You Are Here: Home » Úti füzetek » Próza » Partra vetett aranyhalak

Partra vetett aranyhalak

“Ildi nyolc éve jött ki, és egy rózsadombi villával együtt hagyta otthon a férjét. Amerikában nagyon nehéz állampolgársághoz jutni, ezért ment hozzá Mikolához, aki ötvenhat előtt érkezett. Józsiéknál ismerkedtek meg, és azóta tart az asszony kálváriája. Hol szétmennek, hol összemelegednek. Ildi mostanában hozatta ki az anyját, meg a lányát. A lány éppen gyeden van, így nyugodtan járhat takarítani a Beverli Hills-i villákba. Napi ötven-hatvan dollárt simán meg lehet keresni vele.”

A világjáró-tárcasorozat újabb darabja.

Egy napfényes decemberi délutánon Mikola mégiscsak megérkezett. Erzsike emlegette néha, ám Józsi mindig haragra gerjedt neve hallatán. Ingerülten torkolta le az asszonyt, és másra terelődött a szó. A hatalmas Lincoln Continental puhán gördült be a ház előtti gumifa alá. Jöttét csak a keményre száradt vaskos levelek ropogása jelezte. A lehúzott ablakon át szabadon áradt a zene. Wellcome to the Hotel Kalifornia, énekelte az Eagles együttes, és véget ért a gitárszóló. Az a híres szép dallam, amelyet itthon elég ritkán, de mindig áradó örömmel hallgatok. Józsival éppen befejeztük a fűnyírást, és már pakolni kezdtük a hozzávaló eszközöket, amikor felfigyeltünk a vajszínű limuzin érkezésére. Fiatalos, mosolygós férfi lépett elénk. Kockás cowboy ing, elegánsan kopott farmer, és egy formatervezett szemüveg adta meg karakterének külső jegyeit. Egészségesen villogó fogai, és hiánytalan, egyszínű barna haja ellenére úgy láttam, jócskán benne van az ötvenben.
– Szevasz, Kopasz – köszöntötte Józsit, azzal a hanghordozással, amit a Classic Rock adóállomás diszkzsokéja, Jim Ladd használ.
– Hát te hogy a francba kerülsz ide? – nézett rá gyanakvóan Józsi. Mikolának egy pillanatra ráfagyott a mosoly az arcára, de aztán tovább heherészett.
– Arkansas tele van ilyenkor földibolhával, Józsi. Az órabér meg tíz dollár sincs. Bejött a ló, vettem ezt a Lincolnt, gondoltam, megnézlek benneteket. Erzsike?
Erzsike, Józsi felesége a ház ajtajából nézett bennünket. Ijedtség látszott az arcán. Mesélt egyszer Ildi férjéről, onnan tudtam arról, hogy Mikola egyáltalán a világon van. Palm Dale-be mentünk valamelyik hétvégén. Józsi vezetett, Erzsike pedig unaloműzőnek elmondta Ildi történetét.
Ildi nyolc éve jött ki, és egy rózsadombi villával együtt hagyta otthon a férjét. Amerikában nagyon nehéz állampolgársághoz jutni, ezért ment hozzá Mikolához, aki ötvenhat előtt érkezett. Józsiéknál ismerkedtek meg, és azóta tart az asszony kálváriája. Hol szétmennek, hol összemelegednek. Ildi mostanában hozatta ki az anyját, meg a lányát. A lány éppen gyeden van, így nyugodtan járhat takarítani a Beverli Hills-i villákba. Napi ötven-hatvan dollárt simán meg lehet keresni vele.
Mikola nem vett tudomást a barátságtalan fogadtatásról, és az invitálás is hiányzott ugyan, mégis beljebb jött.
– Ő ki? – vetett felém egy hanyag pillantást. – Vendég – mondta Józsi. – Egy rendes magyar, nem olyan link, mint te.
– Mit csinálsz otthon? – kérdezte. Leültünk a medence szélén lévő kőpárkányra. Az szóba sem került, hogy bemennénk a házba.
– Újságíró vagyok – válaszoltam kissé sután. Nem tudtam ráérezni, mi is történik valójában. Józsi, akinek máskor be nem áll a szája, kukán rugdosta maga előtt a gyepet.
– Itt mind zsidó, az összes újságíró – lendült bele Mikola. – Az övék a tv, a rádió, az összes lap, meg minden. Azért állunk így, ahogy állunk. Még hosszan folytatta volna, de Józsi magára talált.
– Mi az Mikola, nincs pénzed?
– Ne beszélj már Ko… Józsikám. Mondtam, hogy bejött a ló. Az is lehet, hogy hazaugrok Magyarba. Nincs egy söröd? Két napja vezetek.
– Még az kell, hogy igyál… – morgott Józsi.

