You Are Here: Home » Úti füzetek » Próza » A megbízott (regény, részletek – Székely Melinda fordítása)

A megbízott (regény, részletek – Székely Melinda fordítása)

“Tudta kívülről; már első olvasásra örökre belevésődött minden szava. Elméje megelőzte a szembogarát, és magában inkább szavalta, semmint olvasta.
Mondj le erről a világról
Mondj le a másvilágról
Mondj le a lemondásról”

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Didier Desbrugères :
Le Délégué, Gaïa Éditions, Montfort-en-Chalosse, 2010, pp. 31–38, 42–60, 69–77.
A regényrészletek 2011/téli lapszámunkban jelentek meg

A Köztársaság gigászi szervezet, amelynek csupán egy feje van, de hatalmas teste számtalan népet fog össze, és végeláthatatlan területekre terjed ki. Hogy egységét biztosítsa, a Köztársaságnak stafétákra van szüksége a legkisebb tanyán is. Az egyenlőséget minden polgár számára biztosítani kell. Mégpedig kivétel nélkül. Ugyanígy a többi jogokat is. A hatalom ezért képviselőket nevez ki, akik ellenőrzik a törvények betartását, és működtetik az állam gépezeteit: igazságszolgáltatás, adóbehajtás, lakosságfelügyelet, rendőrség, közerkölcsök, egészségügy, a megbízottak széles hatáskörébe minden beletartozik.

Minden?!… vagy talán semmi sem! – vágott közbe váratlanul Britov, mintha gáncsot vetett volna.

Az eredmény különben hasonló volt, mert S.-be úgy beleszorult a lélegzet, mintha csúnyán elvágódott volna. Britov rászegezte ködszínű, kifejezéstelen tekintetét. Úgy tűnt, mintha nem is látná. Miután rövid ideig így nézte, tekintete elfordult, és ismét vándorolni kezdett egyik asztalról a másikra egy tükör közömbösségével, míg néhány centivel alatta a száj árnyalatnyi, de tartós megvetésre görbült.

Miről beszél? Ahogy elnézem, ha ön ezzel a vonattal utazik, akkor a kinevezése bizonyára a világvégére száműzi. Nem fog ott közösség gyanánt mást találni, mint egy falka ágrólszakadt, félvad bennszülöttet. Nekik a megélhetés az első. Kisebb gondjuk is nagyobb, mint az igazság. És mint a felügyelni szándékozott felforgató ténykedések. Higgye el! Nézzen szét maga körül!

S. megtántorodott a váratlan támadástól, vérig sértette, hogy eszményét se szó, se beszéd lekaszabolták, valamint a leereszkedő modor is, ezért igyekezett a lehető legkeményebben visszavágni. Ki sem nyitotta a száját, máris gyengének, mentség ízűnek érezte a saját ellentámadását. Égett az arca, sejtette, hogy elpirult.

De akkor is! A szegények nem érdemlik meg a figyelmünket? Mit mondok, nem ők érdemlik meg a leginkább? A nemzet kötelessége nem az, hogy támogassa őket? Nem ebben… áll… a nagysága?

Derült mosoly jelent meg Britov arcán, csak átsuhant, és ettől S. végképp bíborba borult.

Tényleg, fiatalember?

Tényleg, uram! –, erősítette meg S., akit idegesített a bizalmaskodó és pimasz fiatalemberezés.

Ah!

És Britov másodszor is elmosolyodott a maga megfoghatatlan módján, amit S. akár hatalmas sikerként is elkönyvelhetett volna, ha vitapartnerét jobban ismeri, és ha nincs annyira felháborodva. Mivel elhatalmasodott rajta a gőg, a filantróp őszinteség és valami homályos, gátlásos kényszer, hogy ez a különös, lenyűgöző ember jó színben lássa őt, hogy tetsszen neki, S. kitartott az elvei mellett. Voltak könyvei, amelyek segítették a működésében. Számba vette azokat a jó és eleve naiv célkitűzéseket, amelyekért minden jóakaratú kezdő rajong, tevékenységétől függetlenül.

Szeretném a közösséget szolgálni –, foglalta össze.

Jól van – hagyta rá Britov, majd némi cinizmussal hozzátette: – Valakinek erre is el kell szánnia magát.

Majd a rájuk nehezedő kínos csendben őt magát is meglepte, hogy a titkos vágyait annyira világosan látja, mint még soha, és elhaló hangon, mintha ereje és idegei teljesen kimerültek volna, bevallotta:

Az életemet… valami jóra használni esetleg…

Britov izgatottan kihúzta magát, a szeme megrezdült. A véletlenszerűen elejtett bizalmas szavak, mint egy átborozott éjszaka hajnalán az eltompult agyban, valamit mélyen megérintettek benne.

Így már jobb! De ez más. Mennyire más. És mennyivel felemelőbb. – Hangja álmodozóbb lett. – Értelmet… Micsoda kérdés, nem igaz? Ha nincs is egyetemesebb, van-e még egy, ami mélyebb lenne? – Ekkor felemelte kezét a kesztyűk stációjáról, és karjával fásult kört írt le az asztalok felé. – Van-e nagyobb horderejű? Olyan, amelyikre a válasz a leginkább meghatároz minden emberi létezést.

Majd mintha álomból ébredt volna, elégedetlenségében összevonta a szemöldökét, amiért közönséges fülekre pazarolta a gondolatait. Vagyis teljesen feleslegesen. A nagylelkűsége felháborította. A pék sem adja az áruját csak úgy ingyen az utca sarkán! Dühösen visszatért eredeti témájukhoz. Szabadjára engedte a haragját, vagy legalábbis úgy tett, csak hogy kajánul S.-t ingerelje.

Ön azt mondja, a közösség! Persze, hogyne, szép kis közösség! Kolduscsorda. Írástudatlan béresek. Ezek várják majd, ezeket kell igazgatnia. Igazságosság… polgáriasság… oktatás! azt hiszem, ez utóbbit kifelejtette a dicsőséges listájából. A megbízott civilizatórikus küldetése! A hivatása! Vajon nem hasonlít ön egy kicsit az éhenkórász lelkészekre, akik lecsapnak a parasztlányokra, és a lelkén marakodnak? Az igazság, barátom, a gyomrokban van. Itt! – A hasára csapott, mint aki jóllakott. – A gyomrok parancsolnak. És az éhség. Higgye el, ez a szuka hangosabban fog vonítani, mint ahogy ön szónokol. Majd meglátja, mit művel. Nem hagy maga után, csak örökre megbélyegzett túlélőket. Egy rögeszméjük van: legelőször is megtömni a bendőt. Mindegy, hogy mivel, csak boldogok lehessenek, hogy kellőképpen feszül a hasfaluk. Túlélők! Különben is, hogy köztünk maradjon, mi nem azok vagyunk? Ha gyengék, ha erősek? A létezés személyre szabott katasztrófájának túlélői mindannyian.

Rájött, hogy már megint eltér a tárgytól. Már megint avatatlan közönség előtt értekezik, potyára szónokol. Idegesen úgy tett, mintha legyet hessegetne el. Rövidre fogta.

A föld nem az Istené; az ördög karmaiba került. Urai a legkegyetlenebbek. A legigazságtalanabbak. A legkapzsibbak. Vagy ravaszabbak… Azok, akiknek hitványan hagyják, hogy kiterjesszék az uralmukat. A legembertelenebbek. Sohasem a legtisztábbak. A tisztaságnak részvétbűze van. Ki-ki megválaszthatja a maga táborát. Ami engem illet… Azok ott – a fejével rámutatott a mogorva jelenlevőkre – halottak. Le vannak győzve, mint az igásbarmok. Nincs mit tenni…

S. érezte, hogy a teste megdermed és beesik, mintha szakadék nyílna meg benne. Nem értette a rettenetes beszédet. Készületlenül érte. Egy nihilista őrült szavai. Annyira távol álltak az ő jóhiszeműségétől, hogy valósággal fájtak. A szörnyű szólamok beszivárogtak az elméjébe. Érezte, hogy a mérgük nyugtalanságot gerjeszt benne, majd félelmet, szétfejti a gondolatait és kimarja az eszméit. Úgy látta, veszélyben forog a társadalomban elfoglalt helye. Nagylelkű, testvéries tervei, még alig vázolta fel őket, máris értelmüket vesztik. Egyáltalán, volt nekik? Épp ellenkezőleg, gyűlölet és erőszak várja. A Köztársaság egy délibáb. Britov felvilágosult szavai elsöpörték. Látta maga előtt a szegényházak bejáratához lapuló fővárosi csavargókat, a szurtos negyedek utcáin ágaskodó gerendákat, amelyekkel kitámasztották az omladozó házak homlokzatát, ezeket a nyomortanyákat, a lovak patkói alá tiport időnkénti zendüléseket. S. magán kívül meredt Britovra. Nem mert neki ellentmondani, nehogy megint elindítson egy könyörtelen vádbeszédet, amitől megsemmisülne. Britov üveges tekintete az orra előtt cikázott, lelkiismeret furdalás árnyéka nélkül.

