Garai Péter építész a 225 éve felszentelt nyíregyházi evangélikus Nagytemplom elcsendesedésre indító hangulatát, a kövek, a formák és a fények üzenetét próbálja megragadni és feltárni tanulmányában.

2011. október 22-én volt a nyíregyházi evangélikus Nagytemplom felszentelésének 225. évfordulója, amelyről a gyülekezet október 29-30-án rendezett ünnepségsorozaton emlékezett meg. A jubileum alkalmából 2011. decemberére több szerző közreműködésével elkészült az épület történetét és értékeit bemutató kötet, a Kövekbe épített hitvallás. Ebben olvasható Garai Péter írása, aki a templom elcsendesedésre indító hangulatát, a kövek, a formák és a fények üzenetét próbálta megragadni és feltárni – építész szemmel. A Vörös Postakocsi hasábjain a tanulmány összefoglalóját adjuk közre.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom több szempontból is különleges helyet foglal el a város történetében. Hazánk második legnagyobb evangélikus temploma és a város legrégibb, ma is álló épülete, ám monumentális méretei mellett térformája és főként díszes belső kialakítása teszi egyedivé. Az évszázadok folyamán a liturgikus tér építészetileg egyre gazdagabbá vált, amelynek egybeforrt történeti rétegei sajátosan egyedi élményt nyújtanak az ide betérőknek.

A templom összképe délkelet felől

Az evangélikus templomtípus kialakulásában több inspiráló forrás játszott együttesen szerepet. Mivel Luther Márton írásaiban nem fektetett le merev, határozott elveket az új templomok kialakítására vonatkozóan, ezért az építészek számára nagy lehetőség nyílt a kísérletezésre. A német Leonhard Cristoph Sturm (1669–1719) célja a liturgikus igényekhez minél tökéletesebben illeszkedő elrendezés megtalálása volt, elméleti műveiben a centrális alaprajz és tömegforma különféle változatait dolgozta ki. Görög kereszt, nyolcszög, sőt háromszög, T és kör alakú ideálterveket készített, amelyek közös jellemzője volt az egységbe foglalt oltár és szószék központi elhelyezése, valamint a férőhelyek növelése érdekében többszintes karzatok alkalmazása. A Franciaországból a 17. század elején elüldözött protestánsok, a hugenották Európa számos országába menekültek, ahol döntően négyszögletes alaprajzú, hosszházas, körbefutó karzatos épületeket emeltek népes gyülekezeteik számára, amelyek mintaadó példája a Párizs melletti Charenton település nagyméretű imaháza volt. Emellett a bécsi udvari kamara építészei többféle típustervet készítettek a 18. század folyamán újra betelepített falvakban építendő, római katolikus templomok számára egyszerű barokk stílusban, amelyek az evangélikusok számára is mintává váltak. Ezek testesítették meg számukra az „igazi” templomformát, hiszen a hosszú üldözetés időszaka után egyenjogúságukat a hasonló tömegalakítás révén is bizonyítani kívánták. Mindezen áramlatok és előképek sajátos ötvöződéséből táplálkozott a lassan kibontakozó hazai protestáns templomépítészet.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom II. József császár 1781. október 25-én kelt Türelmi Rendeletének (Edictum Tolerantiae) köszönheti létét, sok kortársához hasonlóan. Ekkoriban alakult ki a monumentális városi nagytemplomok típusa, amelynek szép példái többek között a pozsonyi (német) Nagytemplom (1774–1776), a soproni (1782–1783), a kőszegi (1783) és a rozsnyói templom (1784–1786), a győri Öregtemplom (1784–1785), a szarvasi Ótemplom (1786–1788), a mezőberényi Német templom (1787–1789), valamint az iglói templom (1790–1796). Ezen épületek közös jellemzője a későbarokk-copf jelleg, a téglalap alakú, háromhajós, boltozatos kialakítás, valamint a vaskos, falazott oszlopokon nyugvó karzatok alkalmazása, amelyek – a keleti oldal kivételével – általában körbefutnak a belsőben. A hajók belmagassága nagyjából azonos, így általában csarnoktemplomokról beszélhetünk. A főhajó szélessége megnőtt, az oldalhajók általában jóval kisebb méretűek lettek. Ezek a templomterek elsősorban rendet, letisztultságot sugárzó építészeti kialakításukkal hatnak; ennek érvényesülését segítik a homogén fehér tónusú falfelületek.

