Ki mit hord a zsebében? Mobilt, kulccsomót, zsebkendőket. Nagy költőink zsebében állítólag Horatius-kötet lapult. Zsebhorác című szerkesztői sorozatunkban zsebeikbe túrunk, s fellapozzuk a Mester nagy verseit.

 Ahogyan mindenki tud annyit franciául, hogy c’est la vie,  németül, hogy zum Beispiel, angolul, hogy no problem, spanyolul, hogy besame mucho, úgy egy mondatnyi latintudással szintén mindenki büszkélkedhet. „Carpe diem” – minden bizonnyal ez napjaink legnépszerűbb Horatius-idézete. A népszerűségnek pedig, mint köztudomású, súlyos ára van, ami közkinccsé lesz, devalválódik, korrodálódik, ez pedig egy ókori klasszikus esetében a félremagyarázásban jelentkezik. Mi sem lehet szebb feladat egy klasszika-filológus számára, mint az „Ércnél Maradandóbb” életmű karbantartása. Még ha tudható is: rozsdamentesítés után nem biztos, hogy az „eredeti” fényében fog majd ragyogni.

Horatius évszázadok óta irodalmi és erkölcsi példatár, sőt, a magyar kultúrában, úgy tűnik,  szövegeinek előbb volt erkölcsi, mint irodalmi jelentősége: ismertség és elterjedés tekintetében a formulagyűjtemények, melyek antik szerzők szövegkörnyezetükből kiragadott idézeteit tartalmazták, jóval megelőzték magukat a szépirodalmi szövegeket. Míg a 13-14. században oklevelek fejlécein már előszeretettel idézték Horatius szentenciává kövült mondatait (latinul), a szépíró iránti érdeklődés kezdete néhány sor magyar nyelvre való átültetésével a 15. század fordulójára tehető, az első teljes Horatius-fordítás pedig csak 1819-ben jelent meg (Édes Gergely tollából). A moralizáló Horatius részben tehát befogadás-történeti képződmény, s ez az imázs némileg a költő Horatius rovására alakult ki. Mi sem mutatja jobban: a híressé vált „carpe diem” kapcsán is – mely az Ódák I. könyvének 11. darabjából (Leuconoéhoz) szabadult el – a közbeszédben elsődlegesen morális kérdések vetődnek fel. Hedonizmusra sarkall? Vagy az epikureusok bölcs életélvezetére? S ha igen, az milyen? Arról kevéssé esik szó, hogy milyen különös költői képpel is van dolgunk tulajdonképpen. A moralizálás pedig csak ez után a kérdés után következhet.

Mit is tesz ez az idézet magyarul? Jó barátunk, a Google először angol oldalakat dob fel: ezek a „seize the day”/ „seize the present” fordításokat hozzák, melyek a „ragadd meg a napot” angol megfelelői, s melynek forrása valószínűleg a 19. századi költő, John Conington „seize the present” fordítása. Magyar oldalakra váltva az idegen-szavak.hu-n találjuk magunkat elsőként: eszerint jelentése: „ragadd meg a napot!”, „használd ki az időt!”. A wikiidézeteknél a megfejtés Berzsenyire hajaz: „Tépd le a nap virágát!” Különböző blogokon pedig felvilágosítanak, hogy a közgondolkodásban elterjedt „élj a mának!” hedonizmusa helyett az „élj a mában” lenne a helyesebb fordítás, de sajnos „filológiai okokból nincs stabil fordítása” a mondatnak. A lelkizona.hu szerzőjének annyiban igaza van, hogy, minthogy minden fordítás egyben értelmezés is, így soha, semmilyen irodalmi műnek nem lehet „stabil” a fordítása. Az okok azonban legkevésbé sem filológiaiak, hiszen ez azt jelentené, hogy a carpe vagy a diem szó eredeti használata és jelentése felől lennének kétségeink.

Holott nincsenek. Számos kiváló, az interneten is fellelhető latin szótár nyújt tájékoztatást a szavak jelentéseiről, annak árnyalatairól, a leggyakoribb szókapcsolatokról, melyekben előfordulnak. Ha Finály Henrik A latin nyelv szótárá-ra keresünk rá, s abban is a „carpo” igére,  ezt találjuk:

carpo, psi, ptum, 3. – tépegetve apró részekben vesz, elvesz s több efféle. 1) kézzel szed, leszed, leszakaszt, 2) küln. növényekkel táplálkozó állatokról: eszik, fal, legel, harap”

Az ige első jelentése szerint tehát a gyümölcsszedés mozdulatát fejezi ki (leszedegetni, letépni gyümölcsöket, füveket, leveleket a fáról), s innen az eszik, legel jelentés. Átvitt jelentésében e szótár szerint az ige lényegi momentuma, a „részenként vesz” él tovább (csókot venni, könyvből kiszemezgetni valamit, stb.). Úgy tűnik tehát, a carpo-ban nincsen semmi idegeskedés, semmi sietség. A carpo a szüretelés, a legelészés nyugalma. Nincs benne az angol „seize” neurotikussága: „to take something quickly and keep or hold it” „to take using sudden force”, sem a magyar „ragadd meg” hevessége és az „élvezd amíg lehet” sugallta, az alkalom elszalasztásától való páni félelem. A Charlton T. Lewis – Charles Short szótár azonban óvatosságra int: itt gazdagabb szószedet igazolja, hogy a carpo szó jelentésében már az ókorban is megvolt a gyorsaság, hirtelenség, vagy akár az agresszió mozzanata.

