“A regény fő témája talán nem is abban áll, hogy a fikció segítségével másik világba léphetünk át, sőt mi magunk építhetünk fel világokat, hanem az emlékezés gondviselésként való felfogásában.”

Kritika 2011/téli lapszámunkból
Lloyd Jones, Mister Pip – A vándor meséje, ford. Módos Magdolna, Budapest, Gabo Kiadó, 2009

Van Evelyn Waugh Egy marék por című, 1934-ben kiadott regényében egy, az íróra igen jellemző groteszk epizód, amikor is a főszereplő, a gyenge akaratú, de emlékeihez és vidéki házához ragaszkodó, a lovagregények világába menekülő Tony Last egy brazíliai expedíció alkalmával magára marad a dzsungelben. Egy helyi törzs élén álló fehér ember, bizonyos Mr. Todd menti meg, aki meggyőzi, hogy maradjon vele, sőt, felolvasójának szegődteti. A szerencsétlen Tonynak élete hátralévő részében minden áldott nap az angol regényirodalom egyik legnagyobb alakjának, Dickensnek a műveiből kell felolvasást tartania a dzsungel mélyén. A fő különbség Waugh műve és Lloyd Jones regénye között ebben a tekintetben az, hogy míg az előbbiben Dickens olvasása egyértelműen abszurd büntetés, a Mister Pipben a főhős és közössége életét a legmesszebbmenőkig meghatározó aktus. Valahol azonban mindkét regény, különböző hangsúlyokkal ugyan, de ugyanazt a problémát jeleníti meg: hogyan ejt foglyul a szöveg, hogyan bonyolódunk bele a látszat és a valóság egyre sötétebb dzsungelébe, és hogyan lehet (csaknem) belehalni a fantáziába.

Lloyd Jones új-zélandi írónak először 2006-ban, e könyv megjelenésével sikerült betörnie az angol könyvpiacra, holott 1985 óta rendszeresen publikál. A regény sikerét jelzi, hogy 2007-ben elnyerte a Nemzetközösségi Írók Díját, és bekerült a Booker-díj esélyesei közé. Sőt, a Mister Pip elindult a kanonizálás biztos állomását jelentő megfilmesítés felé, a hírek szerint Mr. Watts alakítója Hugh Laurie lesz.

Lloyd Jones

A regény egy polgárháború sújtotta csendes-óceáni szigeten játszódik az 1990-es évek elején. Főhőse és egyben narrátora a tizenhárom éves fekete kislány, Matilda, aki édesanyjával él, apja Ausztráliába távozott, amikor Matilda még kicsi volt. A sziget dombos-erdős vidékeit a helyi fiatal férfiakból álló lázadók tartják ellenőrzésük alatt, akikre a „vörösbőrűek” helikopteren érkező és gépfegyverekkel felszerelt csapatai vadásznak. A szigetet már minden fehér ember elhagyta, egy kivételével. A közösség életében döntő változást hoz, amikor Mr. Watts újraindítja a helyi iskolát. Ismeretei ugyan fogyatékosak, módszerei egyszerűek, de hatásosak: Dickens Szép remények című regényét olvassa fel a nebulóknak, akiket, különösen Matildát, egyre jobban rabul ejti az árva Pip története. Amikor lelkesedésében Matilda botjával a homokba írja Pip nevét, a visszatérő vörösbőrűek úgy gondolják, hogy a helyiek egy lázadót rejtegetnek, és követelik, hogy adják elő „Mister Pipet”. Watts hiába magyarázza, hogy Pip egy kitalált személy, a katonák nem hisznek neki, ráadásul a könyv is eltűnik – mint később kiderül, a különös tanár módszereire és elveire féltékeny Dolores, Matilda anyja rejtette el kunyhójukban. A titkolózást bosszú követi, mígnem a harmadjára is visszatérő vörösbőrűek brutálisan lemészárolják Mr. Wattsot, Dolorest, egy helybeli fiút, Danielt a nagyanyjával együtt. Ezek után az félárvaságra jutott Matildát Ausztráliába menekítik, ahol csatlakozik apjához és annak új feleségéhez. A cseperedő Matilda kedvenc olvasmányai természetesen Dickens művei lesznek, továbbtanul, az egyetemen kedvenc írója árva szereplőiről írja a szakdolgozatát. A könyv végén Angliába is ellátogat, kutatásokat folytat, egykorú dokumentumokat olvas, azonban csak nem akar összeállni a „Dickens árvái” című mű. Matilda depresszióba esik, azonban rájön, hogy saját történetét kell elmondania, és így kezdi: „Mindenki Gülüszeműnek nevezte”, ami nem más, mint a regény első mondata. Tehát egy vegytiszta egyes szám, első személyben elmesélt fejlődésregényt tartunk a kezünkben.