A vérszín napkorong havas ködökben úszva a láthatárhoz közeledett. A fény ereje gyengült, a hó pedig úgy tűnt, inkább visszatartja, mintsem visszaveri. A ponyva felnyitott szélein a sátorba beáradt a hideg. A kantinosnő meggyújtotta a sátorrúdra akasztott petróleumlámpákat. Britov a fejére tette a kucsmát.

Az útnak még nincs vége, barátom. Még találkozunk. Melyik fülkében utazik? Hányas vagonban?

S. szégyenkezve gondolt a fekhelyére, amely elveszett a harmadosztály párás magaslataiban. Csenevész mentséget motyogott, hogy kérem, sürgős elutazása miatt nem volt más választása. Közben felötlöttek benne a széthúzott függönyű üres fülkék, ahogy a sínek mellől meglátta őket. Britov nem volt ostoba, úgy tűnt, mindjárt megereszt egy maró megjegyzést. S.-nek már előre elszorult a torka. A pusztító prédikáció után nem zárta ki, hogy Britov készakarva kérte volna el a fülkéje számát, hogy ezzel végképp megszégyenítse. Britov egy ideig, hogy elmúljon a kísértés, másfele nézett. Végül nagy későn bólintott a legkivehetetlenebb és legtermészetesebb közömbösséggel. S. ellazult, és a mellkasa ismét megtelt levegővel.

Hát akkor nálam kényelmesebben leszünk. Ami az étkezést illeti, nyilván megegyezett valakivel… – A megmagyarázhatatlan fordulat arról árulkodott, hogy ő maga is ismert sovány esztendőket, és hogy alapjában véve mégsem különböztek olyan sokban. – Szokott-e…

Britov hátrakapta a fejét. Egy szegény ördög tornyosodott föléje, hatalmas piszok- és nyomorkolosszus, ábrázata, mint egy lábas alja, koromfekete, a csimbókjai között hemzsegtek a férgek. Jobb szeme fehéres, gennyes bemetszésre csukódott rá, a kiguvadó balból merev tekintet lövellt előre. Rettenetesen büdös volt. Nyitott tenyerével Britov orra alatt kajtatott. Amaz csak nagy nehezen tudta visszatartani rettenetes irtózatát. Ujjai görcsösen fojtogatták a kesztyűket, állkapcsán kiugrottak az izmok. Hallani lehetett, ahogy fújtatva levegőt vesz.

Elkotródj innen, tetves! – kiáltotta fojtott hangon.

A koldus nem moccant, kitartóan himbálta kéregető kezét. Britov dühtől tajtékozva felugrott. Vállon ragadta a csavargót, és hevesen elpenderítette. Az a padokban megbotolva előrebukott, Britov pedig a bögréjével nagyot húzott a tarkójára. Estében a padok tompán szétcsúsztak. Az emberek nem tiltakoztak, megmarkolták a csészéiket, és elhúzódtak. Egy idő múlva, mialatt semmi sem történt, a koldus kínlódva, mintha tagjai berozsdásodtak volna, feltápászkodott, egyik kezével megfogózott egy padban, és felhúzta a térdét, a másikkal az asztal széle után tapogatott. Halántékán kármin cseppek szirmai futottak szét, de nem törődött vele. Lassan elvánszorgott, miközben Britov magából kivetkőzve megtöltötte szitkaival a kantint.

Rég lemondott az életről anélkül, hogy neheztelt volna a sorsukkal elégedett felebarátaira. Csupa tökély, csupa teljesség elméjének mindig feltűnt az érzelmekben megbúvó romlás, a kicsattanó emberekben csírázó fáradtság és rokkanás, a fényben a foltok. Ami az ember számára elérhető, abból sohasem fakadt más, mint kiábrándulás és csalódás, vagyis végső soron szenvedés. Egykor szeretett. Nem tudta már, hogy él-e még az a legkedvesebb az asszonyok között. A hatalom mellé szegődött, és már nem értette, milyen láz hajtotta akkor. Lakhelyét kibélelte drága tárgyakkal, de ezek nem nyugtatták meg. És a halál gondolata mind jobban leigázta elméjét, mintha az élet e végletétől paradox módon sérülékenyebbé vált volna. Nincstelenné. Életének delelőjén elrendelte, hogy nincs mit remélni. Hogy az élet jól végződik, mivel bevégződik. Hogy az egyetlen értelmes hozzáállás, ha élhető környezetet alakít ki magának a várakozáshoz.

Ez a nép nem kap mást, mint amit megérdemel – jelentette ki, miután lassan lecsillapodott, és átvetett lábbal visszaült a padra. – Ez a meghunyászkodó szolgalelkűség, micsoda rettenetes jellemvonás! Megfigyelte-e már, hogy milyen galád és hálás buzgalommal vetik alá magukat az összes felettesnek, a legjelentéktelenebbtől a leghatalmasabbig?

Felvette a földről a leesett kucsmát, visszatette a fejére.

Amikor keservesen félbeszakítottak minket, a sakkról beszéltünk. Szóval érdekli-e? Ugye nem azt kérdem, hogy szokott-e játszani. Olykor lassan telnek a napok utazás közben.

Nyilván nem az ön szintjén – válaszolta S., aki gondolatban elakadt az összezördülésnél, Britov ugyanis imponált neki, de fel is kavarta.

Rendben, majd meglátjuk – zárta le amaz bátorítóan.

Felállt, felhúzta a kesztyűket.

Várjon! Milyen messze vagyunk a végállomástól? – S. nem bírta ki, hogy ezt ne kérdezze meg.

Stopjétől?… Még három-négy napra, attól függ, milyen az út.

Míg S. a kapott információn gondolkozott, Britov magát meghajtva búcsút vett. Kis idő múlva éles sípszók hasítottak az éjszakába, jelezvén a vonat indulását.

[…]

A tisztalelkű, romlatlan S. szemében Britov úgy utazott, akár egy herceg. Az első osztályú fülkét, amely egy éjjeli lámpa narancsszín fényében úszott, egymaga bérelte. A kisasztalon, egy ezüsttálcára kirakva, porcelán teáskészlet csilingelt. A csomagtartókat, polcokat levélmintás sávok díszítették; az ablakon hasonló kivitelű függönyből krémszínű háló feszült, mely enyhén, rugalmasan lengett. A padlót vastag, sötét, kivehetetlen mintázatú szőnyeg borította. Az intarziákon megcsillant egy-egy fénysugár. Áhítatos csend és friss levegő honolt, iszonyú kontrasztban a harmadosztály soha nem szűnő ricsajával és pálmaházi fülledtségével. Az ággyal szemközti sarokban egy érdekes bútordarab ellenállhatatlanul vonzotta S. tekintetét. Egy óriási bőrönd volt, amit úti könyvespolcnak alakítottak ki, és szögben kinyitva állt, hogy ne borulhasson fel. A könyveket bőrhevederek szorították a polcokra – egyik-másik kibomolva csüngött. A sötét, bőrkötésű táblák egymáshoz dörgölték aranyozott címeiket. Mint a szekretereknél, középen egy sor kihúzható lapos fiók választotta el a polcokat. A kiugró részre lepattogzó, kárminnal festett feliratot faragtak szögletes, parancsoló nagybetűkkel, a római emlékművek márványába vésett quadrata monumentalis stílusában, a fény és az árnyék, valamint a penge és a véső gyermekeként. Nem is tanács volt, inkább felszólítás:

Mondj le erről a világról

Mondj le a másvilágról

Mondj le a lemondásról

Háziköntösébe burkolózva, feje búbján füles kucsmával és kesztyűbe pólyált kézzel Britov úgy trónolt a fekhelyén, háta párnákkal kitámasztva, mint valami keleti nagyúr a dohányzójában. Tekintetének különös idegenséget kölcsönzött a szájában csócsált barna massza.

