A játszóház furcsa hely, akkor viszi oda az ember lánya a gyereket, ha már semmi más nem lehetséges házon kívül, mert mondjuk zuhog az eső vagy hóvihar tombol, s nem lehet játszótérre menni, biciklizni, havat lapátolni, homokvárat építeni, bogarak életét megfigyelni. Persze otthon is lehetne ilyenkor maradni, de van olyan, amikor nem telik az idő sehogyan sem, valahogy nem működnek a mesék, a kirakók, a szerepjátékok, a közös főzés, meg különben is, olyan jó minden nap ráfordítani a kulcsot a felfordulásra, a vasalatlan ruhára, a meg nem írt levelekre.

A játszóház furcsa hely, akkor viszi oda az ember lánya a gyereket, ha már semmi más nem lehetséges házon kívül, mert mondjuk zuhog az eső vagy hóvihar tombol, s nem lehet játszótérre menni, biciklizni, havat lapátolni, homokvárat építeni, bogarak életét megfigyelni. Persze otthon is lehetne ilyenkor maradni, de van olyan, amikor nem telik az idő sehogyan sem, valahogy nem működnek a mesék, a kirakók, a szerepjátékok, a közös főzés, meg különben is, olyan jó minden nap ráfordítani a kulcsot a felfordulásra, a vasalatlan ruhára, a meg nem írt levelekre. A játszóházban aztán mégis az a jó, amikor letelik a befizetett óra, mert valahogy egyikben sincs ablak, túl erős a légkondi, túl nagy az épület zaja, túl sok a falak közé zárt kis utcai harcos és túl nagy az otthon nem létező játékok csábítása, de legalább a beépített ugrálóvár és az izgalmas mászólabirintus csökkentheti némileg a túlfutott energiaszintet.

Szájhagyomány útján terjedt a fiatal anyukák között, hogy van egy hely a városközpontban, ahol olyat tudnak, hogy a játszóházi gyereknek leesik az álla, pedig neki aztán nehéz újat mutatni, szóval egy olyan hely, ahol persze nem csend, hanem valami meghökkentően nyüzsgő elmélyülés van s a zaj néha ritmussá alakul. Csak egy olvasójegy kellett hozzá, s már lehetett is felrohanni a könyvtár legfelső emeletére, vagy liftbetyárkodni, s ott, a harmadik emeleti térből, ahol a könyvtár kamaraterme és előadója van, az akváriumtól balra nyílt a Csirip-tanya ajtaja. Onnan vezetett még egy lépcsősor a galériára, ahol zseniálisan gondolták újra a játék lehetőségét és az idegen hely giccsmentes otthonosságát. A Csirip-tanya sokat tudott egyszerre, pedig az ovis csoportszobáktól nem nagyobb helyen csak néhány egyszerű berendezési tárgy volt: térelválasztó polcok titokzatos leltári számokkal díszített fadobozokkal, egy tágas játéktér, illetve kisasztalok és kisszékek a másik oldalon. Az üvegfalak által határolt sarokban égig érő odvas fa állt hatalmas ágakkal és falevelekkel, gombócartúrszerűen kövér madarakkal és vicces denevérekkel, puha plüssből, s az odúba legalább három gyerek befért, hogy egy fél pillanat alatt jól elbarikádozzák magukat az imént még a polcokon elrendezett hatalmas párnákkal. Azokon lehetett heverészni és megpihenni, ha az odú előtt a hétvégi programok alkalmával az a mosolygós zenetanárnő ámulatba ejtette a csemetéket citerával, furulyával, eldalolt mesékkel. Ha visszakerültek a párnák a helyükre, lehetett babaházazni, kirakózni, várost építeni, gólyalábazni, célba dobni, csavarokkal falapokból sosem volt állatokat összeszerelni, de a legjobb a „noézás” volt, valahogy minden gyereket ez nyűgözte le azonnal és hosszasan. A fából készült, zöldre festett kis zárt hajót a tetején és az oldalán lehetett megnyitni, s párosával rendezni benne, rajta, mellette az állatokat a kengurutól a kutyáig, az elefánttól a páváig. Menetelhettek például sorban a bárka irányába, de ki lehetett jelölni a kormányosokat, mondjuk a humor jegyében az egyik nyuszit és az egyik rókát, persze Noét és feleségét is meg lehetett kérni ilyesmire, ráadásul ők sosem háborodtak fel azon, ha a legendás óceánjárót néha a termetes játékmozdony húzta. Ha muszájból tovább kellett adni a bárkát a távolból sóvárgó, újonnan érkező gyerekeknek, még mindig lehetett a kisasztaloknál rajzolni és „nyírni”, társasozni vagy karácsony előtt suta kis díszeket készíteni a könyvtárosnéni türelmének rendíthetetlenségével. És a ráadás: a galéria alatti szinten, ahol minden kiskorú otthonosan rúgta le cipőjét, hazafelé még kölcsönözni is lehetett, nem, nem könyvet, azt lent, a gyerekrészlegen, hanem egyedi játékot, olyan leltárszámos dobozokkal.

Jó lenne azt írni, hogy ez most itt a reklám helye, egy sajátos szájhagyomány-technika, de már nincs mit továbbadni, csak tudomásul venni, hogy néhány hete bezárták a Csirip-tanyát, s az ott ügyelő két könyvtáros kollégát elküldték, mert nincs pénz a fenntartásra. A szintén nemrégiben bezárt városi fiókkönyvtárakból állítólag nemcsak a könyveket, hanem a polcokat is el lehetett hozni. Nagyon remélem, hogy a játéktár egyben marad, ha más nem, lakat alatt, legalább valami furcsa mementóként, hogy lám, így is lehetett valaha a kultúrát művelni.