Másnap csak késő este kerültem haza. Sötét volt az út, csendes a környék. A népes mexikói család is elült már a szomszédban. A domb aljáról vörösen világított fel Los Angeles belvárosának párásan, füstösen gomolygó forgalma. Mikolát nem láttam, csak a cigarettájának parazsa villant elém.
– Miért nem jössz be? – kérdeztem.
– Az öreg nem engedi, hogy befüstöljek – mondta belenyugvón.
Józsi odabent szintén cigarettázott, de a kandalló előtt hasalt és befújta a füstöt. A hatalmas nappaliban csend honolt. Erzsike kinézett, bezártam-e az ajtót és halkan mondta:
– Ildiék jönni akartak, de mikor megmondtam, hogy itt van Mikola, megijedtek.
– Itt is alszik? – érdeklődtem.
– Nem, hanem Tóth Bandinál – válaszolt a kérdésre Erzsike helyett Józsi. – Meséltem én már neked arról. Japán felesége van. Együtt járnak lovazni.
Megnyikordult az ajtó, Mikola jött be.
– Van valami enni, Erzsike?
– Hogy van pofád tarhálni, te Mikola – nevetett keserűen Józsi.
– Hagyjad már, van itt egy kis maradék – kezdett sürgölődni Erzsike. Mikola leült, egyenes derékkal lassan, módszeresen fogott hozzá a vacsorához. Nem sietett, nem habzsolt. Amikor befejezte, elköszönt. Erzsike egy kis csomagot készített neki, Józsi talán nem is látta.

– Te Mikola, te loptad ezt az autót – fakadt ki reggel Józsi, amikor Mikola megérkezett. Különféle huzalokkal babrált a kormány alatt, és a motor csak azután állt le.
– Majd megmutatom a papírját, Kopasz. Hogy mondhatsz ilyet. Mit gondolsz, ki mernék vele menni az utcára? – Becsapta a Lincoln ajtaját, hátsó felét a motorházhoz támasztotta, karját keresztbe fonta a mellén.
– Naná, hogy kimennél. – Legyintett Józsi. Hallgatott egy kicsit, majd nagyot fohászkodva a vállára csapott Mikolának.
– Ide figyelj, te csavargó. Csináljuk meg a kisebbik autómat, azt, amelyik tavaly óta áll. Ne lopd itt hiába a napot. – Rám nézett, tudta, hogy én csak késő délután jövök vissza. Mikola feldobódva üdvözölte az ötletet, de azért megkérdezte: sör lesz-e?