S. álla leesett a csodálkozástól. Olyan világ tárult ki előtte, amilyenre még gondolni sem gondolt soha. Merengéseiben ez a nemezborítású kényelem összekapcsolódott a hivatalos hatalommal, amelynek egy apró darabkájában ugyan, de nemsokára ő is részesülni fog. Eszményi ékszerdoboza volt azon hosszú, elmélyült és magányos elmélkedéseknek, amelyek szerinte a közösség igazgatását jellemezték. Úgy képzelte, hogy azok csak ilyen csendes és védett légkörben bontakozhatnak ki; hogy ettől függ az eredményességük és következésképp a köz jóléte. Nem luxus volt, több annál, a hatalom gyakorlásának egyik feltétele, végső soron ugyanaz, mint a pap számára a szentély, akinek papi hivatása, valamint az ő küldetése tulajdonképpen rokon természetű. Egyébként is úgy emlékszik, a gunyoros hang dacára maga Britov sugalmazta ezt az első találkozásuk alkalmával.

De volt valami, amit a kitalációitól elragadtatott S. nem tudott, nem látott meg, és az másképpen festett. Valójában a fülke szűk falai között az utolsó mütyürig ott hevert Britov összes vagyona, és csalókán a gazdagság látszatát keltette. A lebilincselő útitárs holmija, minden jószága e néhány utazási kellék és ruha volt csupán, amely a hidegtől védte gyötrelmes álmait és sötét, keserű elmélkedéseit. Minden luxuscikke kimerült a teáskészletben és a könyvespolcban. És ha ruháinak szövete jó minőségű is volt, ruhatárában csak az ingeket és a fehérneműt tudta váltani. Britov semmiben sem különbözött attól a nomádtól, aki sok év vándorlás után és több úr szolgájaként összegyűjtött egy marék értékes ritkaságot. De akinek végülis egy annyi vacka sincs, amelyen a halálát várja. Nem maradt csak a kaland szellemi hozadéka, amelyből Britov már ízelítőt adott neki a jépani állomás ponyvakantinjában.

S. jó ideje beszélt már, amikor rájött, hogy Britov nem figyel rá. Ködös tekintete az arca előtt imbolygott. Keze időről időre lassan felemelkedett a füléhez. Az ujjak gépiesen rákulcsolódtak a cimpára, majd a kéz begörbült, és sátrat formált. Mintha ott sem lenne, valami titokzatos távoli morajt hallgatott, akár egy kagylóban. Ahogy S. elhallgatott, Britov visszatért a valóságba. Vagy inkább visszatért a még tökéletlen figyelme, amelyen sejteni lehetett a sötét massza hatását, amit lassan csócsálgatott, míg társa elmélyült a kupé szemlélésében. Ajkához emelte a teáscsészét, aztán meggondolta magát. Egy mahagóni ládikából elővett még egy csészét, és megtöltötte. Ekkor ismét megfogta a sajátját, és a porcelán fölött intett a szemével S.-nek, hogy tegyen ő is hasonlóképpen.

S. végcélja Lürna község volt. Britov állítólag nem ismerte. S. sietett elmondani róla azt a kevés dolgot, amit ő is tudott. Amikor a közeli Bajpán városát emlegette, Britov összevonta a szemöldökét. A hirtelen bosszúságtól rekedten felmordult.

És a hivatalát is ott fogja majd gyakorolni?

S. igenlő válaszától Britov még jobban elborult.

Az ön zónája…, hogy is mondja?… jaj, igen! megvan, körzet. Tehát az ön körzete Lürnára korlátozódik? –, kérdezte meghökkentő nyugtalansággal, mintha valamilyen veszélyt latolgatott volna.

S. elmagyarázta, hogy a körzetek széle földrajzilag nem állandó. A határos körzetekhez igazodnak, és egy körzet csak akkor létezik, ha jelen van a megbízottja. Függetlenül attól, hogy szenilis, agyalágyult, és nem képes a tisztségét gyakorolni. Viszont alighogy elszáll ajkáról az utolsó lehelet, a szomszédos kartársak hatásköre kitágul, hogy betöltse az űrt. A határok így folyton mozognak. A rendszer előnye, hogy elfedi a hivatalnokok hiányát. Azok hatáskörének kiterjedése a körülményektől függően változhat. A létszám krónikus alacsonysága miatt tehát sűrűn átalakul. A térkép állandóan újrarajzolódik. Ezek a szabályok természetesen elméletiek. Alkalmazásuk ugyanis sokszor ütközik helyrajzi akadályokba. Számos körzetben, talán a legtöbben a helyi megbízott hatásköre csupán elvben terjed ki a teljes területére, amennyiben az túl nagy, vagy meredek partú folyók, magas hágók szelik át, darabolják fel, ami megnehezíti a kommunikációt; voltaképpen egy völgyre vagy egy fennsíkra is összezsugorodhat.

A helyrajzi adottságokról nem volt szó a megbízottaknak szóló utasításokban, amelyet a kinevezésével együtt nyomtak a kezébe. S. a harmadik szinten lévő ágyára menekülve maga vezette le azokat, amikor a tilláromok zajában az utasításokat olvasta a függönyként behúzott felöltője mögött, miután elfogyasztotta a levest a szakácsnővel, a második kosztossal és a két gyerekkel közösen. Meglehetősen büszke volt rá. Az egyébként ingatag önmegbecsülésén ez éppen annyit javított, mint amennyit romlott a központi hatalom iránti tisztelete annak hebehurgyasága miatt. Ugyanakkor átlátta a zűrzavar néhány előnyét is. Hagyott némi önállóságot a megbízott számára, amit egy lojális hivatalnok a népesség javára fordíthatott. Végeredményben tehát a Köztársaságéra is. S. a közigazgatást atyáskodónak képzelte el, magát pedig köztiszteletben álló, szeretett városatyának, és ezt a képet ezentúl a Britovtól kölcsönzött pompa képzete ragyogta be.

S. még semmit sem tudott a körzetéről. Ahhoz, hogy nagyságát felmérje, várnia kell, amíg odaérkezik. Előfordulhat, hogy más, Lürnával szomszédos települések is az ő hatáskörébe esnek. Sőt erre számítania is kell, tekintettel a megbízottak hiányára. Talán Bajpán is közöttük van.

Britov egész testében összerándult. Majd a vékony ajkak közül hosszú sóhaj tört fel, ami bosszúság éppúgy lehetett, mint megkönnyebbülés. A folytatás inkább az első eshetőséget erősítette meg. Egy percig csend volt. Britov különböző gondolatokat forgatott, szeme összeszűkült a figyelemtől.

Van Bajpánban néhány barátom… – közölte olyan fenyegető hangon, hogy S. felriadt. Behúzta a fejét, mintha ütéstől félne. A szeme sarkából figyelni kezdte Britovot, és várta a folytatást. Az ismertetését tápláló büszkeség szétfolyt. Helyette enyhe émelygést érzett, amiért ilyen határozatlan. Ez bizonyára nem válik előnyére, és ha a jelenet kitudódik, megárthat neki. Britov elfecsegheti. De nem is ezt a lehetséges veszélyt utálta, mint azt, hogy most elvesztette a fejét. A látóköre szélén egy csonka kép, Britov támadásra lendült.

– … és… érdekem. Nagy érdekeim!

Ha új figura érkezik egy olyan világ háta mögötti helyre, mint Lürna, akit ráadásul hivatalos megbízatással ruháztak fel, attól megváltozik a felállás. Vagy így, vagy úgy, de felborítja a kialakult hierarchiák törékeny egyensúlyát. S. közigazgatási ténykedése egyáltalán nem izgatta Britovot. Ellenben rettegéssel töltötte el egy olyan vetélytárs, aki ha felületesen is, de művelt. Egy írástudó kétségtelenül a helyi előkelőségek kegyébe férkőzik majd. Az olyant mindig megbecsülik, ha nem félelemből, akkor érdekből. Néha elég a csodálat. Valójában a három ok egyszerre érvényesül, változó arányban. Ez Britov felségterülete volt. Kényelmét a vidéki kiskirályok biztosították, akik babonásan keresték a tudósok társaságát. Nekik köszönhette a körülötte lévő ajándékokat, az első osztályú fülkét, az úti könyvespolc rekeszes fiókjába préselt pénzt. Taktikát változtatott, és félretéve a nyílt összecsapást nekilátott kipuhatolni vetélytársának erősségét. Hangjába finoman adagolt közöny vegyült. Kényszergesztusa szabályos időközönként ismétlődött, kezét a füléhez emelte, ott csuklyaszerűen begörbítette, hogy meghalljon valamilyen parányi barlangmorajt.