Bizonyos értelemben persze a regény címe is lehetne „Dickens árvái”, ugyanis a szigeten lejátszódó eseménysort Dickens műve hozza létre, és maga a regény (vagy inkább a könyv) juttatja szimbolikus árvaságra a szellemi középponttól, egyfajta apafigurától, Wattstól megfosztott szigeti közösséget (és egyben Matildát is). A Szép remények és a Mister Pip közötti átjátszásokat, izgalmas párhuzamokat a végtelenségig lehetne sorolni. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Jones regénye a Dickens-mű átirata, de az utalások nyilvánvalóak: Dickens fegyence, Magwitch is Ausztráliába menekül, majd onnan tér vissza, miután gazdaggá tette Pipet; Mr. Watts felesége, a hóbortos és hallgatag Grace (aki Sába királynőjének szerepébe éli bele magát) Miss Havishamet idézi; a helyiek holmijának és kunyhóiknak felgyújtása szintén Miss Havisham Satis-házának leégésére utal; a könyv rejtegetése és az ebből származó bonyodalmak párhuzamba állíthatók azzal, amikor a megrémült Pip ráspolyt és ételt lop a fegyenc számára; Matilda bizalmatlan anyja Pip nővérét, Mrs. Gargeryt juttatja eszünkbe, stb. A legtragikusabb párhuzam ugyanakkor az, amikor Mr. Watts, hogy megmentse a falut, „Mister Pipnek” adja ki magát, akiről a vörösbőrűek azt hiszik, hogy ő a rejtegetett lázadó. Lloyd Jones keresve sem találhatott volna megfelelőbb intertextuális utalásrendszert a Szép reményeknél. Az Örökösök és a Kis Dorrit mellett talán ez a legizgalmasabb Dickens-szöveg, amelyben a viktoriánus író mesterien, szinte a freudi pszichoanalízis beszédmódját elsajátító modernistákat megelőlegezve jelenít meg szorongásokat, rémálmokat, a lélek sötét és kopár tájait, és nem utolsósorban az illúzió és a valóságnak képzelt benyomáshalmaz közti nagyon vékony határvonalat.

Mindkét regény Bildungsroman – fejlődésregények abban az értelemben, hogy mind Pip, mind Matilda regénybeli karrierje a szavak mágikus jelentésébe való bevezetéssel kezdődik: Pip a temetőben szülei sírfeliratát böngészi, ezek alapján próbálja elképzelni őket, és Matilda is számára ismeretlen szavakkal barátkozik: mocsár, láp, ügyvéd, gondviselő, jótevő, köd, zúzmarás reggel, és így tovább. Majd a fejlődés során mindketten birtokosává válnak annak hangnak, amelynek segítségével visszatekintve el tudják mondani történetüket. Ahogy a narrátor fogalmaz: „És egykor, réges-régen, mégpedig nagyon nehéz időkben az én Mr. Dickensem arra tanított mindannyiunkat, gyerekeket, hogy különleges hangunk van […] bármi történjék is velünk az életben, a hangunkat senki nem veheti el tőlünk” (215). A Szép remények esetében ugyanakkor ironikus fejlődésről van szó: Pip története lényegében a főhős sznobbá válásának és barátai elvesztésének, elmagányosodásának meséje; a regény vége szokatlanul homályos, nem világos, hogy Pip és Estella szerelme beteljesül-e. A Mister Pip befejezése viszont optimista. Matilda a regény végén megtudja, hogy Mr. Watts korábban amatőr színész volt (újabb utalás Dickensre), ott ismerkedett meg jelenlegi feleségével, Grace-szel. Tehát hazugság volt az egész? Színjáték? Az utolsó fehér ember csak eljátszotta, hogy tanár, és imádja Dickenst? Talán ő vált egy huszadik századi Dickensszé, aki szintén híres volt lebilincselő felolvasásairól? Angliában Matilda ellátogat Rochester városába, ami szerinte „tökéletes képeslap” (213), ahol szimulakrumszerűen jelennek meg Dickens regényvilágának épületei és szereplői: nos, ez az igazi hazugság. Mr. Watts ezzel szemben mindig azzá vált, amire a közösségnek szüksége volt, tanárrá, mágussá, megmentővé, aki „megtanított arra, hogy hogyan képzeljük el újra a világot” (206). Nem más, mint egy hang, amely felolvas, történeteket mond, varázsol, végül elnémul, és feláldozza magát.