Békéscsaba, az ország legnagyobb evangélikus temploma

Rozsnyó, evangélikus templom, belső

A nyíregyházi gyülekezet a Türelmi Rendelet kibocsátását követően, 1782. március 10-én fordult templomépítési kérelmével a Helytartótanácshoz, amely túlságosan nagynak, díszesnek ítélte a Giuseppe Aprilis itáliai mester készítette tervezetet és nem járult hozzá a megvalósításhoz. Őseink ezt nem hagyták annyiban, 1783. június 23-án kelt folyamodványukban egyenesen a császárhoz fordultak, s az udvartól hamarosan megkapták az engedélyt. 1784. március 25-én tették le az alapkövet, Schmál Sámuel lelkész szolgálatával. A korabeli műszaki és szállítási viszonyokhoz képest a templom igen hamar, két és fél év alatt felépült, 1786. október 22-én szentelte fel Coroni Frigyes esperes. A rövid építési idő jól jelzi a hívek összefogását, elszántságát, valamint azt a hatalmas, szinte emberfeletti áldozatot, amit a templom felépítéséért hoztak. A hagyományok szerint a gazdák egyszerre hatvan ökrös szekérrel is hordták Bodrogkeresztúrról a bányászott követ. Az 1,5-1,6 méter vastag falak és a hajók közötti 1,3 x 1,5 méteres oszlopok szorosan illesztett, faragott kövekből készültek, a boltozatokat pedig égetett téglából, középen kétirányú erősítő bordákkal formálták meg. A toronytest felső része teljes egészében téglából épült, oldalfalait belülről teherhárító ívek és fülkék könnyítik.

A toronytest keleti oldalának megjelenése a padlástérben

A boltozat látványa a padlástérben

Az épületről ismert legkorábbi építészeti ábrázolás a tervezett toronymagasítást bemutató, Lipniczky Imre nyíregyházi kőművesmester által szignált, 1840-ből származó terv, amelyen a főhomlokzat jelenik meg, a homlokzat síkjából alig kilépő torony nagyjából már a mai formáját mutatja. Lipniczky tervéhez kapcsolódóan Montay István helybeli ácsmester 1841. januárjában a toronytest timpanonokkal lezárt, erkélyes kialakítását mutató elképzelést is készített, továbbá a sisak többféle változatának rajza is megtalálható a feljegyzések között, ám ezek végül meg nem valósultak meg.

A falfelületeket eredetileg a sarkokon és a széleken enyhe kiülésű falsávok, vízszintesen pedig hangsúlyos osztó-, és főpárkányok tagolták, amelyek a jelenlegieknél jóval egyszerűbbek és keskenyebbek voltak. A szegmensíves záródású ablakok kőkeretei és a földszinti kovácsoltvas rácsok barokk koriak. A nyílásokban eredetileg vörösfenyőből készült ablakszárnyak helyezkedtek el, a mai cinkkeretes üvegezés 1865-1866 között készült el, Gaál József építész tervei szerint. A tetőszerkezetet vörösfenyőből építették, amelyet Dobsináról szállított zsindellyel fedtek be.

A templom összképe délkelet felől

Az északkeleti sarkon álló sekrestye a kronosztichonnal

Az egykori leírások szerint a templom eredetileg igen puritán, kívül-belül fehérre meszelt volt, amelyet például a békéscsabai Nagytemplom belső teréhez hasonlónak képzelhetünk el. Az 1804-es leírás szerint az oszlopok „márványszínre festettek”, tehát a maihoz hasonlóak voltak. A hat boltszakaszból álló, háromhajós csarnoktemplom belső tere elsősorban monumentalitásával hat, amely összességében 20,3 méter széles és 39,7 méter hosszú. A viszonylag kisméretű nyílások a templom erődszerű megjelenését hangsúlyozzák, az „Erős vár a mi Istenünk” lutheri jelmondat szellemében. A hatalmas méretek miatt eltörpül az ablakfelületek aránya, ezért a belsőre sokszor sejtelmes derengés jellemző, amit az 1910-ben készített, sötét tónusú díszítőfestés tovább fokoz. A 4,5 méter széles és 4,6 méter magas oldalhajókat lapos cseh süvegboltozatok fedik és elegáns kosárgörbét leíró boltívek szegélyezik, felettük a lépcsősen kialakított oldalkarzatokkal. A templomteret félköríves boltívek közé szerkesztett, eltérő magasságú csehboltozatok sora fedi le, amelyek záradéka a padlószinttől mérve középen eléri a 13,7 métert, az oltár feletti mezőben pedig a 14 métert. A boltozatok, a pillérek és az ívek ritmikus sora az oltár felé vonzza, „sodorja” a tekintetet. A 8,2 méter széles főhajót a nyolcszög három oldalával záródó, 5,3 méter mélységű, keletelt szentély zárja le, a hangsúlyos főtengely vég-, illetve csúcspontjaként. Ehhez csatlakozik a kelet felőli második pillér déli oldalán elhelyezkedő szószék, egy kisebb, keresztirányú tengelyt képezve. A padok elrendezése biztosítja, hogy a hívők a legtöbb helyről a szószéket és az oltárt is egyformán jól láthassák.

