok játszmáiban nem igazodnak ki, az olvasó ekkor már szorítani is tud nekik, mert az ügyben eljáró biztosítási nyomozók és ügyvédek dermesztő racionalitása és kérlelhetetlensége sokkal ijesztőbb, mint a gyilkossá vált szeretők tettei, hiszen utóbbiakat nemcsak a pénz mozgatja, hanem az érzelmeik is. Meggondolatlanok és vétkesek, de épp azért tudunk együtt érezni velük, mert a szívük okozza a vesztüket.