S. gyanútlanul válaszolt Britov kérdéseire. A vonat gördülése, a fémet súroló fém folyamatos, töretlen sziszegése eltompult a fülkében, megfeledkeztek róla. Britov mindent tudott a Köztársaság gépezetének tömérdek kerekéről. Megszámlálhatatlan cselédsereget alkalmazott, amely a főváros közepén csoportosuló, katonai jellegű zord és megközelíthetetlen épületek falai között nyüzsgött. Befolyásuk változó értékű volt; a véghetetlen ranglétrán elfoglalt fokozattól függött, amelyet képzettségük többé-kevésbé elmélyített szintje határozott meg. Britov ezért kissé megkönnyebbült, amikor S. szóba hozta, hogy írnok volt. Ez alacsony beosztásnak számított, amitől erősen csökkent az illető veszélyessége. Arcán halvány mosoly derengett. A teáskanna sajnálatára kiürült, de a beszélgetés végére halasztotta, hogy kikiáltson a szolgálatos pincér után.

Fennállt még egy autodidakta veszélye, aki gyakran lebilincselőbb, mert náluk a tanulás élménygazdag talajra hull, és elméjük emberségességgel párosul. Britov tehát az olvasmányairól faggatta S.-t. Az ugyanolyan jóhiszeműen válaszolt, miközben szeme rátapadt a gazdag hordozható könyvespolcra, és tekintetében szomorú sóvárgás suhant át, mint egy orsóalakú hal a medence fenekén.

Neki magának kevés könyve volt, tankönyvek meg néhány regény. A könyvek sokba kerültek. A felesége egy ócskásnál szerezte be az olvasmányait, de csak az ízetlen történeteket szerette. A házasságuk már megromlott, az asszony igyekezett keresztbe tenni neki. S. azzal gyanúsította, hogy módszeresen távol tart tőle mindent, ami irodalomhoz hasonlíthat. A munkatársainak köszönhetően nagy könyveket is boldogan olvasott, amelyeket lassan, pákosztosan és nosztalgiázva sorolt fel.

Britov félelmei eloszlottak. S. olyan könyvekről is áhítattal beszélt, amelyek nem szerepeltek a világirodalom panteonjában, ettől egészen megnyugodott. Kissé szánta ezt az irodistát, aki nem volt éppen tanulatlan, de csak elemi műveltséggel rendelkezett. És S.-ben az ébredező értelmet látta, aminek Britov sohasem tudott ellenállni. Csakhogy nála az ellágyulás nem volt tartós. Főleg nem nyilvánult meg soha valamilyen kézzelfogható baráti gesztusban, vagy akár egy egyszerű szívességben. Britov magának élt, örömtelenül, de nyugodtan. Lőtávolon kívül. Most már megbizonyosodott, hogy S. nem tudná elragadni tőle azt a türelmesen kiépített hallgatóságot, amely a megélhetését biztosította. Tudása és elméje imitt-amott egy fél tucat vidéki településen lenyűgözött egy maréknyi pártfogót, aki eltartotta. Élete abból állt, hogy felváltva vendégeskedett, egy hónapig egy újgazdag nyaralójában egy csillogó vizű tó partján, a következőben egy vaskereskedésből meggazdagodott góré hívta meg, növekvő befolyással, vigyázva hitelének épségére. Hogy tetsszen. Köszönetet mondjon. A fegyverhordozóval vagy a vívómesterrel szemben neki nem kellett annyira tartania attól, hogy megöregszik, és nem tudja majd gyakorolni a mesterségét. Vagyis a nyomortól. Tekintettel az életfelfogására, be is érte ezzel a kilátással.

Britov megnyugodott, kifejezéstelen szeme már nem látott ellenséget S.-ben. Meghúzott egy zsinórt, amelynek végén a bodros bojt különleges gyümölcsre emlékeztetett. Néhány pillanat múlva belépett gyöngyház gombos zakóban és kétes fehérségű kesztyűben a pincér, kezében gőzölgő vízforralóval.

Míg ki nem ment, Britov tűnődve és elégedetten hallgatott. S. azt fontolgatta, hogy talán hajlandó lesz kölcsönadni neki a könyveiből, de nem mert rákérdezni. Ha mégis véletlenül felajánlaná, megfogadta, hogy uralkodni fog az örömén, és visszatart mindenféle lealacsonyító, az önérzetét kikezdő hálálkodást.

Ahogy az ajtó becsukódott, Britov ingerülten kifakadt. Úgy tűnt, mintha hirtelen kényszerítő, rettenetes lidércnyomás gyötörné. Mintha ki lenne szolgáltatva neki, és semmiképp sem tudna tőle szabadulni.

Úgy élnek, mintha sohasem kellene meghalniuk –, csikorogta. – A legtöbbjük – (lazán meglendítette a karját, mintha a vonat mélyét mutatná, a szerelvény végét, ahol a zsúfolt harmadosztály volt) – már halott.

Majd a hang megenyhült. Majdhogynem társalkodó lett. Mint a vásári prédikátorok, az első felkiáltásokkal csak a hallgatóságot csődítette maga köré. Immár higgadt hangon, bizalmas fordulatokkal filozofált. Mint ahogy a pártfogóinak szokott, meggyőzően, de nem tolakodóan, mintha csak rögtönözne. Britov mégsem csalt. Ő valóban gondolkozása gyümölcsét adta a hallgatóinak; ez volt az üzleti tőkéje és életének értelme is. Ezt dolgozta át újra és újra, hol közönség előtt, hol magányos elmélkedéseinek zárt ajtói mögött, fáradhatatlanul fürkészve a létezés titkait. Nem törődött azzal, hogy mivé lesznek a szavai. Hogy megértik-e. Mindegy volt neki, hogy szórakoztat vagy tanít velük. Nem kívánt javítani egy olyan emberiség sorsán, amelyet több ezer éves civilizáció sem emelt ki a fertőből. Lemondott mindenféle meggyőzés igényéről. A szavai ugyanakkor táplálták. Ez már jóval több volt, mint amit a legtöbben remélhettek errefelé. A szavak adták a megélhetését, azok tartották el. Britovot az emberi sorsról alkotott meggyőződése és felfogása tartotta fenn.

Képes volt mindenkori beszédpartnerével elhitetni, hogy épp neki adja elmélkedéseinek legjavát. Amaz úgy érezte, mintha különleges kiváltságban részesülne, és új, nagybecsű elméleteket szívna magába, mert Britov ügyesen leplezte, hogy újrahasznosította őket. S. megesküdött volna, hogy először beszél erről a témáról. Szavai és a gondolat mintha együtt születnének, karöltve bontakoznak ki, egyik maga után vonva a másikat a mozgásban lévő értelem csodálatos mutatványában. Összeráncolt homloka, mélyenszántó ékesszólása azt a látszatot keltette, hogy maga Britov is hallgatja és lesi saját elméjének termését.

Látja, barátom… –, susogta –, a mi életünk nem szükségszerű. Nem jelent többet, nem következetesebb, mint a tollpihe, amelyet a szellő megtáncoltat a levegőben. A semmiből jön, lebeg egy ideig, majd megsemmisül a kifürkészhetetlen és lakatlan némaságban. Lenge nyoma mihamar eltűnik.

Britov elemében volt. Hagyta, hogy a gondolatai kedvükre kószáljanak. Egyik mondat szülte a másikát. Ha helyesnek találta őket, ha együtt rezegtek a gondolatmenettel, akkor bólintott, mint a mesterember, aki szakértő ujjal, szemmel méricskéli keze ügyességének eredményét. Britov ezt a szokást vagy inkább rögeszmét, amelyben pártfogói gyakran csak szellemi játszadozást láttak, igen komolyan vette. Teljesen beleadta magát. Közönség előtt, fennhangon érvelni számára áldozat volt csupán, amelyet megköveteltek az élet szükségszerűségei. Lázasan és konokul munkálkodó elméje viszont soha nem pihent. A szalonok díszének tartott társalkodása csak a töredékét tette ki e munkának. A szakmai oldalát. Britov egész életét ennek a filozófiai vizsgálódásnak szentelte. Ezerszer megcáfolt, ezerszer apránként újjáépített hitét tákolgatta, amely életének irányt szabott. Hegyezgette az út végét jelző iránytű mutatóját.