Különlegesség, hogy eredetileg a templom karzatai teljesen körbeölelték a teret – igaz, a keleti és a nyugati oldalon lévők fából készültek, amelyek 1802-ben alabástrom színt kaptak. Ez az elrendezés ősi formájában még inkább mutatta a rokonságot a charentoni hatást mutató imaházakkal, amelynek egyik szép példája a négy oldalon körbefutó karzattal épített, centrális elrendezésű iglói templom.

A templombelső részlete a nyugati karzatról

Igló, az evangélikus templom oltártere

A templom felépülte után a gyülekezet erejéhez mérten folyamatosan gazdagítani igyekezett közösségben megélt hitéletének helyszínét. Ilyen irányú törekvéseiket, szépérzéküket, a művészet hasznosságáról vallott elképzeléseiket jól jellemzik Miklósffy Sámuel lelkész gondolatai: „Hijába mondod, minek az a sok czifraság a templomba? mert az, ha csak czélszerű, csudálatosan hat az érzékekre, ’s inkább gerjeszt ahitatosságot, mint a puszta falakat mutató ’s raktárhoz hasonló templom.” A 19. század elején készült el a karzatokat övező, valamint az oltár előtti díszrács. 1817-ben egy sárospataki kőfaragó a templom padozatát a korábbi, Gömörből származó „zaluzsányi égetett tégla” helyett négyszögletű kőlapokkal rakta ki. 1818-ban szállították a köveket Tokajból a templom keleti oldalához csatlakozó sekrestye és „kegyszer tároló” építéséhez, amelyek tetejét mintegy 60 mázsányi palakővel fedték be.

1823-ban a tornyot a templom padlásától elrekesztették, a harangház felé boltozatot, az őrök részére pedig szobát építettek. A toronytestbe vezető lépcsők a belső tértől teljesen elzártan futnak, bejáratuk kívülről, az északi oldalról nyílik – ez azzal magyarázható, hogy a 19. század folyamán a tornyot a városban fellobbanó tüzek megfigyelésére és az emberek riasztására használták. A torony padlásszintjén ma is jól megfigyelhető a keleti oldal íves nyílásának utólagos befalazása, a sarkokon pedig a falakat vízszintesen összefogó falkötővasak.

Kilátás a templomból északnyugat felé

A toronyóra szerkezete

A szentély megrepedt boltozata

Az 1834. október 15-i nagy erejű földrengés alkalmával megrepedtek a templom boltozatai, a falakról vakolat és festék hullt. Az előző években kolerajárvánnyal, tűzvésszel és éhínséggel sújtott lakosság nehezen tudta előteremteni a helyreállításhoz szükséges forrásokat. Bár a korábban Egerben dolgozó olasz mesterek igen merésznek tűnő, állványzat építését nem igénylő ajánlatot tettek, ezt az egyházközség igen drágának találta. Végül 1836-ban Lipniczky Imre helybeli kőművesmester költséges fa „állást” és zsaluzatot emelve, vakolattal töltötte ki a keletkezett réseket. A hasadások később többször előbukkantak, a szentély boltozatán és emeleti ablakfülkéjén ma is méretes repedés látható.

1842–1843-ban új, sárgára festett cserépfedést, majd 1853–1854-ben ismét zsindelytetőt kapott a templomhajó, a tornyot és a sekrestyeépületeket pedig festett bádoggal fedték be. 1865-ben Sexty József városi mérnök kövezetet és támfalakat tervezett és épített a templom köré, amelyek valószínűleg azonosak lehetettek a ma látható kőfalakkal. A kapuk és belső szélfogó építmények 1870-1872 között készültek.