Egy vers esetében azonban a rész sosem tud többet mondani az egésznél. Ha a „carpe diem” horatiusi üzenetét keressük, a vers egészére, a teljes vers metaforikusságának értelmezhetőségére kell koncentrálnunk. Így tűnnek fel a szöveg egyéb helyei, melyek a gyümölcstermesztés, egészen konkrétan a szőlő- és bortermesztés képi elemeit hozzák mozgásba: „vina liques” – szűrd meg a borokat (átvitt értelemben: válogasd meg az élvezeteket), illetve egy, a carpe diem-mel azonos szerkesztésű, a konkrét tárgyat elvonttal helyettesítő költői kép: „spem longam reseces”. A reseces (re-seco) jelentése visszavág, visszametsz, így a „spes longa” (hosszú remény) inkább a szőlő hosszúra nyúló indáinak képét idézi, semmint a mitológiai Párkák élet-fonalát. A messzire nyúló indák (a remény) visszametszését a „spatio brevi” figyelmeztetése indokolja. A latinban a spatium egyszerre jelent térbeli és időbeli kiterjedést, így a „spem longam reseces” metaforikusságának mindkét oldalához passzol, a konkrét és az átvitt jelentéshez egyaránt: a szőlőt azért vágjuk vissza, mert kevés a hely, a reményt pedig, mert kevés az idő.

A legtöbb fordítás nem ügyel a vers ezen szervesen összefüggő metaforikusságára. A „carpe diem”-et szinte önálló szentenciaként kezelve inkább kibontják az értelmét, magyarázzák. „Kapd meg mát szaporán” (Virág Benedek); „Élvezd, míg teheted” (Trencsényi-Waldapfel Imre); „lakd a jelenvalót!” (Lázáry René Sándor Horatius-parafrázisa); „míg lehet, élj s örülj.” (Berzsenyié). Kukacoskodás volna?: még a virágszedéses fordítások sem az igaziak. „A virágot, a ma nyílót csak vidáman tépegesd”(Csengery János), „Szakítsd le minden óra virágát” (Berzsenyi). Virágot letépni más pszichikai tartalommal bír (pusztítás, egy érték, egy lehetőség önző, értelmetlen megsemmisítése), mint érett gyümölcsöt szüretelni (elvenni a munka jogos jutalmát, élvezni azt, ami pont most jó, sem nem éretlen, sem nem rohadt még). Legtalálóbban tehát azok a fordítások adják vissza a horatiusi üzenetet, melyek megőrzik a „carpe diem” metaforikusságának képi forrását, azt a metaforikus képet, melynek képi elemét a gyümölcsszedés adja, s melyben (a keletkezés idejében valószínűleg még váratlan, kreatív, el nem nyűtt metaforikus társításként) a gyümölcs konkrét képe helyett a nap elvont fogalma szerepel: „fogd hát, s tépd le a mát” (Imre Flóra) „Szüreteld a napot” (Láng Orsolya).

A horatiusi költészet alapjegyét tagadnánk el azzal, ha nem figyelnénk fel arra, milyen súlyos, fenyegetettséget jelentő szövegkörnyezetben szólal meg a „carpe diem” felszólítás. Nem csupán a finis (végzet), a hiems ultima (utolsó tél), a spatium breve (a tér, az idő végessége) kifejezések teremtik meg a halálfélelem miliőjét a versben. A „fugerit invida aetas” (szalad az irígy idő – sőt, az aeteas szó nem egyszerűen időt, hanem az emberi élet szemszögéből be nem fogható „világkorszakot” jelent) és a carpe diem felszólítást követő „quam minimum credula postero” (a lehető legkevésbé bízz abban, hogy lesz következő) egy olyan kor idő-élményét tükrözik, mely nem ismerte az örökkévalóság gondolatát (mint a kereszténység). Az idő „kezelésének” kérdése így alapvetően más gondolati kontextusban merült fel. A vers olyan kiszolgáltatottságot fogalmaz meg az idővel szemben, mely az antik világ isten-ember viszonyára jellemző: a horatiusi aetas éppoly irígy (invida), mint az istenek. Különösen ennek fényében meglepő, hogy, ha komolyan vesszük a metaforát, a carpe diem mégis valamiféle nyugalmat sugall.  Olyan időszemléletet, melyben a jelen pontszerű és mindig beteljesedett, mint egy érett gyümölcs – nem pedig egy folyamat, egy alakulás mindig éppen tökéletlen megnyilvánulása. A jelen megragadása nem vad, önpusztító élvezethajhászás (mert ki tudja, lesz-e holnap?), nem görcsös kapkodás az elrepülő pillanat után, és nincs benne a „hogy használjam ki tartalmasan/okosan/értelmesen a kevéske időmet?” állandó lelkifurdalása, neurotikussága sem. Minden jelenlévő pillanat teljes értékű, legyen akár egy egzotikus utazás ritka és emlékezetes ajándéka, egy átlagos hétköznap takarítással, bevásárlással, irodai munkával, vagy bamba semmittevéssel. Nem kell feltétlenül valami emlékezeteset vagy épületeset csinálnunk ma ahhoz, hogy úgy érezzük, elkaptuk az idő grabancát, igazán élünk. Nincs elvesztegetett idő. Szőlőfürtöket szüretelünk. Tépegetve. Apró részekben. A pillanat intenzitását nem külső tényezők, hanem belső lelki attitűd adja. Túl sok ebben az önszuggesztió? Talán. Ez a valódi horatiusi üzenet? Talán. Legalábbis a Google most ezt dobta ki. De keress nyugodtan tovább. Hogy így mondjam: Nyugodtan keresgélj tovább, Leuconoé.