You Are Here: Home » A Szerk. » A légy mint történelmi tapasztalat

A légy mint történelmi tapasztalat

Tudta Ön azt, hogy a talált tárgy tulajdonjogát meg lehet szerezni? Ha nem, ajánljuk a Ptk. 128–132.§-át. Ha viszont értékes az ideje, tekintse meg kínált tárgyainkat! Ez a rovat az újbóli birtokbavételt segíti. Használati tárgyat, könyvet, kéziratot kínálunk birtoklásra törő Olvasóknak.

Kézirattári kalandok és sok-sok Kazinczy-kézirat szokatlan perspektívából, ami a kritikai kiadásokból kimaradt. 1. rész

1826 júliusának fülledt második napján Vay Ábrahám gróf sietve letette a tollat és zsolcai kastélyának ablakához lépett. Kinézett az üvetáblán és azt monda: „Hínnye. Esik”. Ebben a pillanatban a német írószekrény geometrikus intarziájának feketéjében rejtőző házilégy (Musca domestica) felröppent, tett egy kört az étkező felé, majd meggondolva magát visszafordult, egy utolsót lehelt és a kettéhajtott levélpapírra hullott. Az alispáni teendőktől terhelt Vay, mikor a csapadékmennyiségről a gazdálkodási teendőkre szárnyaló gondolataiból feleszmélt, nem vette észre az időközben kimúlt legyet, gépiesen piros viaszt olvasztott, kézbe vette pecsétnyomóját és lezárta a borítékot. Megcímezte: „Monsieur Francis de Kazinczy a Széphalom”, majd sietve elhagyta a helyiséget. Nos, az az egy biztos, hogy nem így került légydög Vay Ábrahámnak ma az MTA Könyvtárában őrzött levelére.

Egyrészt a levelet akkoriban nem a procedúra legvégén, hanem inkább a lezárást megelőzően volt szokás megcímezni. Gondoljunk csak bele, az olvadó pecsétviasz micsoda szörnyű maszatot hagyna a míves asztalon. Másrészt bízhatunk annyira Kazinczy pedantériájában, hogy ha egy efféle speciális küldeményhez jutott volna, akkor egy határozott mozdulattal a mélységbe söpörte volna a nem kívánt testet, de mindörökre. Ráadásul aligha ragad olyan masszívan kiszáradt légyzsiger, hogy jónéhány papírlap társaságában tulajdonostól tulajdonosig hánykolódva is fent tartja a papír felületén a tetemet. És ha azt is hozzávesszük, hogy a legyek általában nem döglenek röptükben, hát mindenképpen újra kell gondolnunk a történetet.

Zsigeri antropológiai kényszer ez. Régi idők tárgyaival kapcsolatban gyakran teszünk fel olyan kérdést, amellyel az illető dolog múltbéli egzisztenciájára, keletkezésének és használatának körülményeire, a dolgot alkotó személy vagy a birtokos ahhoz való viszonyára irányul. Megpróbálunk egy múltbéli szituációt alkotni, majd az információkat elbeszéléssé szőjük, hogy saját megértésünket segítsük vele. És amikor szemeinkkel letapogatjuk a tárgy tulajdonságait, egyszerre figyeljük meg a tárgyat és értelmezzük a hozzá tartozó személyt, és így a fennmaradt tárgyon keresztül valamilyen történelmi tapasztalatra teszünk szert (Ankersmit). Görbedt, elroppant lábak, 19. századi papírra száradt légybelsőség. „Valóságos csoda a pillanat, – így fogalmaz Nietzsche – ideröppen, elröppen, előtte semmi, utána semmi, kísértet gyanánt tér mégis vissza, s megzavarja egy későbbi pillanat nyuglamát.” (A történelem hasznáról és káráról, Bp., Akadémiai, 1990, 29.). Nos, ebben a nyugtalan jelenben a múltba révedtünkkor azt a fránya zavaró pillanatot hajkurászva két kérdés adódik. Egyrészt: vajon a tárgy milyen történet megalkotására jogosít fel? A második pedig – és ez alapjaiban változtat meg mindent: szükséges-e egyáltalán levonnunk valamilyen következtetést? Más szóval, nem elég-e tudomásul és szellemileg birtokba vennünk a tárgyat úgy, ahogyan van? Más példákra terelve a szót, ha, tegyük fel, nem tintával írna egy történelmi személyiség, hanem mondjuk valamilyen helyzetidegennek számító folyadékkal, vagyis ha a tárgynak egészen bizonyosan története van, az változtatna-e a szöveg státuszán? Egy gyümölcslével megfestett tájkép más-e és miben más?