A 19. század második felében – a vasútépítésnek (1859), a kiegyezésnek (1867) és a megyeszékhellyé válásnak (1876) köszönhetően – gyors fejlődésnek induló város evangélikussága körében egyre nőtt az igény a templom külső díszítése iránt. A tervbe vett felújítással méltó módon kívántak megemlékezni a közelgő évszázados jubileumról, bizonyságot téve az egyházközség gyarapodásáról. 1883-ban id. Király Sándor (1840-1906) helyi építési vállalkozó a tetőt rézlemezzel fedte újra, a külső homlokzatok historizáló jellegű átalakítása pedig Mehlhouse János Gottlieb alsó-szászországi származású, Nyíregyházán élő építőmester tervei szerint valósult meg 1885–1886 között. Ekkor készültek a kapuk és az ablakok reprezentatív keretezései, a hangsúlyos főpárkány és a függőleges tagolást adó, markáns pilaszterek. A centenáriumi ünnepségekhez kapcsolódóan rendezték a templom környékét, ekkor készült Csengery Sámuelné szül. Szekeres Julianna adományából az épületet övező kovácsoltvas kerítés, amely eredetileg a főhomlokzat előtt is ívesen végighúzódott, nagyjából a mai lépcsősor vonalát követve, három zárható kapuval. A mai elrendezést 1960 körül alakították ki, ekkor került a templom elé a két, stilizált pálmatörzset idéző kandeláber is.

A plasztikusan tagolt főkapu és környezete

A százéves jubileumra elkészült külső átalakítás érintetlenül hagyta a belsőt, amely lényegében még eredeti színvilágát őrizte. A ma látható, evangélikus templomoknál igen szokatlan díszítőfestés – gazdagságát tekintve – egyedülálló az egyház épített örökségében. Az erre vonatkozó döntések hátterét, mozgatórugóit csak sejthetjük, feltehetően szerepet játszott benne a folyamatosan gyarapodó gyülekezet reprezentációs igényének növekedése, amely találkozott az építészetben és a képzőművészetekben a millennium időszakában tetőző, különféle történeti stílusokat felelevenítő és vegyítő historizmussal (eklektikával). Emellett az 1753-as újratelepítéskor evangélikus többségű városban a 19. századtól gyors ütemben növekedett a római katolikusok aránya, akik 1902-1904 között építették fel monumentális neoromán stílusú templomukat a Kossuth tér főtengelyében. A két felekezet közötti fokozódó „versengés” leginkább talán az építkezésekben nyilvánult meg, s ez nagy inspiráló erőt jelenthetett a polgárosodó evangélikusság számára a templombelső díszesebb, „méltóbb” kialakítására.

A nagy vállalkozást az épület külső „burkának” rendbetétele előzte meg, a készítendő belső kifestés legteljesebb védelme érdekében. Nyíregyháza híres szülötte, Benczúr Gyula festőművész is megtekintette és véleményezte a belsőre vonatkozó elképzeléseket, amelyeket Gróh István (1867-1936), az Iparművészeti Főiskola tanára dolgozott ki. Az épület eredeti stílusához kapcsolódóan jó érzékkel alakította ki azt a neobarokk arculatot, amely a templombelső hangulatát ma is alapvetően meghatározza. A hatalmas munkát főként Gróh István és főiskolai tanítványai végezték, amely mindössze 10 hónapot vett igénybe.

A templombelső feltárulása az orgonakarzat mellett

A déli karzat egy boltszakasza az orgonakarzat mellett

1910-ben, a kifestéssel párhuzamosan új, egy boltszakasszal kibővített vasbeton karzat épült a nyugati oldalon a Rieger Ottó tervezte új orgona számára, amelynek lendületes vonalvezetése és plasztikus formálása szintén az egységes koncepció részét képezte. Az eredeti, fából készített karzatot lebontották, az új vízszintes vasbeton lemez alátámasztásához pedig a meglévő oszlopok közé elnyújtott, lapos kosáríves boltövet építettek be, fölé pedig hullámzó ívű műkő balusztrád került, amelynek közepébe aranyozott füzérdíszekkel övezett márványtáblát helyeztek, ERŐS VÁRUNK AZ ÚRISTEN felirattal. A bővítés a reprezentatív orgona elhelyezése miatt vált szükségessé, ugyanakkor az alatta kialakult tér sötétebbé vált. A karzat vízszintes alsó felületét kazettás mennyezetet idéző, hálós mintázattal festették ki. Ezzel egy időben alakították át a karzatra felvezető lépcsőket is, amelyek ekkor kapták mai formájukat.