Ugyanúgy, mint Dickens árváinak, Lloyd Jones regényében Dickens Mr. Wattson keresztül megszólaló hangjának is gondviselőre van szüksége (a narrátor az őt az árvízből megmentő farönköt Jaggersnek nevezi, utalva Pip vagyonának kezelőjére). Az osztály figyelmesen szívja magába a viktoriánus író szavait, otthon továbbadják Pip történetét, majd amikor Dolores eltünteti a könyv egyetlen példányát, a gyerekek emlékezetből idézik fel az angol árva meséjét, Mr. Watts pedig gondosan lejegyzi az emlékezettöredékeket egy füzetbe. Ő lesz Dickens hangjának gondviselője, szó szerinti értelemben is, ugyanis „viseli” majd azt a gondot, amit a tragikus események generálnak. Amikor a lázadók lejönnek az erdőből, és erőszakot akarnak tenni a tanáron, Watts leülteti őket, és hét napon keresztül meséli Pip kissé módosított történetét (valójában saját életét), tehát hangjával védelmezi a közösséget, gondoskodik róluk. Ugyanakkor a tanár arra biztatja a helyi lakosokat, hogy jöjjenek el az iskolába, és adják át tudásukat a gyerekeknek. Ez is „gondviselés” a hagyományoztatott tudás megmentése a felejtéstől. (Ebben a tekintetben a tanár Graham Swift 1983-as Lápvilág című regényét idézi, benne a szintén „mesélős” tanár Tom Crickkel.) Matilda is hasonlóan cselekszik saját narratívájával: „Nem tudom, mit kezdhet az olvasó az effajta visszaemlékezésekkel. Rossznak tartom, ha valaki felejteni akar” (177). Ennek megfelelően magához veszi a Mr. Watts első felségétől kapott fényképalbumot, amit a nő feleslegesnek ítél, amelyben oktatója látható különböző, bizonyára további történetek generálására lehetőséget adó szerepeiben.

Megható regény, erős képekkel, pontosan felépítve, a lírát és a feszültséget kellően adagolva. Követeli, hogy odafigyeljünk rá, mint a gyerekek Mr. Watts felolvasására. A regény fő témája talán nem is abban áll, hogy a fikció segítségével másik világba léphetünk át, sőt mi magunk építhetünk fel világokat, hanem az emlékezés gondviselésként való felfogásában. A narrátor mondja a regény vége felé: „Lehullott a függöny Mr. Watts és legodaadóbb közönsége között. Ő elmegy, én pedig átvándorlok a temetkezési helyre, amelyet a múlt alakjai népesítenek be” (210) – úgy mint Pip a Szép remények nyitójelenetében. Azonban Pippel ellentétben, aki kivándorol, Matilda visszavándorol, és megpróbál hazatérni, hogy őrizze azt a bizonyos hangot és az emlékezetet. Ha már az emlékezetről van szó: csakúgy mint Matilda számára a Szép remények, a Mister Pip is feledhetetlen olvasmány. A kislány hangja azt sugallja, hogy kötelességünk gondoskodni róla, például úgy, hogy időnként újraolvassuk.