Ismerek egy embert… aki gazdag… több birtoka van meg egy gyára… tisztelik a városbeliek, a családját viszont kínszenvedésre kényszeríti. Nyomasztja a csend. A hang teljes hiánya, nem tudni miért, vagy talán túl nyilvánvaló is – a halál, az öröklét csendje, nem terhelem ezzel a kezdetleges okfejtéssel –, megbetegíti, a szorongás és az őrület megrázó rohamait idézi elő nála. Ezért telezsúfolta a házát – képzelheti, milyen ez a lakás: számos szobával, fűtőtestekkel, szolgasereggel, amely hiába népes, az nem pótolja a hozzáértésük hiányát, hisz az ormótlan parasztasszonyból hitvány szobalány lesz – egyszóval pincétől a padlásig mindenütt pokoli zajkeltő gépek csengnek-bongnak és nyikorognak. A saját tervei alapján a bognár, az asztalos, az órás egyesült erővel állítja össze a rugók és súlyok által mozgatott gépezeteket, amelyek fogaskerekek, szíjak és tárcsák segítségével nyikorgó kalapácsokat, acélrudakat indítanak be, azok pedig fasípokat, rézlemezeket ütnek vagy kaparnak meg. Van minden méretben, az apraja a komódok tetején trónol, az öblös bútordarabok pedig mint hangszekrények felerősítik a zakatolásukat, a méretesebbek pedig, a lépcsőfordulókban vagy a folyósok végén felszerelt állványszerűségek rémítő morgásokat hallatnak. Nincs zug, mely mentes lenne a csapástól. A zaj megtölti a házat. Nem fülsüketítő. Rosszabb, soha nem szűnik. Sem éjjel, sem nappal. A háziúrnak ellenszerül szolgál a csendfóbiájára, és így, az egész háznépre kiterjedő idegroham árán, de része lehet valamiféle beteges nyugalomban.

Britov meglátta, ahogy S. kidülledt szemmel, a megdöbbenéstől leesett állal rátátja szája sötét üregét. Egyszóval, hogy milyen ostoba az arckifejezése. Elbűvölő hangjának, a közönségét szándékosan meghökkentő előadásmódjának ez volt az egyik lehetséges hatása. Szívügyének tekintette a hallgatóság megragadását, mivel – vélte – ha nem is oktatja őket semmire, legalább köteles lepleznie előttük, hogy feleslegesen vesztegeti az idejét. Az élvezett pártfogás ugyanis, vagyis a megélhetése az ügyességétől függött.

Alkalmasint Britov nemcsak olyan idétlen megrökönyödést tudott előidézni, mint S.-nél, hanem csodálatot, elszörnyedést, szenvedélyt is. Az asszonyok néha elájultak, a tétlen örökösök tapsoltak. Ellenkezésbe ritkán ütközött. Britov szakértelmét ráadásul csak emelte csalhatatlan emberismerete. Egy futó pillantás. Az illető tartásából, mozgásából, ahogy elfoglalta helyét a társaságban, mindent kiolvasott anélkül, hogy beszélni hallja. Azonnal tudta, ha egy lehetséges kötözködővel áll szemben. Ebben olyan veszélyt látott, amit nem vett könnyelműen. Elveszíthette az utolsó szót. A tét több volt buta hiúságnál; a hírneve forgott kockán, következésképp a kedvezményei. Gondolatainak tényleges értéke és a színészi sallangok ellenére Britov nem engedhette meg magának, hogy biztosra menjen, mint egy alávaló udvaronc. Végső óvintézkedésként ügyfeleit az elmaradott vidéki előkelőségek közül válogatta ki.

Ön azon töpreng, barátom, hogy hova akarok ezzel kilyukadni. Az én zsarnok háziuram és a kakofón különcségei nem sokat mondanak önnek. Pedig látja: mindannyian rá hasonlítunk! Rettegünk a csendtől. Amint sejti, példázatról van szó. A csenden a cselekvés hiányát, ürességet kell érteni. Ezzel a fullasztó űrrel viaskodunk. Életünk nyüzsgése kiterjedéssel látja el, megeleveníti, a tömörség, a forma látszatával ruházza fel a kérlelhetetlen nemlétet. A hadonászásokkal azt az érzést vagy inkább benyomást kelti, hogy vagyunk, ami elviselhetővé teszi az idő múlását.

Britov félrehajolt. Kezével elhúzta a pamutcsipkés függönyt. A hold kerek, foszforeszkáló szeme, mint tökéletes tányér, áttetsző ezüstben úszott az éjszakai ég alján. Ilyen a valóság. Az egyszerű, pőre valóság, hirdette Britov. Miként ez a hatalmas, sápadt és kitágult pupilla, úgy a világmindenség is semmibe veszi az embert, nem gondol vele. Bár középpontjában javíthatatlanul az ember áll, az csak semmi benne. Lármás kalandja teljesen észrevétlen marad a kozmosz szemében, minden civilizációjával, háborújával, kultúrájával és tudásával együtt. Pontszerű, helyhez kötött részlet csupán. Történelme úgy fog véget érni, ahogy elkezdődött: véletlenül és titokban, anélkül, hogy a Világegyetem megérezné a súlyát.

Nézze! Nézze meg jól – erősködött Britov. A tintaszínű táj sápadt csillogással vonult el az ablak előtt a holdfényben. – Mindez nem létezik. Nem! Biztosíthatom önt, hogy nem, mindez nem létezik. Egészen pontosan csak addig létezik, amíg egy öntudattal rendelkező tekintet ráesik. Ahogy elfordul róla, megszűnik lenni. Ne értsen félre, barátom, a sziklák, a fák a helyükön maradnak. Nem szemfényvesztésről beszélek. De kinek? A szemlélő tekintet hiányában elvesztik a magáról tudó létezés biztosítékát, amely érvényessé teszi őket. Érti ezt, S.?

Ám Britov folytatta az eszmefuttatását. A kérdés nem kért semmilyen választ, csak levegővétel volt a monológban. Szórakozottan folytatta.

Mi az, egy örök hótakaróval fedett fenséges hegy, amely tisztán és fagyosan nyúl az égbe, ha mesebeli látványa nem igéz meg egy ámuló szempárt? Vagy a háborgó, mélységes óceán, ahogy vonala körbefut a horizonton? Rosszabbat mondok, S. Maga az idő sem létezik. Az emberi kényelem puszta találmánya csupán, amely önkényes irányt hivatott szabni a kusza eseményeknek. Matematikai fogalom, amely sorba fűzi őket. Az ember kinevezte magát a világegyetem órájának. Rögeszmés időmérése azzal az illúzióval táplálja, hogy uralkodik a káoszon, hogy számít valamit ebben a történelemben; nem így van. A hegy és az óceán fittyet hány neki és az óralapjainak, semmibe veszi nyomorúságos számait, és semmibe veszi a semmibevételüket is. A dolgok az ember nélkül kezdődtek, és őutána is folytatódni fognak, az idő minden mértéke nélkül. És ettől nem érzik majd magukat sem jobban, sem rosszabbul. A bolygók folytatják körkörös útjukat, a galaxisok futásukat. Mégis ami rendkívüli, hogy az emberi tudat, amely egy ilyen elenyésző lényben lakozik, képes számba venni és magába foglalni a Világegyetemet.

S. itta Britov szavait. Vonásai megfeszültek, mintha nehéz feladatot végezne. Az volt az érzése, hogy összehorzsolva kaptat fel egy meredek ösvényen, ahol lépésenként megbotlik, és újabb erőfeszítést követel minden méter. Eltájolta, amit hallott. Olyan területeket érintett, amit ő nem ismert. Maguk a szavak is, bár nyilván tudta a jelentésüket, rendkívül súlyosak voltak. Mégsem adta fel. Bár minden kezdet nehéz, értette vendéglátója okfejtését, amin ő maga is elámult. És szintén ámulva vette észre, hogy minden egyöntetűen tetszik neki: a gondolat, az érvelés és a megértés folyamata. Úgy látta, szépségük metsző, lángoló, és végső soron emberi.

Az éjszaka előrehaladtával a fülkében lehűlt a hőmérséklet. Britov magára húzott egy cobolytakarót, arra pedig egy asztrakángalléros kabátot. Bár nem szándékosan tette, sejteni lehetett, hogy éjszakára készül, és így fog aludni ruhástól, háziköntösben, kesztyűben, kucsmában, bebújva a prémje alá. Aprólékos és gyakorlott mozdulatai elárulták, mennyire vigyáz magára, és milyen fontos számára a kényelem. S. a maga sarkában fázott, reszketett, és megmeredt hátizmait fatuskóknak érezte.

A folyosóról beszéd és léptek zaja hallatszott. Britov kíváncsian fülelt, mint egy tétlen vénasszony. Hogy jobban halljon, félig odafordította a fejét, a nyakát pedig előrenyújtotta egy ajtón túli bizonytalan pont felé. Hirtelen három rövid sípszó hasított az éjszakába, mint egy ragadozó madár vijjogása, elfedve a közeli hangokat is. Aztán kattant egy zár, majd csak az alváz tompa surrogása hallatszott. Rézsút a fekvőhely lábánál ülve S. a vendéglátóját leste a szeme sarkából. Egy kérdés perzselte az ajkát: miért ütötte meg a koldust? Miért bánt vele olyan cudarul? Britov úgy tűnt, gondolataiba merül. Időnként a távoli és titokzatos sóhajra figyelt, melyet elfogott füléhez emelt kezével.