Késő délután harsány munkazaj fogadott, amint visszatértem Józsi házába. A borsfa mögött csiszolás, fúrás, faragás és élénk beszélgetés keveredett egymással. Erzsike magába roskadtan ült az ebédlőben, és a nagyasztalon rakosgatta a tavalyi karácsonyi üdvözlőlapokat. Fehér hajú, szép vonású, apró kis öregasszony, jóságos anyás szívvel. Az ízületei tönkrementek északon, amikor még Detroitban, abban a nedves, esős városban laktak. Ideköltöztek, és azóta áldja Kaliforniát.
– Kész az autó? – érdeklődtem.
– Nagyon csinálják – válaszolta –, de fogy a sör is. Pedig Józsinak nem volna szabad. De most nem lehet vele vitatkozni. Itt van a bátyja is Harbour Beach-ről.
Láttam, nincs kedve beszélgetni, elindultam a műhely irányába. Alig léptem ki az ajtón, rögtön megütötte a fülemet: ezek sokkal hangosabbak, mint az előbb voltak. Átvágtam a gyepen, megkerültem a kis filagóriát és a lemenő nap fényében furcsa idill tárult elém. Szanaszét ronccsá taposott sörös dobozok hevertek, de olyan sűrűn, mint otthon a gomba az őszi legelőn eső után. A három férfi olajosan, kormosan, csapzottan állta körül a fehér Volkswagen Quantumot, amit Józsi Európából hozott néhány éve, de összetörte. Ki volt egyengetve a horpadás. Mikola csiszolóvászonnal készítette elő a festéshez. Meg-megállt a keze, mert Józsi állandóan odanyúlkált.
– Menj már innen, Kopasz, mert már másodjára kell miattad lecsiszolnom – kiáltott rá indulatosan.
– Mert folyton elrontod – ordította túl Józsi. Nem lehetett tudni, kinek van igaza. A báty csendben álldogált a szomszédból áthajló gránátalmaág gyönyörű, piros gyümölcsei alatt. Végül Mikola lecsapta a csiszolóvásznat, és Józsi folytatta. Óvatosan visszahúzódtam, és leültem a medence szélére. Mikola kisvártatva mellém telepedett.
– Látod, ez kiabál énvelem, ez… – lihegett. Iszonyú sör- és bagószaga volt. Még mindig az a kockás ing és farmer feszült rajta, ami négy nappal ezelőtt. Talán nincs is más ruhája, gondoltam.
– Ez kiabál énvelem – ismételgette Mikola. Látod, milyenné válik valaki, ha szarevő? Mert van egy kis pénze. Összekuporgatta, megette maga alól a ganét, és most pofázik. Nekem…
Hozzám fordult és dobbantott. A medencében az aranyhalak ijedten rebbentek széjjel. Odapillantva észrevettem, hogy jó néhányuk partra vetve fakó szemmel döglötten hever a sás közötti iszapban.
– Ember már csinált pénzt, de a pénz még nem csinált embert, tudd meg – suttogta fojtottan, aztán ordítva tört ki. Felugrott, hogy Józsiék is hallják.
– Azzal a kurvával is te boronáltál össze, az meg lerágta rólam a húst – kiáltotta, és úgy hadonászott, hogy leesett a szemüvege.
Válogatott szitkokat szórt a mind sebesebben dolgozó Józsi fejére. Már szinte eszeveszetten súrolta az autó oldalát az öreg. Erzsike is kidugta a fejét az ajtón, de nem jött közelebb. Végül Józsinak megállt a keze a Volkswagen oldalán. Mintegy varázsütésre Mikola is elhallgatott. Aztán Józsi rekedt hangja sértette fel a halálossá mélyült csendet.
– Get out… Get out, you, mother-fucker! – Nem vette észre, hogy nem magyarul beszél, de aztán váltott. – Ki innen, eredj a kurva, koldus anyádba. – Lecsapta a csiszolóvásznat és Mikola után nyúlt, de az akkor már futott. Felrántotta az autó ajtaját és gyakorlott mozdulatokkal illesztette össze a drótokat. Óriási szerencséje volt, hogy Joe nem érte utol.

Az öreg még sokáig átkozta Mikolát meg saját magát, hogy beengedte. Erzsike csitítgatta, de nem sokáig, mert vele is ordítozni kezdett. Az öregasszony kicsit szégyellte előttem az ügyet, és amikor Józsi dúlva-fúlva hátravonult az autójához, szomorúan dünnyögve szabadkozott vékonyka hangján.
– Pedig hát visszajön, ez a Mikola úgyis visszajön. Mindig visszajön. Hová is menne…

***

Ésik Sándortól ajánljuk még: Álomidő

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2012 Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top
Dragon City Dragon City Hack poezi dashurie horoskopi ditor horoskopi sot horoskopi