A belső felületek díszítése – a hatásfokozás barokk elve szerint – alulról felfelé haladva fokozatosan gazdagodik, a motívumok mindegyike illuzionisztikus módon, térbeli hatást keltve készült. A protestáns hagyományoknak megfelelően csak növényi díszek, bibliai jelképek és építészeti elemek alkotják a kompozíciót, amelynek uralkodó színei a szürke, az okker, az arany és a kék különböző árnyalatai. Az oldalkarzatok hevederívei fölötti falmezők közepén festett dísztáblák helyezkednek el, amelyekben kék alapon felváltva növényi díszeket és bibliai aranymondásokat figyelhetünk meg, a tér adott részének liturgikus funkciójához igazodóan. Az oldalhajók boltozatainak kifestése mindenhol azonos, a négy részre osztott, ovális mezőkben füzérek, koszorúk, levéldíszek, vázák és építészeti elemek láthatók, a felülethez igazodó perspektivikus módon megalkotva. A minták olyan élethűen festettek, hogy síkbeli voltuk csak közelről és oldalról nézve „lepleződik le”.

A főhajó boltozatának egy szakasza

Pillérfejezet kialakítása és a boltívek csatlakozása

Emeleti ablakfülke festett díszítései

A főhajó boltmezőinek ovális, hat részre osztott felületét koszorúk és megtévesztően plasztikus hatású, íves oromzattal lezárt fülke-építmények díszítik, amelyekben neocopf jellegű, füzérdíszes vázák helyezkednek el. A kék hátterű alsó sarokmezőkben váltakozva füzér-, levél-, és szalagdíszes kartusok, illetve bibliai jelkép-párok követik egymást. Az oltár felett közvetlenül aranyló búzakoszorúban kenyér, illetve szőlőszemek és -levelek övezte kehely látható, utalva az itt kiszolgáltatott úrvacsora szentségére. A szószék felett elhelyezkedő, kőtáblák előtt álló kereszt az Ó-, és Újszövetséget, a nyitott könyvön égő lámpás pedig az Élet Könyvét és Isten szavát szimbolizálja. Az orgona feletti boltmezőben, viszonylag rejtett helyzetben egy „erős vár”, illetve a passiót jelképező kereszt bújik meg töviskoszorúval és nádszállal.

A déli karzat legfelső szintje

Látkép a déli karzat tetejéről a főhajó irányába

Az orgonakarzat látképe északról

A passió jelképei az orgonakarzat feletti boltozaton

1910-ben Kovács György vállalkozó készítette el a ma látható, mintás cementlapokból álló padlóburkolatot..tette györgy vállalkozó késányi palakővelf edték Az eltérő minták és felületi megmunkálások jól elkülönítik egymástól a padok által elfoglalt – homogén sárga színű lapokkal jelölt – területeket a közlekedő sávoktól, amelyeket díszes, fehér, sárga és kék árnyalatú bordűr-(szegély-)elemek kereteznek. Gróh István tervei alapján készültek a padok, valamint ebből az időszakból származnak a csillárok és a falikarok is. Érdekesség, hogy az északi karzat padsorai között jóval nagyobb a szintkülönbség, mint a déli oldalon, így ezen az oldalon a legfelső padlószint egészen az emeleti ablakok fülkéjének kezdetéig ér. A kívül-belül újjászületett templomot 1910. december 18-án szentelte fel újból Materny Lajos tiszavidéki főesperes.

Az orgona mögött, a torony keleti oldalát tartó pillérek és a köztük lévő kosáríves nyílás felett, a boltozat vonala alatti falmezőben őseink kevésbé ismert, részben gót betűkkel írt „üzenete” rejtőzik, amely minden bizonnyal a templomépítésben jelentős szerepet vállaló családfők nevét örökíti meg 1786-os dátummal. A felső sorokban feltűnik többek között a Benko, Jeszenszki, Kovács, Lisskány, Pápai, Smolar, Szikora, Sztrichovszky, valamint a Tomasovszky név, a dél felé eső oldalon Schmal lelkész nevével bezárólag.