A beszélgetést csak S. indíthatta el ismét. Valami félénk habozás azonban visszatartotta. A koldustól elbizonytalanodott. Ha ezt firtatni kezdi, félő, hogy többet árt vele, mint használ. Csakhogy S. úgy érezte, nem fog mindaddig szabadulni az emléktől, amíg meg nem érti. Az összekapás nem hagyta nyugodni, és a csavargó képe újra ott lebegett a szeme előtt, ahogy felkászálódik nagy nehezen, vérző homlokkal, ahogy iszonyú engedelmességgel elkotródik. Karja ott hadonászott az orra előtt, mintha bogarat hajtana el. Hiába. S. idegesen megmozdult. Britov kárörvendő mosollyal kérte:

Rajta! Ne kínozza magát! Mondja ki, ami a nyelve hegyén van.

S. a fejét rázta, akár egy makrancos ló. A mellkasát mintha vaspánt szorította volna. Egyre jobban összeszorult, és a fájdalom elviselhetetlenné vált. Alig hallhatóan súgta:

És a koldus?…

Először úgy tűnt, Britov nem reagál. Közömbös. Süket. Keze még kétszer-háromszor hallótölcsért formált, majd leereszkedett. Végül leesett a nyusztprémre, és szinte azonnal ideges rángás fogta el. A mindaddig fagyos arcba hirtelen vér tolult. Ekkor Britov felkrákogott:

A koldus! Szépen vagyunk. A jelentéktelen tetű a csőcselékből, aki megfullasztott a rothadt bűzével …, aki a százéves mocsoktól fertőzött kezét az arcomhoz súrolta. Na és! Csak azt értik meg. A botot. Ön hol él? Ne legyen olyan finomka!! Csak egyetlen szóból értenek, amit a bordáik közé kapnak. Így idomították őket. Ezt a népet csak az ütlegelés vitte előbbre.

Britov a fekhelyén félig felemelkedve üvöltött. A felöltő és a takaró egy darabban csúszott le a szőnyegre. Az előidézett vihartól megrémülve S. felállt, és az ajtóhoz lapult. Pedig számított rá, hogy Britov elégedetlen lesz. Tapintatlansága, sőt szemtelensége, tekintve, hogy ő volt a vendég, egekbe kiáltott. Felkészült, míg elmotyogta a kérdését. De nem épp egy orkánra, amelynek dühe lefegyverezte. Britov új arcát mutatta, sokrétű személyiségének újabb képét. A higgadt és megnyerő rendszergyártó erőszakos, vad, nem is sejtett oldalát. Míg háborgott, S. úgy vélte, hogy házigazdája kitörésénél is irtózatosabb az, ahogyan a megkínzott emberi természet megnyilvánul. Amely kiszámíthatatlan. Titkos és érzékeny mozgatórugók mérgezik, és elég egy érintés, máris összeroppan, pusztító következményekkel.

Britov rángatózott. Keze ökölbe szorult. Hangja sipító siránkozásba fulladt. Mindeközben a szeme hűvös maradt. Rettenthetetlen. A dühnek nyoma sem volt benne. A kataklizma alatt színtelen, érzéketlen tekintete ide-oda járt a fülkében. Mintha párhuzamosan kétféle érzelem lett volna úrrá rajta. Mintha csillapíthatatlanul ingerült és higgadt lett volna egyszerre. Így mialatt a szája szentségelt, elméje módszeresen követte a gondolatmenetet.

Lassan-lassan lecsillapodott. Felvette a cobolybundát és a subát, bár még mindig lihegett, és szorgosan visszahelyezte őket az ágyra. Keze élével addig simítgatta, amíg egészen a testéhez nem igazodtak, mint egy szarkofág. S. még mindig az izgalom hatása alatt sóváran nézte a könyvespolcot. Kitört rajta a fáradtság, és megint érezte, milyen hideg van a fülkében. Hirtelen visszavágyott a harmadosztályú fekhelyére, amelyet most minden póriassága ellenére is nagyon kívánatosnak talált. Melegnek és biztonságosnak. Ahogy egyre álmosabb lett, a zsúfoltságtól és miazmáktól sem undorodott annyira.

Britov megszólalt, hangja immár egyenletes volt. Felvilágosító. Mint egy öreg tanító átszellemült hangja, aki szemét a járdán szökdécselő rigón pihentetve magyarázza a leckét, miközben a gyerekek radírt aprítanak vagy a pad fáját rovátkolják a papírvágó késsel.

Ez az ember a felebarátom – mondta Britov. – Nem a testvérem. Az nekem nincs!

Nem mondott magának ellent azzal, hogy a csavargó ér annyit, mint ő. Felismerte ezt a lehetőséget, és gond nélkül elfogadta. Hozzátartozott az erkölcstanához, csak rá vonatkozott. Megtartotta magának. Fakó szemei beleolvadtak halotti maszkhoz hasonlító, ásványszín arcába.

Ki-ki magának! – mormolta Britov. – Ehhez semmi köze sem a gyűlöletnek, sem a szeretetnek. Barátom –, hangja esdekelt, mint egy haldoklóé, amitől a társán hideg futott végig és rabul ejtette –, a mi helyzetünk ínséges. A mindannyiunké. Megkaparintani egy helyet. Nyugalmat találni… Békét… ha lehet. Ott maradni. Megállni. Várni. A módszer szabad. Mindenki maga választja meg.

Britov a lemondást hirdette. Nem a testvériséget. Nem volt meggyőződve róla, hogy önmagát jobban szereti, mint a bántalmazott kéregetőt. Sem hogy szigorúbb volt vele, mint saját magával. Ettől erősnek érezte barátságtalan magányát. Mélységes, visszafordíthatatlan kiábrándulás áldozata volt. Ennek ellenére talpon maradt. Valamiféle nehezen elképzelhető akarattal nekitámaszkodott okoskodó elméje munkájának, elszántan keresve a létezés miértjét.

A szavakat már nehezen gördítette, mintha egy erős szenvedés elszívná az erejét, és kiszikkasztaná a száját.

Az elhagyatottság…, a kiismerhetetlen, megtörhetetlen csend, a barlangok éje, és a hideg, amely már nem zavar… Ez tölti be a sírt, ahova minden tart. Vagy inkább semmi, mert ez az örök forrás, ahol minden megszűnik, a nemlét birodalma, ahol bevégzett életeink összecsukódnak, és egykori létezésüknek még az emlékét is elvesztik. A halál, S. A halál…! Az emberiségnek nincsen más ura. Ez az egyetlen. Nincs teremtmény, amely ne hajolna meg neve előtt. Valójában a sírok üresek; semmi sincs bennük. A didergő élők azt hiszik, találnak ott valamit, összeköthetik a kihunyt életek sorát. De ez csak illúzió, amely a gödör befedésével már el is mosódik. Egyetlen tudat, egyetlen lélek sincs ott. Csak a győztes nemlét. A diadalmas nemlét. A feliratok hiába mélyednek a kőbe. Strauber család, Britov család… – gyermekkoromban, azt hiszem, láttam egy ilyen feliratot. Miféle családok? Miféle emberek, ha a nyomuk úgyis eltűnik két-három nemzedék múlva? Az emlékük is ugyanúgy, ez a reszketeg kép, és a genetikai örökségük, amely elsorvad az egymást követő frigyek során. Egyetlen nyom sem élhet túl, bármilyen legyen. És ha a családnév makacsul bele is akad az emlékezetekbe, ki tudja majd felidézni, hogy ki viselte? Megroggyant sírkő porló felirattal. De alatta senki, egyetlen lélek sem. Egy sötét verem, és benne semmi, legfeljebb káprázat. Az emberek olyan emlékezetet bíznak a kőre, amelyre ők maguk sem képesek. A temető valahol olyan, mint egy hatalmas félreértés összeillesztése. Semmi sem tart. Nem illik oda csak a halottégető máglya.

