“komikus,
de knédlibe fulladva sirattam önmagunk,

mi voltunk tegnap, s mi hidegek most vagyunk,
s hogy ez másképp nem történhetett,
mert
gyűlöltünk már mindent,
mi e függéssel összefügghetett.

vártam kitörni vágyó düheid, viseltem volna
bármit, ami vagy, s nemcsak mi voltál azelőtt,
ne hidd.

még most is érzem magamon fekete
cigánykarjaid,
szájamon a sós nedvét annak, aki lettél.”

 

Česká republika

az autóbuszban fuldokoltunk, mint hónaljakba bújt csecsemőpoloskák,
a sofőr meg oly farizeus volt: Krušné ormai közt
becherovkát verejtékezett, de suttogott is, mint furcsa védőangyalunk.
„ha meghalunk…” – néztél rám, de győztél, s megszállt a nyugalom,
aznap már nem beszéltél,
utaskísérőnk, a Hatalom,
s egy follett-forma katedrális előtt hajtottál fejet.

befejezhetted volna…

s ehelyett
lépcsőkön számoltam a koronát,
nem kell, hogy mindenért te felelj…
s hogy megölelj – ha csak odaát-,
már nem is kívánkozott.
mert elhozott minket,

téged, s engem is, mi űzött:
akkor szabadultunk egy nevenincs,
ki nem betűzött,
de szörnyű szorításból.
éntudatod estére már satírozta
mázolt anyaságod,
éles kontrasztjaid.
s te rettegtél mindentől, mi voltál,
s vagy itt.

sörgyári kapuk alatt kivérzett verset írtam,
mosolyogtál, azt mondtad rá:
„capriccio, drágám”…
nem érthettelek,
s gúnyod hulláma ártó vízként hullt rám.
kimosta belőlem a hitet, a formálatlan, de erős testeket,
s ti félnapon át, estelig mindhiába kerestetek –
nem voltam se itt, se ott,
sem eldugott labirintusokban,
sem titkos ligetek árnytüzén,
nem csüngtem szent szüzén semmi kegyhelyeknek,
nem bújtam drága, s kongó képtárak közé,
de Prága hídtömbjei úgy magaslottak,
hívogatva százszor is, jer ide, ha mondom,
rontom-bontom,
nyeljen el a Moldva is…

az nem én lettem volna.
komikus,
de knédlibe fulladva sirattam önmagunk,

mi voltunk tegnap, s mi hidegek most vagyunk,
s hogy ez másképp nem történhetett,
mert
gyűlöltünk már mindent,
mi e függéssel összefügghetett.

vártam kitörni vágyó düheid, viseltem volna
bármit, ami vagy, s nemcsak mi voltál azelőtt,
ne hidd.

még most is érzem magamon fekete
cigánykarjaid,
szájamon a sós nedvét annak, aki lettél.

tükröm fényében cipőpaszta könnyeidet nyelted:
akartad, s már nem ismerted a szerelmet.

(később ujjunkat sima kobakján végigvezettük, majd lágy tenyerünk arcát melengette,
s ha már ezt megengedte, elnéző mosollyal néztük, földbevert lábain mint szaval
egy disznótoros nőket imádó, bárgyú kő-Hrabal.)

Latin Negyed

Magába zárult. Magam zároldása felesleges.
Felesleges félreféltés, s mégis testvérgondolat:
Ő féltette magát. Én is féltettem őt.
Így fél-tettem fél maradt, ki nem egészí-tett,
ki nem egészített ki, az egész maradt,
s csak én törtem össze “feleségből”
negyedekre.