A templomi padok részlete

Az orgona feletti feliratos mező dél felől nézve

1936-ban, a templom felszentelésének 150. évfordulója alkalmából teljesen felújították a külsőt, a források szerint a homlokzati architektúra ekkor nyerte el végleges formáját. A homlokzatokat 1977-ben nem lélegző, műanyag adalékos festékkel újították fel, amely a természetes kiszáradást gátolva vizesedéshez vezetett. Az épület 1985-ben kapott rézlemez tetőt, előtte a templomhajót pala héjazat fedte. A legutóbbi, 2001-2003 között elvégzett renoválás során a fedélszéket kijavították, a szükséges helyeken megerősítették, a tornyot és a sekrestyéket új rézlemez fedéssel látták el. A torony gömbjét újraaranyozták és 2001. augusztus 29-én helyezték vissza. A falakra lélegző ásványi vakolat és festék került, valamint gondoskodtak az utólagos vízszigetelésről is. A homlokzati tagozatokat megtisztították, kiegészítették és újrafestették, valamint bádogfedéssel látták el őket, így a külső „épületburok” immár teljes egészében újjászületett.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom különleges emléke, ősi tanúja az egyház és a város történetének. Az eltelt évszázadok alatt a gyülekezet igyekezett megőrizni és lehetőségei szerint gazdagítani ősei örökségét. A közeljövő nagy feladata lesz a belső tér felújítása, a díszítőfestés rekonstrukciója, amelyre már hosszú idő óta készül az egyházközség.

Levéltári források

V. I.: Töredékes adatok templomunk építésének történetéhez. In: Beszélő kövek. Jubileumi kiadvány, Nyíregyháza, 1934. március, p.17-30.

Egyházi gyűlések jegyzőkönyvei 1848-1863, E/6 2.

Sz. Nyíregyháza városa kebelbeli ág. h. evang. anyaszentegyház közgyűléseinek jegyzőkönyve 1864ik év jan. 9től 1878-ig, E/6 3.

A nyíregyházai ág. ev. anyaszentegyház tanács-, és közgyűléseinek jegyzőkönyvei 1878. szept.-től 1895. év végéig. E/6 4.

A Nyh. Ág. H. Ev. Egyház-egyháztanácsi és képviselőtestületi gyűléseinek lemásolt jegyzőkönyvei 1909. jan. 1-től 1921. év aug. 20-ig.

Nyh. Ekkl. Levéltára, 3. kötet, 1811-1841. („Leveleskönyv”)

Nyíregyh. Ev. Ekkl. Levéltára, 4. kötet, 1841-1851. („Leveleskönyv”)

Szabolcsiné Rezsőfi Ágnes: Evangélikus templom felújítása, Nyíregyháza. Műszaki leírás, 1999.

Miklósffy Sámuel: TÖRTÉNETKÖNYV, mellyben a NYÍREGYHÁZI EVANGELIKA EKLÉSIÁNAK XIXdik századtól kezdve évenkénti történetei Miklósffy Sámueltől szerkesztve és Nagy Sámuel, Susztek Sámuel és Mihályik Mátyás által írva… (készült 1837-1855 között)

Irodalom

Demcsákné Balczó Ildikó: Egyházközségünk rövid története. Evangélikusok Nyíregyházán. Cikksorozat a „Hírmondó” gyülekezeti lapban, 2001.
http://users3.ml.mindenkilapja.hu/users/nyiregyhaza/uploads/2001-Templomtortenet-Hirmondo.pdf

Demcsákné Balczó Ildikó: Érdekességek a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetéből. in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2003. 3. sz. (XXXVIII. évf.), p. 314-324.
http://www.szszbmo.hu/szemle/2003-ev/cat_view/52-xxxviii-evfolyam-2003-ev/54-3-szam

Dercsényi Balázs – Foltin Brúnó – G. Györffy Katalin – Hegyi Gábor – Winkler Gábor – Zászkaliczky Zsuszanna: Evangélikus templomok Magyarországon. Hegyi & Társa Kiadó, Budapest, 1992.

Kathrin Ellwardt: Evangelischer Kirchenbau in Deutschland. Michael Imhof Verlag GmbH, Petersberg, 2008.

Kemény Lajos – dr. Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Országos Luther Szövetség Munkaközössége. Athenaeum, Budapest, 1944.

Koroknay Gyula: Nyíregyháza művészettörténeti emlékei. Nyíregyházi Kiskönyvtár 6., Nyíregyháza, 1971.

Krähling János: Evangélikus templomok a mai Magyarországon. Veszendő templomaink III. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.

Krähling János: Adalékok a hugenotta imaháztípus magyarországi elterjedéséhez – A Charenton-típus. In: Műemlékvédelem, 2009/4. szám, p. 190–196.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák II. Újabb fejezetek a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1986.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák III. Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1989.