[…]

Míg peregtek a verszták, és közeledtek Sztopjéhez, S. és Britov még két alkalommal beszélgetett négyszemközt. Britov nem volt hajlandó a harmadosztályon meglátogatni S.-t. Utóbbi kölcsönkért egy sakkot. Tudta magáról, hogy gyatra játékos. Nem is tagadta. Britov mégis bátorítólag rábeszélte. A készlet siralmasan festett. A hatvannégy mező egy darab kockás papírra volt rámaszatolva, a fele tussal, majd azt felenyvezték egy vékony, megvetemedett nyárfalapra. A hasadások megnyirbáltak néhány mezőt, a széleken pedig egy-egy számot vagy betűt is elvittek. Egy zsinórral összehúzható, zsíros vászontasakba voltak bekötve a bábuk. Amelyik elkallódott a kiruccanások viszontagságai közepette, azt néhány puhafából faragott ormótlan pótbábu helyettesítette, amely a színe szerint piszkosfehér volt vagy tintába mártották. Még így, rokkantan, használhatatlanul is ádáz csatákban vett részt minden este. A nézők szenvedélyesen, fáradtságtól kivörösödött szemmel állták körül a szobormerev sakkozókat. Csendben, mozdulatlanul, ügyet sem vetve a lábukat kínzó zsibbadásra, úgy vártak minden ütést, mint a sors ítéletét. Komoly összecsapások voltak ezek, tele feszültséggel, ahol a ravaszság és a megfontolás vitte a prímet. A megcsúfolt emberek, akiket a bűvölet messzire ragadt a degeszre tömött kocsiból, átadták magukat a háború ősi tudásának, mámorának és bölcsességének, és egy időre méltóságot merítettek belőle. A kis hadseregek legalább annyit értek, mint a Nagy Sándoré, és a győztes teljesítménye ugyanolyan nagyszerű volt, ugyanúgy ünnepelték, mint az ókori hódítóét.

S.-t valami sejtelem visszatartotta attól, hogy a kölcsönkért sakk-készletet kiteregesse Britov fényűző és fagyos kupéjában. A vászontasak ott dudorodott a kabátzsebében, vendéglátója pedig nem vette észre a tűzrevaló falapot, amelyet a földön hagyott a bejáratnál, mielőtt bejött volna. Amikor Britov a poggyászából elővett egy intarziás kis remekművet, S. áldotta az óvatosságát. Kétrészes octavo tábla volt, amely pici aranyozott sarokpántokkal illeszkedett, és vermeil zár fogta össze. Kinyitva a sakkmezők nemes fából, ében és puszpáng berakással készültek. Az éleken ötletes fiókszerkezet járt ki, a falapba mélyedéseket fúrtak, abban helyezkedtek el a bábuk. Britov kitette a táblát a fekhelyére, és elkezdte felrakosgatni rá a bástyákat, huszárokat és gyalogokat. S. tudta, hogy neki is fel kellene állítania a maga bábuit, ezt követelné a legelemibb illemtudás. Mégsem mozdult. Hajszálon múlt, hogy leforrázódjék. A megkönnyebbülés helyett méreg öntötte el, amiért ez megtörténhetett volna. Az arca olyan sötét volt, mint akit az élet packázásai éppen móresre tanítottak, ráadásul egy bűnbaktól is megfosztották, akin a bosszúságát kitölthetné. Britov tett-vett, ügyet sem vetve vendége zavarára. A könyvespolcon egy íródoboz állt, rajta szép, tömött sorokkal teleírt lapok szanaszét, a finom betűk, a különös hosszanti vonalvezetés gyors lejegyzésről árulkodtak. Örökösen siető kéz, az ujjak apró és ideges mozdulatokkal jobbra-balra ráncigálják a tollat, amely milliméteres kiugrásokat tesz a papíron. Úgy nézett ki az egész, mint egy barométertű egyenletes rajza, amely érzékelhetetlen ingadozásokat rögzít. A ritka kihúzások határozott gondolatvezetésről tanúskodtak.

Megkezdődött a játszma. Britov fesztelen volt, sűrűn takarta el a fülét. S. úgy vélte, hogy ez a nyugodtság valamiképp összefügg az íródobozon felgyűlt oldalakkal. Sóvár sejtelme szerint Britov el sem hagyta a fülkéjét Jépan óta. Távol a lármától és zsúfoltságtól az életen gondolkozott. Vagy olykor álmodozott. És élt a kiváltságosok ama fényűzésével, hogy ezt megírja, szavakba öntse. Hogy megszelídítse.

S. csakhamar rájött, hogy ellenfelét nem érdekli a játszma. Ügyes ütései voltak. Látszott, hogy igen jártas a játékban. A tapasztalt harcos gépies visszavágásai azonban kimerültek abban, hogy feltartóztassák az S. lépéseit. Egy átlagos játékosnak fel sem tűnt volna. Sőt, hízelgett volna neki, hogy ellenfele minden lépésnél védekezik. A védekezés harckészséget mutatott, nyújtotta a játszmát, azt bizonytalan kimenetelűnek tüntette fel. Britov azonban nem használta ki az ügyes védőlépéseiből származó előnyöket. Elvágta S. támadásait, de ő maga nem támadott. Stratégiája passzív volt. Ekkor S. rájött, hogy Britov nem nyerni akar. Hogy neki mindegy, miként dől el a küzdelmük. Felnézett. A fakó tekintet kóborolt. Meg-megállt az íródobozon, a lapokon, a könyvespolcon. A játszma iránt egy szikra érdeklődés sem csillant meg benne. Sőt Britov semmilyen lelki jelenléte sem, ami ugyanolyan zavarba ejtő volt. Amikor feleszmélt, hogy S. éppen rajtakapta, az arca megrándult. Gyorsan áttanulmányozta a sakktáblát, és egy fenyegető gyalog elé ügyesen behúzott egy huszárt.

S. mindig hosszasan gondolkozott. A taktikai számítások alig érdekelték. És nem is annyira a bábuk lépésein töprengett – a bástya az A4-esen, majd a vezér a D6-osra –, mint inkább a házigazdáján, aki közömbösen haladt a beütemezett vereség felé. Kezdte azt hinni, hogy amaz módszeresen veszíti el a játszmát. Talán mindegyiket. Hogy úgy szánja rá magát, mint ahogy a kötelességét tartja be az ember, gépiesen eleget téve neki. S. megesküdött volna, hogy Britov, bár nem igazán értette, miért, megszokta, hogy veszítsen a sakkban. Azt azonban képtelen lett volna kitalálni, hogy az állhatatos kudarcnak egyetlen célja volt: vigyázni az ellenfeleire, átengedni nekik mindig a győzelmet, nehogy megnehezteljenek. És nehogy jóval fontosabb előnyöktől essen el, mint a bábuk végső felállása az ostáblán. Lustaságból és megszokásból Britov már nem is tett különbséget befolyásos vagy jelentéktelen ellenfél között, és a győzelemről ugyanúgy lemondott. Meg kényelemből is, mert a játszmák alatt tovább szőhette a gondolatait, és közben a kenyerét is megszolgálta.

Szorult a hurok a sötét király körül. (Britov erővel a sötéteket kaparintotta meg, egyúttal a játszmakezdés előnyét is elvesztve.) A felállás egyenlőtlen volt; a sötét fél megtépázott sorai csak néhány elszórt állást foglaltak el, de már nem tudtak összefogni, késleltetni a közeli kapitulációt. S. öröm nélkül sorjázta a nyilvánvaló ütéseket. Mint egy szökevényt, úgy üldözte az ellenséges királyt, egyenként megfosztva minden menedékétől. Bár legyűrte a bosszúságát, sietett befejezni. Türelmetlensége abból az újdonsült kíváncsiságból fakadt, hogy mit tesz majd Britov a legyőzetés pillanatában. Az viszont, minden várakozása ellenére, piszmogott. Idegtépő lassúsággal lépett, amire a kevés lehetőség miatt egyáltalán nem volt szükség. Néha, holott csak egyetlen szabályos mezője maradt, úgy tett, mintha habozna, előrenyúlt, majd bizonytalanul visszahúzta a kezét, és képtelen volt rászánni magát a jelentéktelen mozdulatra, ami most mintha kíméletlenül az életét kérte volna. Talán gúnyolódik? S. a lehajtott, zárkózott, csontos arcot fürkészte. És arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs a világon olyan hatalom, amely azon mosolyt fakaszthatna, nincs olyan emberi vagy emberfeletti erő, amely képes lenne rajta a vonásokat kisimítani, ellazítani, vidám vonalakba rendezni.