A kérdés azért átgondolandó, mert Kazinczy Ferencnek történetesen maradt fenn gyümölcslérajza (ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi). Az MTA Könyvtárában pedig máig megvan az a levél, amelyiken egymás melletti sűrű tűszúrás lyukacskákkal „jegyezte fel”, hogy: „1799. Jún. 16dikán. Még ennyivel se elégedett meg” – s ezzel az írás félbeszakad.

02

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu
(A képre kattintva megnyílik a galéria!)

Ugyanezen a levélen a szurkált írásirányra merőlegesen ezt írta: „1799. Jun. 16dikán. – Még ennyi szenvedés által sem tuda megtelni üldöző Sorsom dühe , édes édes jó Anyám!” stb. (MTAKK, M. Ir. Lev. 4r. 121.) A mondat folytatja a szurkált gondolatkezdeményt és egy lírai hangvételű levéllé bontakozik ki. A címzett Kazinczy anyja, és a rabság életkörülményeinek rövid ismertetése után hamarosan megtudjuk azt is, hogy nem téved a sejtésünk a barna színű íróanyaggal kapcsolatban. „Ezt a’ véremmel írom, és tűvel. Mit nem adnék most tintáért.”

05

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu

Ezen a ponton válik világossá, mennyire emberi is megkérdezni: mért ír valaki a saját vérével, vagyis hogyan jött létre a levél? Közismert, hogy Kazinczyt Martinovics mozgalomban való részvétele miatt fogságra ítélték. Az már nem ilyen közkeletű információ, hogy ő és rabtársai a fogság néhány állomásán nem kaptak papírt és íróeszközt, hogy se maguk számára ne készíthessenek feljegyzéseket, se a külvilág szeme elé ne kerülhessenek információk. A korlátozás kezdeményezői viszont nem számoltak az emberi leleményességgel és azzal, hogy a foglyok mire lesznek képesek annak érdekében, hogy írhassanak és alkothassanak. Egy Munkácson raboskodó festő pl. a vaskályha rozsdáját rágta össze a seprőjének vesszőszálaival, és a nyállal vegyült festékanyaggal vallásos képeket pingált a falra. Történetesen Kazinczy éppen ebben a cellában volt elhelyezve 1800 augusztusa és 1801 júliusa között.

03

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu

Ferenc, ha külső személytől nem tudott írásra alkalmas papírt szerezni (mert néha azért tudott), akkor pl. üres könyvlapokat tépett ki, vagy a könyv oldalainak fehér részeire írt. A tinta biztosítása viszont bajosabb feladat volt, ezért mindenféle alternatív megoldáshoz kellett folyamodnia. Tintája nem lévén, mit volt mit tenni, a test által kínált színes folyadékot kellett felhasználnia. Ezzel, ti. saját vérével, és a már ismert tűvel írta meg anyjának a levelet. Kielégítetlen marad az emberi fantázia, nem tudjuk, miért hagyta abban a tűszurkálást, honnan szerzett ceruzát, amivel a véres írást befejezte, mért nem eleve a ceruzával írt. A kérdések megválaszolására nem ad információt a dokumentum. Akár több példát is sorolhatnánk, az eredmény ugyanaz. A talált tárgy alig enged közel magához. A teremtő fantázia viszont újraalkot egy személyes múltat, ahol a tárggyal azt teszünk, amit csak akarunk…

1909 vége volt, szeptember, vénasszonyok nyara. Váczy János letette a tollat, amivel Kazinczy levelezésének legújabb kötetéhez sorolt leveleket másolta a nyomdának. Vége, most nyomdába küldheti végre a kéziratot. Aznap tervezte az eredeti leveleket a helyükre rendeztetni, ezzel lezárult az egyhangú másolás. „Négyezer-hatszáztizenhat levél!” – gondolta és hátradőlt a karosszékben. „És ha ez a kötet még idén kijön, azzal elértem a négyezer-kilencszázötvenkilencediket… S ha a szedő jól dolgozik, ez évben meglesz valóban, idén két kötet jön ki, szép évfordulóm lesz, hatvan év és húsz kötet Kazinczy levél!” S azzal egy bágyadt őszi legyet eltrancsírozott Vay Ábrahám 1826. július 2-án, Zsolczán kelt levelének hátlapján és azt dünnyögte: „minden véget ér egyszer”.

Az írás az MTA-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport programja keretében készült és az OTKA (K 81585) támogatásával jött létre.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top