De lehet, hogy Britov nem a vesztést késleltette. Lehet, hogy nem is azt a pillanatot kívánta halogatni, amikor az ellenfelét elismerő biccentéssel kell köszöntenie, gratulálni neki, míg az egymezőnyi királyságába beszorított sötét király már a képzeletbeli vonalak láthatatlan varsájának rabja. Sakk-matt! Nem, lehet, hogy a pillanat, amelytől Britov rettegett, valami egészen más volt. Valami nem is sejtett. Titkos. Talán a magához való visszatéréstől félt. Amikor a játszma végén megüresedik az idő, és ismét fel kell venni a lét terhét, amelyet egy időre félretett. És lelkiismeretesen létezni. Szembeszállni…

S. azonban még nem tudta felfogni, hogy Britovnak az élet olyan volt, mint egy kényszerküldetés, halálos kijózanodásba páncélozva. És az erőfeszítését sem tudta felmérni, hogy mégis az értelmet és annak megoldását keresve fáradhatatlanul habarja a rendszereit, és igyekszik kiutat találni. A világos bástya a D4-re lépett, áttörhetetlen határt húzva az egész vonalon. Véghetetlen időköz után egy sötét huszár erőtlen ugrást tett a tábla másik felére: két mező előre, egy oldalra. Majd a világos vezér mindenirányú fenyegetésének erejével a sötét király előtt termett, hogy szembeszálljon vele, és rázárja a kelepcét.

– …Matt –, nyögte S. téveteg hangon, kikészült idegekkel, annyira megtévesztette a különös játszma.

Ezután minden a legszabályosabban zajlott, S. úgy érezte, bohózatban van. Britov egy pillanatig rámeredt a táblára, ahol a sötét király mozgásszabadságától megfosztva, kordában tartva szemlélte megtizedelt hadserege roncsait. Majd felnézett. Fénytelen, bizonytalan színű szeme végtelen, megfoghatatlan látóhatárra emlékeztetett. Majd hosszasan bólogatott, mint a szakértő, aki gyönyörködik a teljesítményben. Csakhogy a vonásai nem mondtak semmit. Végül megszólalt:

Bravó! Ön tehetséges, Strauber.

És a bók sütött a hidegtől, annyira fakó hangon ejtette ki egy áthatolhatatlan maszk. Az asztal felé nyúlt. A teáskanna mellől felvett egy gombócba gyűrt viaszos papírt. A tenyerében széthajtogatta, és odatartotta S.-nek a mézes masszából készült apró, szezámmagos kockákat.

Éljen a győztes! –, kínálta meg. (Látta, hogy S. habozik. Gyanakvó, kérdő tekintettel méregeti. Kitalálta a fenntartásait.) – Ne féljen –, nyugtatta meg –, nem szoktam mesterséges paradicsomokba menekülni. Ismeri-e Kínát, barátom?

Britovot éppúgy nem érdekelték S. zarándoklatai, mint a sakktehetsége. A véletlen lehetőséget kínált a mesélésre, és ő megragadta. S. válasza minden bizonnyal úgy meglepte volna, mintha a cipője kifényesítéséhez kért volna segítséget, ha arról lett volna szó. De S. okosan hallgatott. Britov pedig elemében érezve magát megoldhatta a nyelvét.

Az ópiumszívás ott igen elterjedt. A szokást nem is nagyon ítélik el. Mindenesetre ősi hagyomány. Külön rítusa van… valahogy úgy, mint amikor mi kaviárt eszünk. – S. még soha nem evett kaviárt, a hasonlattól tehát nem lett bölcsebb. – Az emberek kényelmesen az oldalukra fekszenek, és a fejüket felpolcolják egy párnával. A gyékények között pörkölő izzik, ennek a parazsával gyújtják meg a pipát. Kivéve a tűz körül imbolygó fénygömböt, amely végignyalja a rézszínű, szemöldöktelen arcokat, a teremre félhomály borul. A kérges, megfeketedett ujjak szorgosan dolgoznak; a mozdulatok pontosak, gyakorlottak. Megtömik a pipát, felhevítik az olajosan sercegő ópiumgolyócskát, és az ajkak megszívják a pipaszárat, ami egyszerű bambusz vagy csiszolt elefántcsont cső attól függően, hogy az ópiumszívó mennyire gazdag. Kábító illatú, sűrű füst áramlik a tüdőkbe. A fej elnehezedik, az elme ködbe borul. A füstszívó egészen ellazulva lassan tovalebeg egy elcsendesedett világ hullámain.

S. beburkolózott a felöltőjébe. Arra gondolt, hogy Britov egyszemélyes fülkéje egyetlen kényelmet vitathatott el a harmadosztálytól, a fülledt hőt, amelyet mint egy kivándorlókat szállító hajó fedélközében a több tucat összeszorult test bocsátott ki. Az ópiumszobák Britov előadásában, bár soha nem lépte át talán egynek sem a küszöbét, olyan nyüzsgő városok szívében lapultak meg diszkréten, amelyeket ő sem ismert, olyan titokzatos zsákutcákban, ahova sohasem tévedt be. A hangja egyszer csak felerősödött, meggyőzőbb lett. Ez a váltás a történet végét jelezte. Britov már nem is mesélt, értekezett. A nagyvilági előadó átadta helyét a gondolkodónak.

Előbb vagy utóbb minden kormány, bármilyen is legyen, igyekszik majd meggátolni a kábítószerek használatát. Ez a politikai állandó átfogja a rezsimeket. A rejtekhelyek felderítésére szakképzett rendőrséget állítanak fel, bonyolult módszereket dolgoznak ki. Az elfogott termékeket nyilvánosan megsemmisítik. A drogkereskedőket elrettentő büntetésekkel sújtják, és azok nem kerülnek elő többé. Biztonsági okokból, álszentül néha átveszik az irányítást olyan termékek gyártása és forgalmazása felett is, amelyet ők maguk tiltottak be. Propagandájukon azonban átsüt az ellenségeskedésük igazi oka. A kábítószerek, hirdetik, meggyengítik a testet és az elmét, a fogyasztókat vegetálásra kárhoztatják, szétroncsolják a családokat, megsemmisítik az emberek termelőképességét, és – kapjunk a szívünkhöz – munkaképtelenné teszik őket. Az ördögöt erkölcs és emberbaráti érzület, mert attól félnek a leginkább, hogy a nép nem termel. A társadalmi gépezet működési elve egyes polgárcsoportok munkáján nyugszik. Az oktatás, a hagyomány, az erkölcs mind ezt szabályozza, ugyanazokat a gürcölési eszményeket szajkózza, és részt vesz a betanításban, amelyből a legnagyobb hasznot egy kiváltságos réteg húzza. Ettől kezdve, ha a dolgos rétegek számára a vegyi kibúvó lehetővé teszi, hogy kivonják magukat a sorsuk alól, hogy megszökjenek a feladat elől, amit a társadalmi szabályok rájuk kényszerítettek, vége mindennek. A természeti törvényeket másoló híres rendszer, egyesek uralma mások felett, a legerősebb vetélkedése és túlélése, ezek a felvizezett papolások mind összeomlanak.

Bármiről is beszélt, Britov következetes maradt, higgadtan és lenyűgözően értekezett. Hitte is, amit mondott? Nehéz lenne ezt kijelenteni. Vajon nem volt-e képes bármit és annak az ellenkezőjét is állítani? Ugyanolyan hévvel és meggyőződéssel. Játékból és szakmai hozzáértésből egyaránt. Mindent összevetve már csak az a kérdés, vajon biztos volt-e valamiben. Az elhatárolódás úgy átfűzte a szavait, mint nyakék gyöngyeit a cérnaszál, amitől még kuszább lett minden. Britov maga volt az ékesszólás, amely ügyleteinek tárgyát képezte, de élete értelmét, vizsgálódásainak eszközét is.

A kisasztalra helyezett teáskanna képe visszaverődött az éjszaka gyászával bevont ablaküvegen. Britov ingerülten tapogatózott a földön a fekhely lábánál. Felhúzta a cobolytakarót, és magára terítette. S. a szunnyadó vagonokra gondolt, amelyeken majd végig kell mennie, hogy visszaérjen a pléhtető alá szerény kényelmű ülésére. A folyosókon jól-rosszul elfekvő emberekre, akiken át kell lépni. A horkolásra, rohamokra, nyögésekre. Ekkor a tekintete, anélkül, hogy akarta volna, belekapaszkodott a feliratba, amelyet a könyvespolc lécébe róttak ünnepélyes betűkkel. Tudta kívülről; már első olvasásra örökre belevésődött minden szava. Elméje megelőzte a szembogarát, és magában inkább szavalta, semmint olvasta.

Mondj le erről a világról

Mondj le a másvilágról

Mondj le a lemondásról

(A fordítóról: Székely Melinda 1979-ben született Kolozsváron. Műfordító.)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top